• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Django & Django

Filmkritika

Főhajtás a világ második legjobb spagettiwestern rendezője előtt – Filmkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Megvallom őszintén, ritkán ülök le filmet nézni délelőttönként, valahogy olyankor még túl frissnek érzem magam ahhoz, hogy órákra a kanapén ragadjak. De nem is olyan rég, késő este scrollozgattam a Netflixen, amikor megakadt a tekintetem egy érdekes címen: Django & Django. A film ajánlója szerint Luca Rea dokumentumfilmje egy hommage Sergio Corbucci westernfilmes életművének. Már maga a cím is kellőképpen felkeltette az érdeklődésemet, lévén, hogy Corbucci klasszikusa (Django, 1966), és a spagettiwestern, mint műfaj nagy kedvenceim. Így gyorsan mentettem is saját listára a filmet, s másnap délelőtt a ragyogó februári napsütés ellenére, habozás nélkül ültem le megnézni.

Django & Django

Django & Django

A rendező a klasszikus beszélő fejes dokumentumfilmes narratívát követi, megszólaltatja benne többek között Franco Nero-t, Ruggero Deodato-t, és Quentin Tarantino-t. Utóbbi két rendezővel készített interjúkból kirajzolódik a spagettiwestern fejlődéstörténete, és a hét egymástól fejezetszerűen elkülönülő részből Corbucci pályaíve is.

A vezérfonalat ki más is vinné, mint Hollywood nagydumás különce, Quentin Tarantino. Aki a nyitó képsorok után, – ami a Volt egyszer egy… Hollywood, Corbuccit megidéző egyik jelenete – mint egy rögtönzött filmes történelem óra keretében, Rick Dalton (Leonardo di Caprio) kényszerű európai pályafutásának háttér sztoriján keresztül felvezeti a spagettiwestern ’60-as évekbeli berobbanását. Megtudhatjuk, hogyan lett, egy olyan tipikusan amerikai műfaj, mint a western, európai, a mindenkori jelen társadalmi-politikai történéseivel foglalkozó műfajjá. Valamint, hogy a Tarantino szerint is kiváló zsánerrendező, Corbucci, hogyan váltott az ’50-es években divatos peplum mozikról, a westernre, majd a western reneszánsz csillapodását követően a könnyed vígjátékokra.

Az első hivatalos spagettiwesternt, mint megtudhatjuk nem Corbucci, hanem a másik Sergio, Corbucci barátja és pályatársa, Leone készítette el 1964-ben. De a világsikerben gyorsan követte Corbucci is, hiszen az 1966-ban leforgatott Django c. epikus munkája után egy csapásra tucatnyi hollywoodi lehetőség közül válogathatott.

Django (1966)

Django (1966)

Luca Rea portréfilmje ezen filmtörténeti mérföldköveken túl, az olasz rendező stílusbeli sajátosságainak felidézésére is nagy hangsúlyt fektet. Erre remek alany Tarantino, aki műfaji filmes kurzusnak is beillő, tömör átfogó elemzésekben ismerteti Corbucci rendezői kézjegyeit. Nem maradhat ki a Leonéval való összehasonlítás sem, amiből kiderül, hogy Corbucci realista, kegyetlen, mítoszromboló és sokkal véresebb filmeket rendezett, amik másrészről az akkori olasz politikai hétköznapokra is jobban reflektáltak.

Ezeket a film bejátszásokkal, és forgatáson készült archív felvételekkel is alátámasztja a rendező. Sokat láthatjuk, és hallhatjuk nyilatkozni Corbuccit is, aki rendre a filmben megszólalók valamely kijelentését támasztja alá a múltból, s többnyire egy viccelődő alak képét nyújtja.

A dokumentumfilm nem titkolt szándéka, hogy megerősítse Corbucci létjogát az egyetemes filmművészet panteonjában. Talán ezért is mutatták be a 78. Velencei Filmfesztiválon tavaly szeptemberben, s részben talán ezért is maradt benne a filmben az a rész, amikor Tarantino arról elmélkedik, hogy egyszer könyvet akart írni arról, hogy Corbucci westernjei burkoltan egytől egyig erős fasizmus kritikák lennének. Sajnos ezek a felvetések a film során nem nyernek kellő bizonyítást, így az az érzése is lehet a nézőnek, hogy egy rajongó – hiszen ne feledjük, Tarantino eddigi két westernje is értelmezhető főhajtásként Corbucci egy-egy hasonló munkája előtt (Django vs. Django elszabadul, A halál csendje vs. Aljas nyolcas) – belemagyarázásai csupán.

Django elszabadul (2012)

Django elszabadul (2012)

Mindenesetre Corbucci az előbb említett két rendhagyó spagettiwesternjével, olyan plusz elemekkel színesítette a zsánert, – lásd Django; az antihős „különleges képességét” elveszítve kénytelen szembeszállni az ellenségeivel, s így is győz, illetve A halál csendje; havas western táj, és egy teljesen néma antihős, aki nem képes ellenségén felülkerekedni, – amelyek hatással tudtak lenni bőven az életmű végeztével is. Így talán elfogadható Tarantino sommás megállapítása,

miszerint „ha elfogadjuk, hogy John Ford a legnagyobb western rendező – amivel én nem értek egyet – akkor is nehéz megmondani, hogy ki minden idők második legjobb amerikai western rendezője. Hawks, Mann, Peckinpah? Ellentétben az egyértelmű, hogy Leone a legjobb spagettiwestern rendező, s az sem lehet kérdés, hogy Sergio Corbucci minden idők második legjobbja…”

Összességében zárásként azt mondhatom, hogy aki rajong a western műfajért, azok számára egy érdekes portré lehet a Django & Django, – de ez is főleg Tarantino, már említett, összefoglaló jellegű interjúinak köszönhető – ellenben a zsánert kevésbé ismerők számára Luca Rea filmje már nem tud kellően lebilincselővé válni. Ami talán a műfaj jelenlegi népszerűségének is lehet a lenyomata?!

Kapcsolódó cikkek

Ismeretterjesztő road movie készült a magyar El Camino-ról

A film május 16-tól online is megtekinthetővé válik.

Denzel Washington a Kerítések forgatásán

A kamera másik oldala – 15 világhírű színész, aki rendezőnek állt

Avagy tehetségek, akik a kamera mindkét oldalán sikerrel állták meg a helyüket.

Szeptemberben jön magyarul az Oscar-díjas Will Smith memoárja

A kötet idehaza is megjelenik még idén szeptemberben.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Olvass klasszikus hazait! 2.0 – Újabb 10 halhatatlan regény a XX. századi magyar irodalomból

    Avagy újabb 10 klasszikus, mely nélkül értelmezhetetlen a magyar irodalom jelene.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. május 24.

    A test a lélek temploma, de vajon mennyit ér a tégla? – Filmkritika

    Érdekes téma, felemás megvalósítással.

    • 2022. május 11.

    A szabadság és rabság arany középútjának keresése – Sorozatkritika

    Mi lenne, ha a munkahelyi életet teljes egészében el lehetne különíteni az otthonitól?

    • 2022. május 5.

    Dr. Strange, avagy rájöttem, hogy meg lehet férni az ideológiával, bár nem kell szeretni – Filmkritika

    Tartogat meglepetéseket, de nem biztos, hogy jó irányba tart a franchise.

    • 2022. április 7.

    A nő szeretetnyelve a kurvulás, a férfié a gyilok? – Filmkritika

    Ben Affleck-et megcsalják, de könnyen lehet, hogy ő tehet róla.

    • 2022. március 31.

    Torokban ragadt szavak a háború védtelen áldozataiért – Filmkritika

    A legjobb háborús drámákat már nem Hollywoodban kell keressük.