Füstből, porból, szerelemből a kádári kultúrpolitika csúcsára – Könyvkritika

Irodalomesztétákról és kritikusokról nem könnyű életrajzot írni. Életük többnyire nem bővelkedik pikareszk kalandokban, nem vívnak életre-halálra menő párbajokat az esztétikai értékek plauzibilitásának fokáról, és az is rendkívül ritka, hogy teliholdkor vérfarkassá változva kóboroljanak a BTK elhagyott előadótermeiben. Sőt, Puzsér Róbert nagy bánatára, általában az az apró öröm sem adatik meg nekik, hogy ne csak arról beszéljenek, mi miért tetszik a közönségnek, hanem megszabják, minek kell tetszenie és minek nem.

Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból

Azonban ahogy a szabályokkal lenni szokott, ezalól is vannak kivételek. Ha azt mondom: Szerdahelyi István, némi túlzással az összes fenti költői kép ráhúzható. A vérfarkasos eset talán nem, de a mostanság a pályája zenitjére érő irodalmár-esztéta-bölcsész generáció közt jópáran lehetnek, akik, ha rémálmukban eszébe jutnak az egykoron „a Szerdánál” tett vizsgáik, úgy riadnak fel ágyukban, mint egy ZS-kategóriás tini-slasher szereplői. Mások talán Cseh Tamást idézgetik magukban, amikor eszükbe jut a kor, amiben Szerdahelyi mint a Kritika magazin nagyhatalmú vezetője egy személyben döntötte el, ki a jó szerző és ki nem: „jó, hogy ennek is vége van”.

E sorok írója csak közvetetten ismerte Szerdahelyi Istvánt, a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó kultúrpolitikusát, az aczéli kultúrpolitika főcenzorát. Szegedy-Maszák Mihály gimnáziumi tankönyve alapján képtelen voltam megérteni az emelkedő és ereszkedő és jambikus és trochaeikus verssorok fekete mágiáját. Aztán egy napon a kezembe került Szerdahelyi István (és Szepes Erika) Verstan c. könyvecskéje, és hirtelen megértettem, hogy a „Tóth Gyula, bádogos és vízvezetékszerelő” mitől pentameter, a „gépjárművezető igazolványok kiadása” miért hexameter. Alapjában tökegyszerű, csak kellett valaki, aki érthetően el is tudta magyarázni.

Ez volt az egyik ok, amiért érdeklődéssel kezdtem olvasni Lajta Erika új, a L’Harmattan kiadó gondozásában megjelent Szerdahelyi-életrajzát. A másik ok a beharangozó volt, ami sztorikban, anekdotákban és viccekben gazdag, ugyanakkor szellemi izgalmakat is tartogató életútinterjút ígért.

Világirodalmi Lexikon

Izgalmas témákban nem is volt hiány. Az egykori nagypolgári családból a Kádár-rendszer ideológiai csúcsain át a rendszerváltás utáni feledésig vezető életút már önmagában lebilincselő. A „Kivezetés a szépirodalomból” alapján mégsem lehet egyértelműen megítélni az egykori esztéta és lexikonszerkesztő alakját, s feltehetően maga a mű sem lesz forrásmunka az 1990 előtti magyar szellemi kultúra kutatóinak. A könyv ugyanis inkább egy „én és Szerdahelyi” jellegű regény arról, Lajta Erika hogyan próbált könyvet írni Szerdahelyi István életéről néhány beszélgetés alapján, mintsem életútinterjú vagy biográfia. Szerdahelyi egy halomnyi izgalmas témát vet fel, amikben Lajta Erika észre is veszi a mélyebb kifejtés lehetőségét, mégsem él vele. Ilyen lett volna az érvényesülési lehetőségek híján költőből kritikussá váló, tehetséges fiatal szellemi pályatévesztése; az életen át nyomasztó apafigura pszichológiája; maga a közeg, amikor Szerdahelyi mára távoli ikonokká vált irodalmárok és más szakmabeliek emberi oldaláról beszél.

Izgalmas lett volna annak is jobban utánamenni, amit Szerdahelyi az Esterházy-jelenség felemelkedéséről mondott. Nemcsak mert az író és a posztmodernnel mihez kezdeni nem tudó kultúrpolitika konfliktusa, az irodalom és hatalom viszonya önmagában is izgalmas téma, hanem mert Szerdahelyi mindennek központi alakja volt. Komoly könnyebbség, hogy kívülállóként nem kellett a szakmában az Aczél-korszak alatt szerzett és okozott, máig ható sérelmekkel, egykori barátságok és ellenségeskedések kísérteteivel foglalkoznom, Szerdahelyi esztétikai nézeteinek megítélésével pedig főleg nem. Sajnos a könyv alapján akkor sem tudtam volna jobban eligazodni a témában, ha profi bölcsész lennék és akartam volna.

Mindenesetre Lajta Erika alaposságát dicséri, hogy egy bulldog szívósságával igyekezett kideríteni az igazságot Szerdahelyi életének némely ellentmondásosabb részéről. Kár, hogy ez leginkább csak az alanya magánéletére, korábbi házasságaira vonatkozik, és ezekből is inkább csak felsejlik, mintsem feltárul egy hosszú, alapjában véve tragikus életút drámája.

Verstan

Anekdotagyűjteménynek sok, életútriportnak kevés Lajta Erika könyve. A szerzői szubjektivitás felé eltolódott koncepció mellett talán az is az oka, hogy Szerdahelyi láncdohányos volt, Lajta pedig allergiás a cigarettafüstre. Mintha mindig akkor kellett volna a köhögőgörcse miatt megszakítania a beszélgetést, amikor Szerdahelyi sokszor nárcisztikus és önigazoló mondanivalója közt felcsillantak az igazán érdekes témák. Ezzel együtt a Kivezetés a szépirodalomból legnagyobb érdeme paradox módon mégis az, hogy Szerdahelyi István költészetét „visszavezeti” a szépirodalomba. A könyvben sokat idézett, mára elfeledett fiatalkori verseivel kapcsolatban ugyanis igaz, hogy – ahogy Szerdahelyi a rá jellemző módon maga mondta róluk – „kurrva jók” (sic). Amit versben elmondott 1956-ról, megérdemelné, hogy az október 23-i ünnepségeken nagyszínpadról szavalják:

„…lila lombok a szürke egen,
fekete falak ősze, a ködökön át
rohan a tömeg a hideg esőben,
kölykök, apák, nők és katonák,

beszakadt kirakat cserepén
csikoroghat a tank lánctalpa,
hol orvlövész lesi a tetőn,
beletapad a tömeg a vakolatba,

kúszva szivárogva sarkon,
hangtalanul a kapualjba oson,
aztán kiárad, ordít,
árad a tömeg át a városon;

ilyen ez az ősz, ez a lila ősz,
gyors géppisztoly-sorozatok és
potyogó vakolatok ősze,
magányos éjjeli puskalövés,

rongyként heverő hullák,
s a köröttük a járdaszéleken
lobogó gyertyák ősze,
a tűz, a füst, a por meg a szerelem,

a fiatalok ősze, dal ősze,
ezrek torkából kitörő
himnuszoké meg a sikolyé,
amikor felrobban a levegő…”

Így verselt 1956-ban az az ember, aki harminc-negyven évvel később a tiltó-tűrő-támogató kádári kultúrpolitika vasöklévé vált. A könyv bőven megér egy olvasást azoknak, akiket érdekel Magyarország 1945 utáni, kényszerpályára került szellemtörténete egyetlen emberi sorsba fonva, akkor is, ha a korrajznak nem alapja, csupán illusztrációja. Persze lehet, hogy a szerző nem is szánta többnek.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

A Zsiványos nevű űrkalóz, és mindaz, amit nem akartál tudni a lázadásról – Sorozatkritika

A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.

A boncolás titkos művészete – Könyvkritika

Utazás a lélek mélyére, kizárólag a legbátrabb olvasóknak!