Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet

Kovács Krisztián
2020. augusztus 27. | Becsült olvasási idő: 5,5 perc

Gabriel García Márquez élete maga a mágikus realizmus – Könyvkritika

Idén márciusban – illeszkedve a kiadó Márquez-életműsorozatába – újra megjelent minden idők legolvasottabb spanyol ajkú írójának regényes memoárja a Magvető Kiadó gondozásában. A kötet – azon túl, hogy már kézbe venni is mágikusan jóleső érzés – csak megerősíti szerzője pozícióját, mint a XX. század kétségtelenül egyik legkiválóbb írója. Gabito lehetett léhűtő, lehetett szoknyapecér, iszákos dohánygyár, és semmirekellő iskolakerülő újságíró, ahogy mindezt elmeséli, az maga a nagybetűs irodalom.

Gabriel García Márquez 1982-ben ért fel az irodalom csúcsára, amikor a Svéd Akadémia irodalmi Nobel-díjjal tüntette ki, mely elismerést leginkább a Száz év magány című mesterműve hozta el a számára. 1999-re Gabito – ahogy a környezetében a hozzá közel állók hívták – már ünnepelt sztár, élő legenda, az irodalom óriása, amikor szembesülnie kell a keserű orvosi diagnózissal: szervezetét rák támadta meg. A kortársak szerint Márquez megijedt, mert neki még annyi közölnivalója maradt, így aztán minden erejével azon munkálkodott, hogy legyőzze a betegségét, és elmesélhesse ezeket. Ebből az erőfeszítésből született az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című, nem éppen hagyományos életrajz.

Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet

Márquez eredetileg három kötetesre tervezte élete történetének krónikáját, amiből végül csak az elsőt készítette el, mely 2002-ben meg is jelent, benne élete első 30 évének és íróvá válásának lenyomatával. Sajnos mindössze két évvel később, a Bánatos kurváim emlékezete című regénnyel pontot is tett irodalmi pályafutására, és 2014-ben bekövetkezett haláláig már nem publikált többet, ugyanakkor regényes memoárja arról biztosít minket, hogy ez a rendkívüli ember már élete első három évtizedében annyit élt, ami másnak egy hosszú élet alatt sem adatik meg.

Márquez úgy kezdi önéletrajzát, mintha csak a Száz év magányt olvasnánk: az idő valósággal elfolyik, a táj a hőségben vagy épp a monszunszerű esőben fuldoklik, ahol egyre-másra bukkannak fel katonák, forradalmáról, prostituáltak, részeges alakok, munkakerülők, miközben közel kéttucat tagot számláló több generációs család története zajlik, háttérben pedig egy átfogó tabló születik a második világháború utáni Kolumbiáról, és bár a történet közel 700 oldalon át hömpölyög, a szerző képes ezt az elképesztő tapasztalati anyagot egyetlen egységes egésszé gyúrni, ami mindössze pár oldal után elhiteti velünk, hogy ez valójában egy újabb Márquez-regény, nem pedig egy egyszerű memoár.

Egyszerűségről egyébként sem beszélhetünk, mert Márquez fiatalkora egy megállíthatatlan ringlisre hasonlít, melyre emberek szállnak fel, és szállnak le, ahol olykor meg-megszédülünk az események forgatagában, ráadásul húsbavágóan érzékletes leírásai alatt mi is érezzük a torkunkat maró dohányfüstöt, az utca fullasztó fülledtségét, a dzsungel nehéz páráját, a körülöttünk sertepertélő prostituáltak parfümét, és olykor könnyen elveszítjük a talajt a lábunk alól az oldalakról lefolyó alkohol mennyiségétől.

Márquez életművéért 1982-ben vehette át az irodalmi Nobel-díjat

Márquez azon kevés író egyike, aki káprázatos nyelvi szépséggel képes a lehető leghétköznapibb, és látszólag legunalmasabb történésekről is számot adni, élete első harminc évének krónikája ráadásul gyakorlatilag minden nagy sikerű regénye – elég hacsak a két leghíresebbet, a Száz év magányt, és a Szerelem a kolera idejént vesszük – születésére is kuriózumnak számító háttéranyagot biztosít. A kötet nem csupán az íróvá válás hosszú és rögös útjának krónikája, de egy olyan fiatalember felnövésének története, aki valójában sosem nőtt fel igazán, akiben mindig megmaradt a gyermeki játékosság, és aki ennek ellenére – vagy éppen ezért – kortársainál érzékenyebben volt képes monitorozni a körülötte zajló eseményeket.

Éppen ezért az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet akár többféleképpen is olvasható: egyrészt grandiózus családregény ez, több generáció átfogó portréja; klasszikus felnövéstörténet annak minden kiegészítőjével együtt; korrekt társadalmi tabló a második világháborút követő Kolumbia korrupt és viszontagságos időszakáról; és egy páratlan szerelmeslevél az irodalomhoz.

A Magvető Kiadó gyönyörű életműkiadásban adta közre a szerző teljes életművét

Utóbbinál okvetlenül érdemes megállni egy pillanatra: Márquez tulajdonképpen – szinte észrevétlenül – komplex olvasmánylistát állít össze a kezdő írók részére, és szépen sorra veszi, kik voltak azok – a műveiben egyébként később akár tetten is érhető – hatások, akik nélkül biztosan nem léphetett volna fel az irodalom színpadára. Ugyanakkor egészen megkapó olvasni kezdeti szárnypróbálgatásait, bizalmatlanságát saját képességeiben, az egyre inkább lángra kapó hitet, melyből mind-mind olyan mértékű, és olyannyira lenyűgöző tisztelet árad az irodalom művészete iránt, mely párját ritkítja. Márquez ráadásul képes nagy szavak nélkül, egyszerű, de bravúros ecsetvonásokkal, giccsmentesen megfesteni saját útját, és felemelkedésének startvonalát, így aztán bátran állíthatom, hogy a 700 oldal tulajdonképpen kevés is arra, hogy zsenije tökéletesen kiteljesedhessen.

Nem tudom eldönteni, miként ajánljam ezt a regényt: ha elsőként ezt olvasod Márqueztől, akkor később a többi regényéből óhatatlanul is visszakacsintanak majd bizonyos momentumok, ellenben ha utolsóként veszed elő az életműből, akkor egy jóleső bólintással zárja le az egyik legkerekebb dél-amerikai irodalmi pályafutást. Márquezt olvasni kell, mert őt olvasni mindig élmény; ahogy mondani szokás, ha a telefonkönyvet írta volna újra a saját stílusában, vélhetően akkor is éjszakába nyúló olvasásra kárhoztatott volna minket.