Görög sorstragédiák modern krimibe ágyazva – Sorozatkritika

Az Easttowni rejtélyek egy görög sorstragédiákat idéző izgalmas és fordulatos krimi, mely azoknak is tetszeni fog, akik a bűnügyi történeteket kedvelik, és azoknak is, akiket az emberi drámák foglalkoztatnak. Kiemelkedő színészi alakítások, remek atmoszférateremtő operatőri munka, ütős párbeszédek, és erős csendek, biztos kézzel vezetett rendezés, melyben minden egyes jelenet számít. A 7 részes minisorozattól ne könnyed kikapcsolódást várjunk, mert fájdalmas témákat hoz be, karcolja a bőrünket, és szorítja a szívünket. Ugyanakkor fontos kérdéseket jár körbe, és nem csak bemutatja a fájdalmat, de egérutat is kínál.

Katarzis. Nagy szó, mégis ez jellemzi a legjobban azt az érzést, amit az Easttowni rejtélyek című sorozat maga után hagyott bennem.  A drámai katarzis Arisztotelész szerint úgy tisztítja meg az embert, és tereli a helyes útra, hogy a sors igazságosságára tanítja a nézőt, így csillapítva indulatait. A katarzis új felismerésekhez juttat, és aki átéli, képes lesz más perspektívából rápillantani az életére. Ritkán élek át ilyet egy sorozat révén, utoljára talán a Hátrahagyottak (Leftovers) okozott nekem ilyen szintű élményt, ami azért is érdekes, mert az Easttowni rejtélyeket jegyző Craig Zobel abban is társrendező volt. Amiért behoztam a katarzist, annak jelentősége, hogy a sorozat súlyos mondanivalója mellett mégis ki merem jelenteni egyértelmű terápiás hatását, mely segítséget nyújthat azoknak, akik érintettek valamely ábrázolt témában.

Easttowni rejtélyek

Bevallom, amikor elkezdtem nézni az első részt, 20 perc után majdnem kikapcsoltam,  mert azt éreztem, egyszerűen nem bírom már, hogy ennyi szomorúság van jelen a világban, és a szabadidőmben is, hétfő esténként olyan emberek sorsával találkozzak, akik szenvednek saját, személyes poklukban. Aztán a szereplők esendősége, a helyzetek ismerőssége és sallangmentes hétköznapisága, ugyanakkor a szerencsétlenségek mellett erősen jelen lévő szeretet érzése magába szippantott, és a hétfő esték csúcspontjává vált mindig az adott rész.

A képernyőről áradó kétségbeesett kapaszkodás, az érzelmek fullasztó ereje minden résznél ráült a mellkasomra, és a szorítás csak az utolsó rész legvégén távozott egy felszabadító sírással. Ekkor érkezett meg a katarzis.

A kisváros mindig hálás témája a filmeknek, de főleg sorozatokban tud jól működni: van idő megismerni a karaktereket, rálátni életük szűkösségére, vágyaikra. Ritkán találkozunk kicsattanóan boldog, sikeres kisvárosival amerikai sorozatban. Mindenki ismer mindenkit, mégis számtalan titok rejtőzik a padláson. Nincs ez másként itt sem, Mare, (Kate Winslet) nyomozóként mindenkit ismer, és csip-csup ügyekkel foglalkozik. Egy régen eltűnt fiatal megoldatlan ügye teherként nehezedik rá, és nehezen tud a lány anyjának szemébe nézni, akivel annak idején egy kosárlabda csapatban hozták el a városnak a bajnoki címet. Amikor újra megnyitják az ügyet, egy nyomozót küldenek segítségül a megyéből, akinek a szemén keresztül láthatjuk ezt a kis zárt közösséget, és megérezhetjük, milyen nehéz lehet itt kívülállónak lenni.

Easttowni rejtélyek

Az eltűnt lány után újabb fiatalnak vész nyoma, majd holtan találnak egy tinédzser lányt, Erint, aki bántalmazó apjával és egyéves kisfiával lakik egy fedél alatt. Az apa önbíráskodásba kezd, de a rejtély nem oldódik meg. Nem szeretnék többet mesélni a történetről, mert az is a sorozat erénye, ahogyan fokozatosan egyre több mindent megtudunk a bűnügyekről, és Mare hátteréről. Olyan út ez, mint egy beavatási spirál, egyre beljebb és beljebb jutunk. A nyomozást követve teszünk jó pár kitérőt, az író pedig arra használja ezeket a kerülőutakat, hogy kisebb történeteket csempésszen bele a fő szálba. Így ismerjük meg Mare leszbikus lányának zűrös szerelmi életét, volt csapattársa öccsének drogproblémáit, és azt, hogy ez milyen megterhelő azoknak, akik szeretik őt. Az írót (Guy Pierce), aki csak egy könyvet volt képes írni, és annak sikeréből él évtizedek óta, a papot, aki szeretné, de nem tudja eltitkolni múltja titkait. Nagyon sok szál lett beleszőve a történetbe, ettől annyira sűrű lett a szövete, hogy lehetetlen darálva feldolgozni. Időt kell hagyni a részek között.

A szereplőgárda tökéletes és csodálatos, ahogy a rendező játszott színészei gesztusaival: sehol egy felesleges mozdulat, túlmagyarázás nincs jelen a képernyőn. Kate Winslet nagy utat járt be a Titanic óta. Érett, minimalista színészi játéka komoly díjakra érdemes.

Minden alkalommal, amikor beleszippantott e-cigijébe, azt éreztem, hogy erőszakosan könyörög egy kis megkönnyebbülésért, de sosem kapja meg. Nagyon becsülöm azokat a színészeket, akik hajlandók megmutatni, milyenek is lennének, ha átlagemberek lennének: összeborzolódott, lenőtt hajjal, elkényelmesedve.

Mare alapvetően nem szimpatikus karakter. Híján van a kedvességnek, kemény és merev, a nőiességtől pedig nagyon messze van. Amikor azonban randira készül, vagy terráriumot vesz az unokájának, megcsillan a gondoskodás, és felsejlik a nő a páncél mögött. Ahogy lassan halad előre a történet, fokozatosan világossá válik minden: hogy miért öltötte magára ezt a kemény páncélt, amihez óriási erő kell, hogy cipelje. Ugyanakkor tud nagyon vicces is lenni, és vonzó, csak mintha ez már nem lenne fontos a számára. Elhagyott mindent, ami nem a mindennapokról szól, mert így éli túl, azt, amivel a legnehezebb megbirkózni. Nem kéne, hogy szimpatikus legyen, mégis nagyon drukkolunk neki, hogy belássa, tévúton jár, hogy képes legyen megbocsátani önmagának, és néhány súlyt letenni terheiből.

Easttowni rejtélyek

A mellékszerepekben kiemelkedő volt a Mare barátnőjét játszó Julianne Nicholson, akit már a Kívülállóban is nagyon szerettem, Lori Ross kis mellékszereplőből lesz lassan az egyik legfontosabb karakter, és a játéka annyira hiteles volt, hogy az utolsó részben vele omlottam össze én is. Az abszolút kedvencem pedig Jean Smart, azaz Kim Catrell, aki idén 70 éves, és nagyon messze jár már a Szex és New York Samanthájától. A Légióban, a Fargoban és a Watchmenben is remek volt, de itt a sebezhetőségnek, a keménységnek és az kiszolgáltatottságnak olyan skáláit járta be, ami nagyon szerethetővé tette. A két nő, anya és lánya, folyamatosan froclizta egymást, ami nagy részt improvizáció volt, köszönhetően a két színésznő baráti viszonyának. Ezek a vicces jelenetek segítettek, hogy néha megkönnyebbüljünk és elmosolyodjunk.

Fontos, hogy tudjunk segítséget kérni, amikor egyedül nem boldogulunk. Az Easttowni rejtélyek azon túl, hogy egy izgalmas nyomozást rejt magában, – melyben vannak jócskán fordulatok, és sokat lehet pörögni azon, hogy vajon ki ölte meg Erint – szintén erről szól. Nem küzdhetünk egyedül a démonjainkkal. Akkor is, ha óriási emberi hibák vannak a történetben, melyek megbocsáthatatlannak tűnnek, nem lehet úgy továbbmenni, hogy a hátunkon cipeljük múltunk minden súlyát. Szükségünk van szeretetre, odafigyelésre, és ha kell, szakmai segítségre.

Nem könnyű sorozat az Easttowni rejtélyek, de olyan pillanatokkal ajándékoz meg, amit rég láttunk tévében. A bőr alá mászik, és nem hagy nyugodni. Az utolsó pár perc pedig könnyűséget hagy maga után, és mély megrendülést, eloszlatja a nyomasztó légkört, és megajándékoz a reménnyel.

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

A Zsiványos nevű űrkalóz, és mindaz, amit nem akartál tudni a lázadásról – Sorozatkritika

A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.

A boncolás titkos művészete – Könyvkritika

Utazás a lélek mélyére, kizárólag a legbátrabb olvasóknak!