- Kaposi Ildikó
- 2022. február 4. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc
Guillermo del Toro zseni a maga módján. Átjárása van egy olyan birodalomba, ahová csak kevesen merészkednek, és a filmvászonra festi a szörnyeket, melyek azonban nem mindig szörnyetegek. Ebben a filmben azonban hiába keressük a Hellboy lazaságát, a Trollvadászok báját, vagy a Víz érintése szokatlan romantikáját. Igazából szörnyek sincsenek benne, a film mentes minden természetfelettitől. Ugyanakkor mégis a szörnyeteg van középpontban, az, amelyik azokban emberekben verhet tanyát, akiknek a szeretetnél és a szépségnél fontosabb a pénz és hatalom.
Sok párhuzamot véltem felfedezni Del Toro legerősebb filmjével, a Faun Labirintusával. Bár ott végig a markában tartott a félelem és a borzadály, a Rémálmok sikátora sokáig abba a hitbe ringat bennünket, hogy pusztán egy szépen fényképezett, sötétebb hangulatú szélhámosfilmet nézünk. A vége felé aztán egyre jobban csúsztam lejjebb a kényelmes moziszékben, mert maga alá gyűrt az a sötétség, ami az emberi lélekben lakozhat. A film során a vízbe dobott kavicsok egyre nagyobb köröket rajzoltak a látszólag sima víz felszínén, és lassan, de biztosan haladunk a végkifejlet felé, ami egyre jegesebbé teszi a szívünket.
A Bradley Cooper által játszott Stan hátrahagyva sötét múltját, egy vándorcirkuszhoz csapódik, ahol mindenféle rémségekkel szórakoztatják azokat, akik úgy akarnak megfeledkezni saját bajaikról, hogy maguknál nyomorúságosabbakat néznek 25 centért. Van itt törpe, erős ember, kígyóférfi, csirke nyakát kettéharapó rémlény, elektromos lány, és gondolatolvasó jósasszony is. Ez utóbbitól (Toni Collette) és párjától (David Strathairn) kezd el tanulni Stan, és egyre jobban belejön a hazugság művészetébe, mellyel a válaszokra vágyó, szerencsétlen sorsú embereket hamis túlvilági üzenetekkel próbálják megvigasztalni.
Mikor készen áll arra, hogy egyedül is szerencsét próbáljon, magával csábítja a naiv és ártatlan Mollyt (Rooney Mara) és együtt nekivágnak a világnak, hogy egy közös mentalista számmal elkápráztassák a városi gazdagokat.
Lindsay Gresham regénye 1946-ban jelent meg, és hamarosan olvasható lesz magyarul is az Athenaeum Kiadó jóvoltából. A könyvből 1947-ben készült egy remek film, van azonban egy fontos különbség aközött és Del Toro munkája közt. Az előbbiben van remény, kiút és egy újabb esély lehetősége, a 2022-es verzióban pedig csak ülünk a végén arcul csapva. Kíváncsi lennék, a regény, hogy végződik… Lassan, néha túlságosan is vontatottan haladunk a filmben a végkifejlet felé, ahol aztán már vizuálisan is megjelenik a szörnyeteg, az ütések, lövések olyan deformációkat okoznak, amit nehéz volt nézni, mégse lobbant fel bennem egy szikrányi együttérzés sem.
Cate Blanchett, a gyönyörű, független pszichológusnő valódi arca, szándéka sokáig rejtve marad, egyszer el is hangzik a szájából a rongyos opera kifejezés, amit úgy sejtek, hogy inkább a koldusopera akart lenni, ami remekül illene a film elidegenítő stílusához. Nagyon kevés érzelmes jelenet van benne, én nagyon könnyen elérzékenyülök, megérint a legapróbb rezdülés is, de ebben a filmben az egyetlen érzelem, ami előbújt belőlem, az a viszolygás volt, és a sajnálat. A látvány, az atmoszféra nagyon erőteljes. A barna, drapp, fekete, szürke, arany színek dominálnak, a film nagy részében esik az eső, vagy a hó. Valahogy fázol a filmtől, miközben nézed. A pszichológus szekrényén Rorsach-tesztre emlékeztető mintázat, az óriáskeréken hatalmas csillag villanykörtékből, steampunkot idéző rádiók, poligráfok, hamis villamos szék.
A film első fele itt játszódik, Willem Dafoe remekül hozza a túlpörgött, gátlástalan cirkuszigazgatót, Ron Perlman a kedves erős embert, akinek mindig a keze jár el először ahelyett, hogy gondolkodna, és Toni Collette, a megfáradt, kedves jósnőt, aki pontosan tudja, mikor meddig lehet elmenni.
A film fontos kérdéseket feszeget: mi előbbre való, a megnyugvás, vagy az igazság? Hazudhatunk-e annak érdekében, hogy valaki vigaszra leljen? Hogyan, és mire lehet használni a pszichológiát? Hiszen minden szélhámos valahogyan az emberi psziché működési mechanizmusait használja ki. Amivel gyógyítani lehet, az rombolni is képes. Nehéz bárkivel is azonosulni, és a film vontatottsága és komor tónusa miatt azt gondolom, hogy sokaknak nem fog tetszeni. Aki azonban szereti Guillermo del Toro-t, és csalódott az utóbbi munkáiban, az bátran üljön be a két és fél órás filmre, mert összességében egy nagyon alaposan kimunkált, igazi művészi alkotást fog kapni. A történet okosan, spirálisan van felépítve, még némi csavart is kapunk. Aki azonban egy izgalmas krimire, misztikus filmre, vagy Szemfényvesztők stílusú szélhámosfilmre számít, az nagyot fog csalódni.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
John Carpenter utolsó előtti filmje alapján azért még nem egyértelműsíthető a horrorguru zsenijének temetése.
A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.