Kovács Krisztián
2021. november 12. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Ha Tom Hanks van a vásznon, nem számít az őt körülvevő díszlet – Filmkritika

Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy az általam is rajongásig kedvelt Tom Hanks így hatvan felett már látszólag bátrabban választ magának szerepet, és teszi mindezt úgy, hogy nem ragaszkodik mozis forgalmazáshoz, vagy világhírű stábhoz, rendezőhöz, esetleg Pulitzer-díjas alapanyaghoz. Sőt, az elmúlt években megjelent filmjei (News of the World, Greyhound, és most a Finch) nem csupán különböző zsánereket képviselnek, de a Greyhound kivételével mind olyan terület, melybe Hanks korábbi karrierje során még nem kóstolt bele. A News of the World után ezúttal a vadnyugatról a nem is távoli jövőbe helyezte át magát, a film pedig tökéletes bizonysága annak, hogy ezt az embert bármilyen közegben jól esik nézni, mindegy, milyen díszletben játszik, még akkor is, ha egyébként a film egy korrekt vasárnap délutáni családi mozizáson túl nem nyújt egyebet.

Finch (2021)

Ostoba elvárás persze, mondhatnánk, Hanks-től Philadelphia, vagy Forrest Gump szintű alakítást várni, hiszen lassan már közelebb van a 70-hez, mint a 60-hoz, de azt kell mondjam, a Philips kapitány, vagy a Sully épp elég bizonyságát adta annak, hogy a tehetség nem fakul el. A magam részéről azt látom, hogy Hanks elért arra a pontra, amikor lényegében nincs tétje annak, amit csinál, de ezt egyáltalán nem degradáló jelleggel jegyzem meg. Míg Al Pacino (Jack és Jill), vagy Robert de Niro (Nagyfater elszabadul, A Nagypapa-hadművelet) olykor botrányosan bárgyú szerepeket vállal (hagyjuk az okokat), addig Hanks hatvan felett valósággal fürdőzik az izgalmas szerepekben, láthatóan élvez minden pillanatot (nem egy film mögé producerként is odaállt), és még akkor is lazán hozza a karaktert, ha egyébként a film cselekménye, vizualitása, forgatókönyve, vagy mondanivalója megreked a tisztes középszernél.

Lényegében legújabb filmje esetében is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a Finch egy igazán kedves, olykor kifejezetten szívmelengető alkotás lett, amire jövőre ugyan már nem emlékszünk, most azonban még az egész családot képes lesz képernyő elég szegezni egy vasárnap délutánra.

A történet szerint valamikor közeljövőben járunk, ahol a globális felmelegedés hatásai, valamint a sorozatos napkitörések sivár pusztasággá változtatták a Föld felszínét, és már csupán egy maroknyi túlélő igyekszik amolyan Legenda vagyok-módra túlélni ebben az élhetetlen közegben. Itt él elvonultan egy föld alatt bunkerben főszereplőnk, Finch Weinberg, kutyájával Goodyearrel, és az általa létrehozott, Jeff névre keresztelt robottal. Menedéküket azonban egy nap szupervihar fenyegeti, emiatt a kis csapat kénytelen szedni a sátorfáját, és új helyet keresni magának. A meglehetősen különös összetételű brigád San Francisco-t célozza meg, ám az út telis-tele van veszélyekkel, Finchet pedig alaposan megviselték a védőöltözetben a felszínen megtett felfedezőutak, amitől egészsége is alaposan megromlott, így aztán az előttük álló nem mindennapi túra akár az utolsó útjuk is lehet.

Finch (2021)

Finch története temérdek filmből merít, a teljesség igénye nélkül ott van az Éli könyve, Az út, a Mad Max, és a legnyilvánvalóbb hatás, a Legenda vagyok, ráadásul arra sem igazán veszi a fáradtságot, hogy a jól ismert lapokat újrakeverje, de jó hír, hogy erre a készítők nem is tesznek semmiféle izzadtságszagú kísérletet, ellenben teremtenek a főszereplő ember-robot-kutya hármas közt egy olyan kiválóan működő kémiát, melynek hála egy idő után el is feledkezik róla a néző, hogy egy apokaliptikus drámát néz, és valóban, a film hangulata is néhol egy családi road-movie-ra hajaz leginkább.

Mindez érezhetően tudatos döntés, mintha Miguel Sapochnik rendező, valamint Craig Luck és Ivor Powell írók pontosan tudták volna, hogy ebben a zsánerben nem fognak újat alkotni, így aztán végül mindent beáldoztak a hangulatért és a karakterekért. És bár a Finch nem ad újat sem az ember-kutya, sem az ember-MI, sőt az MI-kutya kapcsolat ábrázolásában sem, erre tulajdonképpen nincs is szükség, mert a vidám és megmosolyogtató pillanatok, és a drámai jelenetek olyan ütemben váltják egymást, hogy annak ellenére, hogy sejtjük a végkifejletet, mégis izgulunk a kis csapatért, hogy elérjék végcéljukat.

Azt ugyanakkor meg kell említsük, hogy a gyakorlatilag egyszereplős filmek esetén nagyon fontos a játékidő hossza, nem hiába, ezen alkotások általában 90-100 percnél megállnak, tudván, hogyha ennél tovább húzzák a cselekményt, akkor a feszültség fenntartására általában már nem elég nézői impulzusnak egyetlen szereplő. A Finch alighanem itt hibázik, merthogy a játékidő közel két órára csúszik, és a történetben annyi potenciál már nincs, hogy fenntartsa a figyelmünket. Jó hír ugyanakkor, hogy amikor már elunnánk magunkat, akkor jön Tom Hanks, akit egyszerűen öröm nézni, és akiről érződik, hogy élvez minden egyes pillanatot, amit a vásznon tölthet, és aki pontosan tisztában van vele, hogy itt rajta van a fókusz, így aztán néha-néha egy-egy arckifejezésével annyit ad, amiért feltörekvő színészgenerációk a fél karjukat odaadnák. Jutalomjáték bárhonnan is nézzük, és bár vélhetően Hanks-től sem feltétlenül várható már olyan klasszikus teljesítmény, mint amit a Forrest Gump-ban nyújtott, vajon jogos egyáltalán ezt várnunk tőle? Amondó vagyok, amíg ilyen filmekben láthatjuk, és ilyen alakítást hoz, garantáltan székbe szögezi a nézőt.

Finch (2021)

A Finch minden hibája ellenére a tökéletes vasárnap délutáni családi film, se több, se kevesebb, Tom Hanks-rajongóknak pedig egyenesen kötelező, nem csupán azért, mert kuriózum a kétszeres Oscar-díjas legendát apokaliptikus sci-fiben látni, hanem azért is, mert kiváló bizonyság ez az átgondolt szerepválasztásra, és a rendkívüli tehetség elkoptathatatlanságára.

Nem lesz ugyan maradandó élmény, még akkor sem, ha a világvége hangulatot egyébként vizualitás terén is nagyszerűen hozza, ellenben teljesíteni fogja mindazt, ami alighanem Hanks-nek is célja volt vele: kikapcsol és szórakoztat két óra hosszat.