- Ectopolis
- 2020. február 12. | Becsült olvasási idő: 5 perc
Tóth András írása…
2020 első félévében is akad jó néhány film, mely vélhetően nem kapja meg a blockbusterek és Oscar-filmek árnyékában a neki egyébként minőség vagy témaválasztás alapján bőven kijáró figyelmet. Akadnak olyan alkotások – mint Johnny Depp legújabb filmje – mely el sem jut a mozikba (nem csak itthon, vélhetően más országokban sem), és akadnak, melyeket bemutatnak ugyan a mozik, de hiába a kiváló színésznévsor, vélhetően így sem róluk cikkeznek majd a filmes online és nyomtatott magazinok. Vélhetően így járt, és így jár majd François Girard megható filmje, A nevek dala is.
Martin 9 éves, amikor az édesapja gondozásába veszi a szintén 9 éves Dovidl-t, aki egy lengyel csodagyerek. Dovidl mindenkit elképeszt hegedűművészetével, ám ezzel a legkevésbé sem lopja be magát Martin szívébe, aki a felé irányuló kitüntetett családi szeretetet érzi veszélyben. Kettejük kapcsolatát beárnyékolja az éppen kitörő II. világháború is, miközben Martin édesapja megszervezi Dovidl első önálló koncertjét. A koncert azonban elmarad, mivel az addigra már 20-as évei elején járó hegedűművész nem jelenik meg a koncerten. Egyszerűen kámforrá válik, mintha csak a föld nyelte volna el. Maga után egyedül egy felvételt hagy, melynek zsenialitásáról mindenki ódákat zeng. Martin 35 éven keresztül keresi Dovidl-t, hogy válaszokat kapjon a fiú eltűnése körüli miértekre.
A nevek dala (Forrás: imdb.com)
Nehéz a filmről spoiler nélkül beszélni, hiszen a történet egészen a végkifejletig csak lassan bandukol előre, ugyanakkor a részletek tárgyalása épp a néző élményt rontaná csupán. Girard filmjének felépítése ettől függetlenül kiváló a komótosan építkező történetvezetésével, mivel kiváló arányérzékkel adagolja az információkat, így a nyomozás, kutakodás percről percre több tartalommal és téttel bír. Némileg persze egyet tudok érteni azokkal a kritikákkal is, melyek azt mondják, hogy ez pusztán egy unalmas film nagyon megindító befejezéssel, bár én azért árnyalnám ezt a nem túl hízelgő megfogalmazást.
Azoknak tökéletes választás Girard filmje, akik élvezik a lassabb, kimértebb, de mondanivalójukban erőteljesebb alkotásokat. A két, párhuzamos szálon történet keretében megismerjük egyrészt Martin és Dovidl együtt töltött 12 évét gyerekként, valamint Martin állhatatos kutatását követhetjük nyomon felnőtként, ahogyan régen kihűlt nyomokat követve igyekszik régi barátja, és mostohatestvére nyomára akadni. Ez a forma így számtalan lehetőséget hordoz magában, de sajnos a film nem tud élni mindegyikkel.
A nevek dala (Forrás: imdb.com)
Tim Roth (Martin felnőtt korában) hozza a kötelezőt, egy olyan komplex karaktert mutat meg, akiről ugyan nem tudunk meg túl sok mindent, de egyrészt nem is az ő élete a fő történetszál, másrészt van egy olyan érzésem, hogy ő így is maximálisan kihoz mindent a forgatókönyv nyújtotta lehetőségekből. A gyerekszínészekről ugyanez nem mondható el, sajnos, ahogy másutt, így itt is ők jelentik a film gyenge pontját. Nem vagyok könnyű helyzetben, hiszen a gyerekszereplők szinkronja is maga a katasztrófa, de Dovidl karaktere sokszor enélkül is direkt irritáló.
Ő egy zseni kissrác, aki tisztában van a képességeivel, és nem rest ezt mások tudtára hozni. A karaktere inkonzisztens, mivel néha sokkal nagyobb gondolatokat adnak a szájába, mint amiket elbírna a néző által megismert jelleme. A film mégsem itt hibádzik igazán, hanem ott, ahol sejtethető is volt, hogy ez megtörténik: az időkeretnél. Borzasztó nehéz egy kevesebb, mint 120 perces filmben a karaktereket, környezetet, történetet maradéktalanul és kifejezően átadni, miközben 35 év telik el a két központi esemény között. Szerencsére ezek csak apró tényezők és nem teszi tönkre a film egészét, sem az élvezhetőségét.
A nevek dala (Forrás: imdb.com)
Ez a film azon kevés holokauszt film közé tartozik, ami végre egy új nézőpontból, új narratívával mutatja be egy kontinens, ha nem a világ legnagyobb tragédiáját. Természetesen értem, hogy fontos emlékezni, főleg most, hogy mindazok nagyobbik része, akik testközelből élték meg a második világháború borzalmait, már eltávoztak közülünk, azonban sokszor használják a világháborúk és a holokauszt témáját olyan történetekhez, melyek egyébként nem feltétlenül indokolnák annak szükségletét.
Sajnos én ezt mindig is egy olcsó és ellenszenves húzásnak éreztem, hiszen nem túl nehéz feladat úgy drámát, feszültséget, együttérzést generálni, ha egyszerűen beillesztjük a történetet egy ilyen alapvetően felkavaró közegbe. Szerencsére A nevek dala olyan finoman nyúl a témához, ahogy egy hegedűművész a hangszeréhez. Sikerül egy-két mondattal érvényesebb, mélyrehatóbb és egyszerűbb igazságokat kimondania, mint több szenzációhajhász társának együttvéve.
A nevek dala (Forrás: imdb.com)
Számomra örömteli, hogy az alkotók nem tekintettek a filmre musicalként, pedig lássuk be, az alapanyag adná magát, különösen most, az utóbbi években lezajlott (és jelenleg is tartó) zenés filmdömping időszakában. Norman Lebrecht regénye alapján Jeffrey Caine írta a forgatókönyvet, ami végül Francois Girard rendezésében nyerte el végső formáját. A rendező számára nem volt idegen a film zenei témája, hiszen korábbról olyan alkotásokat tudhat magáénak, mint A kórus, A vörös hegedű vagy Céline Dion első francia nyelvű klipje. Valószínűleg a téma iránti alázata és tisztelete nem engedte, hogy musicalt formáljon belőle, hiszen a musicalnél a zene csupán egy eszköz, egy profanizált szerszám, itt azonban több annál.
A nevek dalában a zene sokkal mélyebb, absztraktabb és költőibb szerepet tudhat magáénak, akárcsak maga a művészet. A rendezőnek így nem szükségeltetett kényszerűségből alkalmazkodni a musical szabályaihoz, ha a zene használatáról volt szó, egyszerűen a maga ritka gyönyörében, a félelmet átfogó csodálat tárgya maradhatott és nem zuhant az egyszerű, didaktikus szájbarágás szintjére.
A nevek dala (Forrás: imdb.com)
A film – leginkább Dovidl és Martin karaktere – finom eszközökkel, olykor mégis egészen nyilvánvalóan állítja szembe a vallást a művészettel és a művész léttel, mellyel egy számomra egészen új és izgalmas kérdéskört teremt. Egy művész alapvetően kell, hogy rendelkezzen némi nárcizmussal, exhibicionizmussal, erős énképpel, de mindenképpen egy sajátos identitással, különösen akkor, ha még maguk a kortársak és a szakma is objektíven zseninek titulálják.
Egy vallás követője, amennyiben nem csak gyakorolja hitét, hanem teljes szellemében és fizikumában tökéletesen meg akar felelni a vallási dogmáknak, úgy teljes mértékig fel kell adnia a személyiségét és eggyé kell válnia a közösség többi tagjával. Nehéz erről beszélni, hiszen, aki nem hívő vagy vallásgyakorló, annak egy megfoghatatlan, bizonyos szempontból talán érthetetlen témáról van szó, főleg, hogy a lemondás a legtöbb esetben épp az áhított siker és hírnév kárára történik.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
