• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Elvis (2022)

Filmkritika

Hiányzó életszagúság, avagy a Ken babaként ráncigált Király – Filmkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Elöljáróban szeretném elárulni, hogy nagy Baz Luhrmann rajongó vagyok. Engem már a Kötelező táncokkal (1992) levett a lábamról, a Romeo+Juliet (1996) és A nagy Gatsby (2013) minden pillanatát imádtam, a Moulin Rouge (2001) pedig számomra a top 5 zenés film egyike. Így mondhatni elfogult vagyok, és nem kis elvárással ültem be az egyik hőséggel terhelt napon délután kettőkor a hűs moziterembe, hogy aztán Elvis zenéje ismét felforralja a vérem.

Ahogy elkezdődött a film, tudtam, hogy a rendező ismét elemében van, és egy ízig-vérig Baz Luhrmann filmet fogok látni. Mintha a Moulin Rouge és a Romeo+Juliet kezdőképkockáit láttam volna. Túlburjánzó, gyorsan váltakozó képek, csillogás, szinte giccsesen díszített képek, egymásba kúszó képregényszerű képkockák. Szinte berobbant a film a moziterembe, ahogyan Elvis Presley robbant be a könnyűzenébe.

Elvis (2022)

Elvis (2022)

Az Elvis nem klasszikus értelemben vett életrajzi film. A történetet menedzsere, az ezredes narrálja a saját szemszögéből, akit a kövérre maszkírozott Tom Hanks alakít bestiálisan jól. Tom Hanks az a fickó, aki minden szerepében szimpatikus, természetességével, kedvességével belopja magát a nézők szívébe. Talán ezért is esett rá a választás, mert Elvis és a családja számára Tom Parker ezredes jó szándéka megkérdőjelezhetetlen. Megbízható támasznak tűnik, de mi a nézőtéren csak borzongunk, ahogyan Hanks színészi játéka nyomán elősejlik az ördögi számítás és önzés a menedzser minden cselekedete mögött.

A film elején látjuk Parker ezredest öregen, és az ő visszaemlékezéseiből ismerjük meg Elvis sztoriját. Az ezredes az ötvenes évek elején egy country énekes menedzsereként látja először Presleyt énekelni, és őt nem a zenei tehetsége, és muzsikájának újszerű hangzása ragadja meg, hanem a közönségben tomboló lányok önkéntelen sikolyai. Ahogy fogalmaz, ő azt a mutatványt keresi, ami erőteljes érzést kelt a nézőben, aki nem biztos abban, hogy szabad-e ezt éreznie.

Azonnal Elvis szárnyai alá nyúl, és okosan, módszeresen sztárt csinál belőle. Ami valljuk be nem is volt olyan nehéz, hiszen Presley istenáldotta tehetség volt, és egyesült benne a feketék örömzenéje, vallásos gospelje, és az akkor is népszerű country zene. Külseje, különleges hangja, és nem utolsó sorban csípőmozgása nagyon hamar a csúcsra repítette.

A Baz Luhrmann által ábrázolt Elvis azonban nagyon naiv volt, szinte gyermeki, és annyira csak a zenének élt, hogy nem volt kérdés, üzleti ügyekkel nem akar foglalkozni. Adott még egy teszetosza apa, és egy rakás élősködő, és az ezredes előtt nyitva állt az út, hogy degeszre keresse magát.

Elvis (2022)

Elvis (2022)

Számomra a film a bizalomról szólt, és arról, hogy miért fontos, hogy kiálljunk magunkért, és ne mások befolyása irányítsa a döntéseinket. A filmben Elvis mindig valaki másra hallgat, mások véleménye, hite, tanácsa befolyásolja. Ez a hozzáállás és a vak bizalom sodorja végül a teljes kiszolgáltatottságig.

Számomra benne volt még a filmben az is, hogy életünkben egyszerre vagyunk a jelenünk, és egyben minden korábbi időpillanatunk is. Nem tudom, szándéka volt-e a rendezőnek ez a narratíva, de bennem megerősítette azt a gondolatsort, hogy én, aki e sorokat írom, egyszerre vagyok a kislány, akinek a zenélő, bohócos számológépe Elvis Love me tender című dalát játszotta, a kamaszlány, aki a szalagavatóján Elvis zenéjére táncolt és a felnőtt nő, aki egy Elvisről szóló cikket ír. A tapasztalataink összeadódnak, minden, amivel találkozunk, hozzánk tesz valamit. És ha jól figyelünk a jelekre, akkor arra is rájöhetünk, merre vezetnek bennünket azok a tapasztalatok, élmények, melyeket igazán élveztünk.

Elvis afro-amerikai negyedben nőtt fel, ahol rabul ejtette a rhythm and blues és a gospel felszabadító ereje. Átjárta a zene kicsi kora óta, és céltudatosan, pontosan tudta, hogy erre viszi a sorsa. A zenét élvezte a legjobban a világon, és ha mindezt megoszthatta másokkal.

A történet lassan csordogál, megismerkedik Priscillával, később filmsztár lesz, majd lassan elkezd hanyatlani a karrierje, hogy végül újra tündökölhessen a színpadon ezúttal Las Vegasban. Csapdába esik, és nem találja a kiutat, ezért az alkoholhoz és a droghoz nyúl, melyek aztán egyenesen vezetnek a halálához.

Elvis (2022)

Elvis (2022)

Elvis szerepére Austin Butler tökéletes választás volt. A Shannara krónikáiból megismert tejfeles szájú suhanc érett férfiként bújik bele a király bőrébe, a Priscillát játszó Olivia DeJonge, aki most nemrég az Utolsó lépcsőfok című sorozatban remekelt – szinte megszólalásig hasonlít Presley feleségére, és visszafogott, de mégis vibráló jelenlétét élmény figyelni a vásznon. Tom Hanks pedig nyúlós nyájasságával nyitogatja zsebünkben a bicskát, lenyűgözően alakítja a számító menedzsert. A látvány-jelmez- és díszlettervezők pedig jogosan érdemelnének meg minden szakmai díjat, mert annyira hiteles volt a film minden pillanata, hogy le a kalappal előttük.

A film nem rövid, 2 és fél óra, és minden életszakasznak megfelelő mennyiségű időt hagy, Luhrmann komótosan mesél, de a csillogás, a zenék, a visszaemlékezések miatt mégsem tűnik a film lassúnak, kitölti a játékidőt. Úgy érezzük, hogy beleshetünk a függöny mögé, és belekóstolhatunk, milyen lehetett ez a három évtized Amerikában, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek. A háttérben mindig megjelenik egy-egy történelmi esemény, rossz ómenként mindig a halálos kimenetelű merényletek.

A film tehát életrajzi és történelmi szempontból is koherensnek tűnik, de például Elvist a rendező nem ábrázolja kövérnek, sokszor érezhetjük, hogy inkább egy megrajzolt figurát látunk, mint hús-vér embert. Hiányzik belőle az életszagúság, kicsit úgy éreztem néha, mintha egy hisztis, de tehetséges Ken babát néznék, akivel a többiek játszadoznak. Ezért nem mondhatom azt, hogy ez egy életrajzi film, mert vélhetően nem ez volt a szándék. A két férfi közti dinamikát azonban mindenki érteni fogja az, akit valaha kihasználtak, és eszközként kezeltek. Ezért gondolom azt, hogy bár sok helyen nem életszagú a film, mégis kiváló. Mert Baz Luhrmann úgy mesél történetet, hogy közben egy kicsit elidegenít, mintha színpadon látnánk az eseményeket, és nem vonódunk bele érzelmileg. A szokatlan vágásokkal, osztott képernyővel, sodró zenével nincs időd leragadni egy-egy érzelmi helyzetnél.

De az utolsó jelenetbe belesűrít mindent, amit eddig távol tartott, a nézőre zuhan ennek az embernek a teljes tragédiája, és néma csend lett a nézőtéren, melyet csak néha tört meg egy-egy szipogás. Baz Luhrmann ismét odatette magát, de közben érettebb is lett, komolyabb témáról mesélt komolyabban, mint korábban, és mindezt tette úgy, hogy közben szerelmet vallott Amerika elmúlt évtizedeinek és Elvis zenéjének.

Kapcsolódó cikkek

Alan Rickman 27 kötetet írt tele élete tapasztalataival

Emma Thompson előszavával jövő tavasszal jön magyarul Alan Rickman 25 évig írt naplója

Az összességében 27 kötetes gyűjtemény nem kevés szerkesztői munkát igényel még a megjelenésig.

A sztoikus és a lázadó, avagy a Windsor-nővérek története – Könyvkritika

II. Erzsébet halálával véget ért egy korszak. A világ figyelme a királyi családra szegeződik, mindenki az új uralkodó, III. Károly…

Donald Sutherland főszereplésével jön a következő Stephen King-adaptáció

A végeredményt úgy fest, hogy már idén ősszel láthatjuk majd.

Ahol a folyami rákok énekelnek /Forrás:https://f21.hu/irodalom/olvassotthon-delia-owens-ahol-a-folyami-rakok-enekelnek/

Magányos kislány a lápvilág közepén, avagy az ártatlanság elvesztése – Könyvkritika

Újra elővettük az elmúlt évek egyik legnagyobb nemzetközi bestsellerét.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

    A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. szeptember 15.

    Érdemes felszállni arra a nosztalgiavonatra, amely a Nyugati nyaralásra robog velünk! – Filmkritika

    A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.

    • 2022. szeptember 2.

    Eleget jöttél vissza, avagy a nem is annyira irgalmas Szamaritánus – Filmkritika

    Stallone új filmjében a jószándék és a sötét erők képernyőn innen és túl viaskodnak.

    • 2022. július 20.

    Már tudjuk hol lakott itt Vörösmarty Mihály és Radnóti Miklós – könyvkritika

    Bemutatkozik egy egészen másfajta Budapest.

    • 2022. június 9.

    Reszkessetek, vámpírok, avagy Az elveszett fiúk-retrospektív – Filmkritika

    Retro mozikritika szexelő vámpírokkal.