Vitkolczi Ildikó
2022. augusztus 17. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Hogyan változtathatja meg egyetlen döntés az életünket? – Könyvkritika

„A gyönyörű művészet a gyönyörű világra nyitja rá a szemünket, Ulysses. Igazít a látásunkon, az ítélőképességünkön. Megörökíti az illanót. Nyamvadt kis folt a történelem folyosóin, ennyi vagyunk mindössze. […] Az idő hadrendje rendületlenül menetel. A művészet szembeállítása az emberrel álprobléma, Ulysses. Nincs egyik a másik nélkül. A művészet ellenszer.”

Három ember ül egy olaszországi pincében. Evelyn Skinner hatvanas művészettörténész, valamint Ulysses Temper és Alexander St. John Darnley. Csak az imént csodáltak meg egy lenyűgöző festményt, Pontormo Keresztlevételét, és most egy pincében ülnek, bort isznak, sajtot esznek, és miközben zenét hallgatnak, a művészetről beszélgetnek. Holott Evelyn és a két férfi most találkozott életükben először. Mégis igazi barátságpillanat ez – míg a pince meg nem rázkódik a német tüzérség lövéseitől. Merthogy 1944-et írunk, a németek épp visszavonulnak az angol csapatok elől – ahová Ulysses és a századosa, Darnley is tartozik -, Evelyn pedig a műalkotásokat próbálja menteni a barbár hordák elől, hogy ne hurcoljanak el minden olasz műkincset a nácik gyűjteményébe.

Így kezdődik Sarah Winman csöndesen ragyogó története, a Csendélet, amely kezdetben háborúról és veszteségekről szól, majd barátságról, szerelemről, egy új élet lehetőségéről – megtetézve ezt néhány cseppet őrült figurával. Legyen szó akár olaszokról, akár angolokról. Mert Ulysses a háború után hazatér Londonba, ott is egy, az East End-en található kocsmába, a Menyét és Papagájba – amit azért neveznek így, mert a kocsmában található egy kitömött menyét, no meg egy valódi papagáj, ami ijedtében időnként elhullatja a tollai nagyobb részét, máskor meg Shakespeare-t idéz.

És ha ez még nem lenne elég, ott a kissé őrült tulaj, Col, akinek minden vágya egy mentőautó, és akinek nem esik nehezére elásni egy hullát (kivéve, ha a kiszemelt helyre már elástak egy másikat). Vagy az öreg Cress, aki egy magányos japáncseresznye-fával beszélget, és néha őrületes fogadásokat köt. No meg Peg, Ulysses se veled, se nélküled szerelme, és a többi őrült a kocsmából és a környékéről. Ehhez jön még Firenzében egy mogorva Contessa, a helyi pap, egy barátságra vágyó jegyző, Massimo, és a helyi vendéglős, Michele, úgyis, mint a kisvárosi pletykaszolgálat elszánt vezetője.

Sarah Winman: Csendélet

És persze ott vannak a helyszínek is, és ezek csodás leírása, az álmos naplementék az olasz vidéken és a kisvárosokban, meg London borús és szürke hétköznapjai, vitákkal, konfliktusokkal, őrült fogadásokkal és rejtélyekkel. Mindezek ugyanúgy megragadják az embert, ahogyan Evelyn vagy Darnley elmélkedései a festészetről, a zenéről és az itáliai képzőművészet ismert, vagy általában kevésbé ismert alkotóiról és műveikről.

Mert a történet több rétegből áll össze egy csodás egésszé: az emberi sorsok, a háborús pusztítás, a természeti katasztrófák ábrázolásából, és a művészetekből, amelyek a legnagyobb pusztítások idején is elbűvölik az embert, és megtartják, ha épp zuhanni készül.

Sarah Winman három igen szimpatikus karaktert teremtett meg a könyvében. Az elszánt Evelynt, aki mindent tud a művészetekről (és vagy angol kém a háborús Olaszországban, vagy nem). Ott van Darnley, Ulysses alakulatának fiatal századosa, szintén a művészetek és a zene lelkes rajongója, aki még a háború borzalmai dacára is képes bárhol bármin nevetni. Kettejük embersége, tudása, és a tudásukkal keveredő lelkesedés hat annyira Ulyssesre, a fiatal katonára, hogy a békés Londonba visszatérve is vágyik valami többre, így amikor egy, az egész életét megváltoztató lehetőséget kínálnak neki, épp e két – az életében már nem jelenlévő – ember hatására töpreng el azon, kilépjen-e a komfortzónájából. És mindezek kiváltó oka egy másik, egy korábbi döntése, amikor egy olasz kisvárosban meglátott egy embert egy háztető peremén állni és lenézni, és úgy döntött, megakadályozza a készülő tragédiát…

Sarah Winman: Csendélet

A történet megszületésében az az érdekes – ahogyan arról maga Winman mesél az oldalán –, hogy 2015-ben, egy firenzei utazása során épp egy olasz vendéglőben ült, amikor meglátta a falon lógó képeket, amelyek az 1966-os árvizet ábrázolták. Akkor szinte a teljes várost elöntötte a közeli folyó, templomokat, freskókat és könyvtári, felbecsülhetetlen értékű könyveket téve tönkre.

A tulajdonos mesélt azokról az önkéntesekről is, akik a világ minden tájáról érkeztek Firenzébe, hogy segítsenek az árvíz után maradt szennyes hordalékot kihordani az épületekből, és megpróbálják megmenteni a műkincseket és könyveket – ahogyan a városban élők üzleteit és otthonait is.

Winman érdeklődésére a tulajdonos még több fotót mutatott neki, mire az írónő fejében megszólalt egy suttogó hang, ami arra ösztönözte, hogy írjon erről egy történetet. Winman azonban sokáig ellenált, mivel semmit sem tudott Firenzéről, a történetéről, vagy a műemlékekről, amelyek a város szerves részét képezik. Ismerősök segítségével aztán megismerte Stella Rudolph művészettörténészt, aki régen maga is részt vett a mentésben. És ahogy Stella mesélt a városról, a képzőművészetről és a történelemről, Winman fejében megszületett Evelyn Skinner figurája. És innentől szinte már könnyű dolga volt.

Sarah Winman: Csendélet

A könyv teli van csodás helyszínekkel, töprengésekkel műalkotásokról és zenéről, no meg E. M. Forsterről, a Szoba kilátással, a Szellem a házban (és más regények) kiváló szerzőjéről (akit Evelyn vagy valóban ismert, vagy nem). Mindezeken kívül olyan szerethető karakterekkel, akik elvesztése nemcsak a történet szereplőinek, de az olvasóknak is fájdalmat okozhat. Mert persze veszteségek itt is lesznek, ettől is olyan fájdalmasan szép ez a történet. Emellett tanít még több fontos dolgot a családról is.

Ahogyan Ulysses, úgy Evelyn is megtapasztalja, hogy a család az, ami mindig be- vagy visszafogad, bármeddig is maradsz távol. Másrészt egy család nemcsak a vérrokonok összessége, hanem lehet olyan idegeneké is, akik tudnak annyi szeretetet adni – sőt, gyakran többet is -, mint a vérrokonok. És ha az ember rátalál erre a befogadó családra, igazából nem is kell más egy boldog – és cseppet őrült – élethez.

A regény a 21. Század Kiadónál jelent meg, N. Kiss Zsuzsa csodálatos és értő fordításában. Ajánlom mindenkinek, aki néha elmereng az élet nagy kérdésein, a művészeteken, vagy azon, egyetlen döntés hogyan változtathatja meg az életünket. És persze az olasz kisvárosok rajongóinak… mert mire végeztem a regénnyel, én is csatlakoztam hozzájuk. Zárszóként pedig kiemelném még a borítót, ami egyszerűen elképesztő, a finom szépségével rögtön megragadja az embert. Ilyen típusú könyvekből érdemes minél többet beszerezni és elolvasni, ahol a külcsín és a belbecs tökéletes összhangban van egymással.