Hókusz pókusz 2 / Forrás: https://www.ign.com/

Forrai Márton
2022. november 2. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Hollywood boszorkányos lobbija humor nélkül – Filmkritika

Az első Hókusz pókusz 1993-ban annak ellenére, vagy éppen azért ért el sikereket, mert Disney-filmként olyasféle komisz dolgok történtek benne, mint a kiskorúak megölése vagy elátkozása. Legalábbis az első tizenegynéhány percben, de ahogy a játékidő tovább pörgött, a kezdeti sötét fantasy musical-betétes okos gyerekek-gonosz boszorkák sablonleszámolása felé bohóckodta magát, majd ebben laposodott el a végére.

Mivel a filmet néhány hete láttam először, a belső iránytűm mindennemű gyermekkori nosztalgiától érintetlenül szendergett az élmény alatt. Néhány szórakoztató ötlet ellenére sem szerettem bele így a látottakba, tekintve, hogy a feszültségkeltő és a vígjátéki elemek ebben a furcsa főzetben kioltották egymás egyéni karakterjegyeit. Az meg, hogy a boszorkányság intézményének kikiáltása, majd üldöztetése mennyi kárt okozott historikusan a női nemnek, legfeljebb a bennem élő feministát piszkálta némileg, de hát nem ettől (az amúgy eredetileg júliusban bemutatott) halloweeni retrósziruptól vártam bármiféle következetességet ezen a téren.

Hókusz pókusz 2 / Forrás: https://www.radiotimes.com/

1993-ban legalább akkora probléma volt a gimnazista főhős, Max szüzességének elvesztése, mint a három rosszvérű nővér visszatérése az akkori Salembe, miután a tizenhetedik században annak bátor közössége fölakasztotta őket. Az idén szeptemberben bemutatott második rész elődjénél sokkal körmönfontabban épít a szexuális érettség kérdéskörére, hadrendbe állítva mellé mindazt, ami napjainkban elrontani képes a mozgóképes alapú szórakozást. Egyetlen mentőöve a majd’ harminc évről átszagló ódon nosztalgia, ami valamelyest azért képes elbűvölni a nézőt – és itt lényegében be is fejezhetném a kritikát.

Révedjünk el most mégis inkább egy kicsit együtt az emlékeimben, és térjünk vissza 2001-be, amikor a South Park ötödik évadjának hetedik részében Séf bácsit megkérdezik a srácok, mikor lenne érdemes elkezdeniük nemi életet élni. Némi hatásszünet után a kamera ráközelít a szakács arcára, aki teljes magabiztossággal közli, hogy a helyes életkor a tizenhetedik év. A poén ebben nyilván az, hogy a néző nem gondolta, hogy a sorozat bevállal egy ilyen mérvű kinyilatkoztatást, mi több, amikor a kölykök visszakérdeznek, hogy a bácsinak nem kellene-e kijelentését árnyalnia, a válasz egyértelmű: tizenhét, és kész.

Nagyon úgy tűnik, hogy ha az ártatlanságunkat nem is, a humorérzékünket biztosan elveszítettük azóta.

A főszerepet ezúttal az Omri Katz / Vinessa Shaw alakította, nem mellesleg a hölgykomponenst kompetensebbnek ábrázoló vegyespáros helyett két kamaszlány, Becca és Izzy (Whitney Peak és Belissa Escobedo) küzd a tizenhetedik századból visszatérő banyák ellen. Utóbbiakkal kegyesen bántak az évek, vagy a sminkesek: Bette Midler a nyolcvanhoz közel is irigylésre méltó energiával kelti életre a szőrös szívű Winifredet, de Kathy Najimynek és Sarah Jessica Parkernek sincs oka szégyenkezésre – utóbbiról lekerült a push-up melltartó, és talán helyénvaló is ez így. A Hókusz pókusz 2 ennyi női név felsorolása után abszolút női filmnek tűnhet, és nem véletlenül – nő a rendező (Anne Fletcher) és a forgatókönyvíró (Jen D’Angelo) egyaránt, a képernyőn pasi meg csak olyan tűnik fel, aki nyomorult, inkompetens, vagy zombi. Nem túlzok, írtak egy olyan férfikaraktert a történetbe, aki csak azért van jelen, hogy egy ponton a csajok dühösen ledorongolhassák az érzéketlenség témakörében. Nagyon hiányolom ilyenkor a Ne légy barom postását, hogy beugorjon a képbe, és elkiáltsa magát: „Üzenet!”

Hókusz pókusz 2 / Forrás: https://www.radiotimes.com/

A két diáklány, de főleg Becca igyekszik tehát helyre tenni az okkultista ajándékboltos, Gilbert (Sam Richardson, színes bőrű, tehát antagonista nem válhat belőle) okozta galibát. Becca a hibátlannak született, Mary Sue figurát hozza, vagyis bármiféle érzelmi azonosulásra alkalmatlan, külső-belső erőfeszítések nélkül révbe érő főhős, aki amikor betölti a sweet sixteen-t, egyszer csak képessé válik a varázslásra, ezzel egy rakás problémát letudva. Tennivalója nincs, kivárja a sorát, elérkezik a tizenhat, megtörténik a csoda, a kukkolók fordítsanak hátat, nincs itt semmi látnivaló. Hát, legutóbb még röhögtünk az efféle szexuális felvilágosításon, ami egyrészt kendőzetlenségében rettentően vicces tudott lenni, másrészt igény szerint alapot adott a diskurzusra. Itt nincs helye vitának: ha nem tetszik az „erős nők” ábrázolása, a kritikus bigott, kirekesztő és szexista, ergo minimum maradjon csendben. Ha fiúgyerek ül a Hókusz pókusz 2 elé, legalább megtanul sírni, amikor a készítők leteremtik nemének vélt vagy valós bűneiért, mert a hollywoodi identitáspolitika zsarolásától lesz a világ szép színes és egységes.

Hát nem. Ássák el magukat.

Főleg, hogy a már említett boszorkányüldözés miatt az „ájtatos asszonytípus” démonizálása helyből hiteltelenít bármiféle pro-feminim ráolvasást – olyan ez, mint a női nem fölött elkövetett karaktergyilkosságot követően hallgatni meg a hóhér szájából egy előadást a kislányok liberális neveléséről. Nevetséges.

Ezután pozitívan méltatni a filmet kicsit olyan, mintha Leni Riefenstahlt, Hitler propagandafilmesének munkásságával tenném ugyanezt, mondván, hogy a politika ugyan beleszólt a témaválasztásába, de a művésznőnek vannak remek megoldásai. Sajnos az utóbbi évek filmes tapasztalatai mégis arra tanítanak, hogy a lobbibefolyás állandósulása miatt muszáj elválasztanom alkotót és alkotást, ha nem a toxikus üzenetek feletti ventilálást akarom cikkeim vezérlőelvévé emelni. A HP2-ről ezt a réteget lehántolva tulajdonképpen az első rész újráját kapjuk egészen megható lezárással, így akinek az tetszett és nem érzékeny a butításra, ezen is el tud majd szórakozni. A többiek viszont másfele keressék a varázslatot.

Hocus Pocus 2, 2022, USA, 103 perc, Disney+