Vitkolczi Ildikó
2021. június 23. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Hős lányok és asszonyok keserves áldozathozatala – Könyvkritika

„A zokogó Varsó,

Ahol az utcán hevernek a halottak,

Túléli az ellenségeit,

Látni fogja még a napfényt.”

Részlet a varsói gettófelkelésnek ajánlott dalból. A dal címe Imatöredék, és első díjat nyert a gettó dalversenyén. Egy fiatal leány írta, nem sokkal a halála előtt. A vers megjelent a Women in the Ghettos (Nők a gettóban) c. könyvben 1946-ban. Merthogy a gettóban dalverseny is volt. És oktatás a gyerekek számára, hogy ne maradjanak le nagyon a tanulásban, mire végre kijuthatnak a gettóból. És volt árvaház és népkonyha és titkos nyomda – miközben a röplapokat nyomtatták, a gyerekek hangosan énekeltek az épület előtt, hogy a hangjukkal elnyomják a gép zúgását. És volt, aki írt, verset, naplót – bár azt tiltották a nácik, és halál járt érte… nehogy bárki is dokumentálja a zsidók részéről, mi mindent követtek el ellenük a német megszállás alatt. És volt, aki festett, volt, aki rajzolt… És voltak ellenállók.

Ha a zsidók gettósításáról készült filmeket nézi az ember, minden esetben azt látja, hogy férfiak megpróbáltak ellenállni, harcolni, menekülni, hamis iratokat vagy fegyvert szerezni, beálltak a partizánokhoz, és mindent megtettek, hogy mentsék a családjukat is. Ha nő is megjelent a történetben, az biztos, hogy „utánfutóként” tartott a férfival, pánikban, halálra rémülve, tehetetlenül, a hős férfi segítségére szorulva. (És ez valószínűleg gyakran így is történt, egészen idáig én is csakis így gondoltam ezekre az eseményekre.) És persze voltak nem zsidó származású férfiak, hősök, akik mentették a zsidókat, mint Oskar Schindler, vagy Giorgo Perlasca. Vagy, amint az a Park Kiadó gondozásában megjelent könyvből kiderül, a német Alfred Roßner, a gyáros, aki a zsidó munkásainak olyan papírokat szerzett, amivel megmenekültek a táborba szállítástól.

Stefa Wilczynska, aki megmenekülhetett volna, mégis elkísérte a rábízott árvákat a gázkamrába

Erre most olvasom ezt a könyvet, ami csupa olyan nőről szól, aki a lengyelországi gettók valamelyikébe kerülve elkezdett röplapot osztogatni, ellenállást szervezni, fegyvert csempészni, a gettóból kiszökve híreket és hamis (vagy épp eredeti) okmányokat szerezni, és embereket szöktetni. Róluk miért nem írtak már több könyvet, vagy forgattak megható filmeket? Judy Batalion könyve ezekről a nőkről, de legfőképp lányokról szól. Merthogy ezek az ellenállók általában még a húszas éveiket is alig érték el, amikor a németek lerohanták Lengyelországot, így a háború alatt, főképp a gettókban nőttek fel. És ott váltak ellenállókká.

A szerző a British Library könyvei között kutatott a 2000-es években, erős zsidó nők történeteit keresve. Épp Szenes Hanna (zsidó származású magyar költő, brit ejtőernyős, akit Palesztinában képeztek ki, hogy segítsen megakadályozni a magyarországi zsidók deportálását, 23 évesen halt mártírhalált), amikor egy régi, vékony kötet került a kezébe, amit először vissza is akart tenni, aztán mégis kinyitotta. A könyv címe Freuen in di Ghettos volt, 1946-ban jelent meg New Yorkban.

A nagyjából 170 oldal szereplői olyan lányok, akik a Gestapo őreit fizették le, fegyvert csempésztek be a gettóba, a hajukba fonva csempésztek ki röplapokat, hamis igazolványokat szereztek vagy gyártottak, betegeket ápoltak, és olyan is volt köztük, aki egymaga több náci tisztet lőtt agyon. Judy Batalion, megdöbbenve azon, hogy ezekről a lányokról sehol sem esik szó a holokausztról és az ellenállásról szóló visszaemlékezésekben, elkezdett kutatni, és talált is rengeteg dokumentumot, naplót, önéletírást, lengyelül, jiddisül, németül, franciául, angolul, és számtalan más nyelven. A visszaemlékezések alapján született meg ez a könyv.

Az SS által elfogott zsidó ellenállók, 1943.

Az SS által elfogott lány egyike azoknak az ellenállóknak, akikről a könyv szól. Összességében 17 lány története a könyv, de mellettük szó esik több más lányról és asszonyról is, akik ellenálltak a náciknak valamilyen formában. Renia, Zivia Lubetkin, Frumka Plotnicka, Tosia Altman és a többiek általában az iskolát épp befejező lányok, akik már a háború kitörése előtt is a zsidó mozgalmak tagjai voltak. Azért küzdöttek, hogy megakadályozzák a zsidók elleni pogromokat, vagy hogy engedélyeket szerezzenek azoknak a zsidóknak, akik ki akartak vándorolni Palesztinába.

A lányok közül többnek megvolt a lehetősége a kivándorlásra, amikor 1939. szeptember 1-jén a németek lerohanták Lengyelországot, és elkezdték irtani a zsidó származású férfiakat, nőket és gyerekeket, mégse menekültek el, hanem a családjukat hátrahagyva ellenállásba fogtak.

„Nem emberek voltak, inkább ördögök vagy istennők. (…) A harcban ádázak voltak, egészen a végső pillanatig. Veszélyes volt a közelükbe menni. Egy elfogott Haluzzenmädel félénknek tűnt. Mint aki beletörődött a sorsába. És akkor hirtelen, amikor egy csapat emberünk a közelébe ért, előhúz egy kézigránátot a szoknyája vagy a nadrágja alól, lemészárolja az SS embereit, és tizedíziglen megátkozza őket – a hajam is égnek állt tőle! Ezekben a helyzetekben veszteségeket kellett elkönyvelnünk, ezért kiadtam a parancsot, hogy ne ejtsünk női foglyokat, ne engedjük őket túl közel, hanem a távolból végezzünk velük géppisztollyal.” Jürgen Stroop SS-Gruppenführer visszaemlékezése a börtönben a lányokról.

Renia Kukiełka Budapesten, 1944-ben

A könyvben olyan elképesztő történetek is szerepelnek, mint Bela Hazan sztorija, aki hamis papírokkal állást kapott a Gestapo egyik irodájában, és a Gestapós iratait felhasználva tudtak aztán a gettóbeli bajtársai hamis igazolásokat készíteni a szökni készülő zsidóknak. Az egyik náci tiszt bele is habarodott Belába, és meghívta őt egy karácsonyi partira. Mivel Belánál épp ott volt két – szintén hamis papírokkal rendelkező – ellenállólány, őket is magával vitte a partira, ahol fotó is készült róluk.

Van, hogy a lányoknak, asszonyoknak csak egy-egy mondat, egy bekezdés jut a könyvben. Ilyen a fiatal Regina Schneiderman, aki a partizánokhoz próbálta átcsempészni a gettóban összegyűjtött fegyvereket, de a németek elkapták. Vagy Stefania Wilczynska (és a varsói gettó árvaházának igazgatója, Janusz Korczak). Mindkettőjüket az általuk felügyelt gyerekekkel együtt vitték el a gettóból – bár ők megmenekülhettek volna, nem hagyták magukra a gyerekeket -, és a treblinkai gázkamrában végeztek velük. De említhetném a vilniusi, Sara nevű lányt is, akit a népszerű – legalábbis a nácik szempontjából népszerű – nyaralóhelyre, Ponaryba hurcoltak el. Ott az édesanyjával együtt belelőtték abba a hat méter mély gödörbe, amelyben három év alatt, becslések szerint, nagyjából hetvenötezer zsidót és huszonötezer keresztényt gyilkoltak meg.

Sara, bár megsebesült, túlélte a mészárlást, kimászott, és úgy, ahogy volt, meztelenül bujkált két napig, majd visszament a vilniusi gettóba, hogy elmondja, mi történik a zsidókkal Ponaryban. (Az más kérdés, hogy az ottani Judenrat – zsidótanács – vezetői nem hittek, vagy nem akartak hinni neki.)

Zivia Lubetkin, a varsói földalatti mozgalom egyik vezetője

De lehetne mesélni azokról a – sajnos névtelen – lányokról és asszonyokról is, akik a gettóban, a német Aktion során, amikor szelekcióra vezényelték őket, meztelenül és puszta kézzel, majd kövekkel támadtak a nácikra, és megfutamították a fegyveres katonákat. A lányok sorsa igen különbözően alakult. Volt, akit elkaptak csempészés közben, és azonnal kivégeztek. Másokat a Gestapo pincéiben kínoztak halálra – van ilyen a könyvben szereplő tizenhét lány közül is. Van, aki haláltáborba került, de túlélte. A többségük minden hozzátartozóját elveszítette, és egyedül vándorolt ki Lengyelországból, Amerikába vagy Palesztinába. Többen is írtak a háború éveiben átélt eseményekről, de csak évekkel a háború után. És van, aki nem tudta elviselni mindazt, amit átélt, és a felszabadulás után végzett magával.

Többet kellene írni – és filmet forgatni – ezekről a lányokról. Ahogyan azokról a névtelen asszonyokról is, akik „csupán” annyit tettek, hogy – bár nekik megvolt a munkáltatói igazolásuk, ami megmentette volna őket a kiválogatáskor – elkísérték a gyerekeiket a gázkamrába, hogy enyhítsék a rettegésüket. Ez is az ellenállás egy formája, és büszkén kellene mesélni róla.

A kiadvány igényes, mind a könyv borítója, mind a belív illik a komoly témához. A szerző által fejezetekre osztott szöveghez csatolva rengeteg hasznos link, forrásmegjelölés található, ahogy eredeti fotók is. Ami számomra külön szimpatikus volt, hogy a magyar kiadáshoz csatoltak egy rövid írást a magyarországi zsidó nőkről, arról, vannak-e nálunk is írások, történetek hasonló lázadókról, és a témához kapcsolódó bibliográfia is található a könyv végén. Bár igen súlyos téma, és nem volt könnyű elolvasni a lányok, a családok, a számtalan elpusztított ember történetét, mégis azt gondolom, hogy igenis megéri többet tudni róluk. Sőt, középiskolai történelemórákra is igencsak érdemes lenne bevinni ezt a könyvet, hogy megmutassuk, nem minden úgy történt, akár a második világháborúban sem, ahogy a történelemkönyvek száraz szövegei leírják. És ez akár ösztönözhetné is a diákokat arra, hogy ők is kutassanak a témában, új fejezetet nyitva a történetekben.