Tegdes Péter
2021. január 18. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Így nézett ki a frontvonalban egy világjárvány 100 évvel ezelőtt – Könyvkritika

Emma Donoghue többnyire A szoba című könyvének köszönheti hírnevét, amiből 2015-ben Oscar- és Golden Globe-díjas film készült. Az írónőnek tavaly éve elején újabb könyve jelent meg, ez volt A rokon, ami szintén egy családi kapcsolatot ábrázolt, csakhogy míg A szobában egy foglyul ejtett anya-fia kapcsolata volt a középpontban, A rokonban egy nagybácsi-unokaöcs viszonya köré épült a cselekmény. Szerencsére Donoghue-tól a tavalyi év utolsó napjaiban is megjelent egy másik regény, a Hívnak a csillagok, ami szintén tanúságot tett az írónő magas érzelmi intelligenciájáról és precíz hangulatteremtő tehetségéről.

Emma Donaghue: Hívnak a csillagok

A történet három nap eseményeit írja le Julia Power szemszögéből, aki a dublini kórház szülészeti osztályának nővére, és akinek a spanyolnátha kitörésének kellős közepén kell helytállnia. Az ügyes nővér nyakába egyszerre túl sok gond szakad, egyedüli segédje egy fiatal bakfis lány, Bridie Sweeney, aki önkéntesként érkezett a kórházba. Bár a könyv a legutóbbi nagy vírusjárvány, a spanyolnátha idején játszódik, Donoghue-nak a könyv megírásakor eszébe sem volt a koronavírusra rímeltetni a könyvét, főleg, hogy a Hívnak a csillagokat 2018 októberében kezdte el írni, és a spanyolnátha kitörésének századik évfordulója ihlette. De van egy másik konkrétum is, melyből az írónő merített: a könyvében szereplő doktornő, dr. Kathleen Lynn a valóságban is létezett. Lynn nemcsak egy kórházat alapított, politikusként is sikeres volt, 1923-ban az ír parlamentben is képviselőhelyet szerzett magának.

A Hívnak a csillagokban Lynn egy mérhetetlen tudásszomjú, sokoldalúan művelt orvosként jelenik meg, aki este alvás helyett az elhunytakat boncolja, miközben hajlandó leállni eszmét cserélni Juliával is, aki nem érti, miért lázad a doktornő az angolok ellen egy háború kellős közepén és próbál meg szabadságot kivívni Írországnak, amikor Julia szerint háborúban összetartani, nem pedig széthúzni kell, az angolokhoz fűződő viszonyt pedig inkább gyámkodásnak, semmint elnyomásnak illenék felfogni.

A regény főszereplője, Julia egy szélsőségektől mentes harmincéves nő, akinek életét a betegek ápolása köti le, beleértve az öccsét is, aki, mióta hazatért a frontról, egyetlen szót sem szólt. Juliának nincs gyermeke, még udvarlója sem, de nem is lenne ideje vagy lehetősége ismerkedni, hiszen a kórházba megállás nélkül érkeznek a betegek. A hajadon nőnek van egy különleges szokása: ha egy betege meghal, egy kört karcol órája hátlapjába. Furcsa szokását kilesi Bridie is, a gyermekotthonból kiszabadult lány, aki legalább annyira lelkes és segítőkész, amennyire tapasztalatlan. Bár Juliát kezdetben bosszantja a fiatal lány csetlése-botlása, a kiszolgáltatott helyzetben, amikor minden segítő kéz aranyat ér, végül nagyon közel kerülnek egymáshoz.

Emma Donaghue: Hívnak a csillagok

Bár ahogy írtuk, az, hogy a könyv megjelenésekor hasonlóan kaotikus állapotok uralkodnak a kórházakban, mint a regényben, csak a véletlen műve, kétségtelen, hogy ez a véletlenszerűség ad egy kis pluszt a könyvnek. Fájdalmas tapasztalás árán ugyan, de sokkal könnyebb átérezni a szereplők sorsát. Az pedig már egy még fájdalmasabb tapasztalás, hogy fejlett(nek vélt) orvostudomány ide vagy oda, száz év alatt sem váltunk minden kórság gyógyítómesterévé. Roppant kijózanító ez a járvány. Itt vagyunk az orvoslás aranykorában, hatalmas lépéseket teszünk a veszettség, a tífusz, a torokgyík ellen, erre egy teljesen hétköznapi influenza két vállra fektet bennünket. (…) Nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg egyedül a szeretetteljes gondolkodás képes életeket menteni. Bár a könyv címe távol áll attól, hogy figyelemfelkeltő legyen, ha megtudjuk a jelentését, sokkal helytállóbbnak fogjuk találni. Hogy miről is van szó, azt Julie magyarázza el Bridie-nek. Ezt jelenti az influenza. Influenza delle stelle, a csillagok hatása. A középkori Itáliában azt tartották, hogy a betegség bizonyíték arra, hogy az ég irányítja a sorsot, az embereknek szó szerint megvan a maga csillagzata.

De a regény nemcsak a járványról szól, hanem egy értelmetlen háborúról is, ami már az emberek mindennapjainak részévé vált, ami olyan régen kezdődött, hogy nem is emlékeznek rá, milyen volt az élet előtte, és olyan sokáig tarthat, hogy még megbecsülni sem tudják vagy akarják.

A háború veszteségei nemcsak a harcmezőkön keresendők, a hátországokban is szenvednek és nélkülöznek, Julia harmincadik születésnapjára néhány szem trüffelt és egy narancsot kap, amik akkora kincsnek számítanak, hogy azt mai fejjel elképzelni sem tudjuk.

Emma Donaghue: Hívnak a csillagok

A regényben megjelenik az idegengyűlölet is, amit Donoghue egy ilyen típusú regénytől megkövetelhetően komplexen ábrázol. Igaz ugyan, hogy a németek ellen harcolnak az angolok, és velük együtt az írek is, Lynn doktornő mégis a németek azon szokását dicséri, hogy ők a halottaikat elhamvasztják, nem pedig egymásra halmozzák a sarokban. Ha náluk is hamvasztanának, gondolja a doktornő, talán a spanyolnátha sem terjedne akkora ütemben. Arról nem is beszélve, hogy a szokásos délutáni áramproblémák idején Julia csodafegyvere egy zseblámpa, ami, mit adj Isten, Németországban készült.

Az ellenszenv nemcsak a németek ellen szól, hanem az angolok ellen is, Lynn doktornő hazája elnyomójának látja az angol koronát, szerinte egy olyan háborúban harcolnak az írek, amit nem értük vívnak, és akkor sem változtat majd pozitívan az életükön, ha megnyerik.

Az angolok háborúja ez, véli Lynn, amiben az írek a feláldozható parasztok.

Donoghue-nak ebben a könyvében sincs hiány érdekes és tragikus emberi sorsokból, a könyvnek számomra mégsem ez a legerősebb tulajdonsága, hanem az, hogy egy nagyon tiszta és érzékletes korrajzot mutat 1918 Írországáról, ráadásul úgy, hogy a cselekmény nyolcvanöt százaléka egy kórteremben zajlik. Egy világháború és világjárvány sújtotta világban boldog befejezésre nemigen lehet számítani, de talán erre nem is vár az olvasó, inkább csak valamilyen magasztos érzésre, hogy az erőfeszítések, az önfeláldozás és a kitartás sosem ok nélküli. Ebben reménykedtek 1918-ban, és valószínűleg ebben reménykedünk most mi is, 2021-ben.