Forrai Márton
2023. január 5. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Ha hihetünk az internetnek, nagyjából kétezer-hétszáz könyvet nyomtatnak ki naponta a világon. Ha három centiméteres gerincvastagsággal számolunk, az új kötetek elhelyezéséhez naponta nyolc méternyi polcra lenne szüksége az elolvasásukkal lehetetlen küldetésre vállalkozó (nem mellékesen nyelvzseni) olvasónak. Ez éves szinten majd’ harminc kilométert tesz ki, a növekvő papírárak miatt pedig az anyagiakat pedig már nem is merem érinteni…

A lemorzsolódás Spanyolországban, a filológus Irene Vallejo hazájában úgy harminchét százalékos: 2016-os adatok szerint 224 millió kötetből kilencvenmillió el nem adott példány végezte „megsemmisítő tisztítótűzben”. Felfoghatatlan ugrás ez ahhoz az ókori görög gyakorlathoz képest, amikor még a családoknak és barátoknak alkottak az írók. Ma, amikor nem ritkán bestsellernek titulált ponyva árasztja el az erre sokszor indifferensnek mutatkozó piacot, az ismertségi körének író hobbiművész kvázi megbukott választott szakmájában.

Papirusz töredék, I.e. 2. század / forrás: https://history.churchofjesuschrist.org/

A fenti számadatok (melyeknek egy részét az oldalak erdejében való utólagos bolyongás helyett újrakalkuláltam) nem egyedüliként szerepelnek a történész/filológus Vallejo munkájában, ám a historikus esszék korántsem terhesek a száraz tényanyag sulykolásától. Nem könnyű feladat felsorolni barangolásaink fő megállóit, ezek ugyanis időben és térben valamelyest összeszövődnek. Olyan történelmi nagyságok, mint Homérosz, Kleopátra, Platón vagy épp Nagy Sándor szavai visszhangoznak a rég leomlott falak közül, míg másoknak gondolatai maradtak ránk csupán, a nevük már nem. Egyeseket tudatosan igyekezett elfelejteni a történelem: ilyen Hérosztratosz, akinek neve Artemisz istennő második templomának lángba borításával vált a bűntett által hírnevet szerzés szinonimájává. Erről eszembe jutnak Dmitry Glukhovsky Textjének egyik, saját kontextusában gyomorütéssel felérő mondata, amiben az író megtört sorsú hősét jelöletlen sírba temeti, míg az őt börtönbe juttató korrupt rendőrtisztre hősként emlékszik az utókor:

Vannak emberek, akik után marad valami, és vannak emberek, akik után semmi sem marad.

A Papirusz egyetemes irodalmi műveltségünknek állomásait használja vezérfonalul, egyébiránt átjárók sorát nyitja az időben, gondolati gócpontokként használva a fejezeteket alkotó történelmi esszéket – ezt kíséreltem meg imitálni Glukhovskyval az előző bekezdés végén. Vallejo magabiztos vezető, aki személyes megjegyzések beszúrásával menti át magát az örökkévalóságba – a koronavírus elzártságában született szövegben számomra érthető, természetes módon jelent meg ez a belső utazás, ami sosem tolakodik előtérbe, inkább közelebb hozza a letűnt századokat. Akit ez zavar (mert ilyet is hallottam), az jobb, ha tudja, hogy a szerző gyermekének súlyos betegsége elől (is) menekült a kutató-alkotó munkába, ezt azonban a Guardian cikkéből tudom; önvallomásait egyszer sem éreztem öncélúnak.

Irene Vallejo / forrás: http://madeinzaragoza.es/

El infinito en un junco, azaz A végtelenség egy tekercsben, szól az eredeti cím. És valóban, ahogy Stephen King is megállapítja Az írásról című remekében, az írás-olvasás kettőse időt és teret áthidaló telepátia, aminek közvetítőanyagai azok a gerincesek, amikből magára valamit is adó ember igyekszik minél többet a lelkében elraktározni. Bár nem az a lényeg, hogy mit olvasol, hanem, hogy mit értesz meg belőle (A hal neve: Wanda), a Papirusz összhatásának fontosságán is hadd időzzek egy pillanatig. Amellett, hogy Irene Vallejo mondatai csodálatos nyelvi kifinomultsággal simogatnak – Boda Benjámin Gábor fordítónak saját kör taps jár –, a legendás múlt ködében óriásokká magasztosuló alakokat kisszerűnek tűnő hétköznapjainkhoz köti, amelyeket legtöbbünk talán nem is képes értékén becsülni.