Kovács Krisztián
2019. július 30. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

James Bond kiborgok, nácik, szovjet kémek, kolumbiai drogbárók, az FBI, és az egész világ ellen – Filmkritika

Aki rendszeresen olvassa a cikkeimet, alighanem már rájött, hogy mennyire lelkesedem az rajzfilm-, és animációs sorozatok és filmek iránt, ezt a ragaszkodást – csakúgy mint a képregények iránti rajongást – vélhetően gyermekkoromból hoztam magammal, és szerencsére számtalan olyan, felnőtteknek szóló alkotás készül, és marad forgalomban, melyek a harmincon felüli énemet is tökéletesen kiszolgálják. Elég, hacsak a legnépszerűbbeket említem, a South Parkot, a Simpson családot, vagy épp a Family Guy-t, no és egy olyan szériát, mely véleményem szerint gyakorlatilag mindegyiket felülmúlja.

Nem csupán felülmúlja, de egyenesen közös trónon ücsörög másik nagy kedvencemmel, a Rick és Morty szériával, magabiztosan utasítva maguk mögé minden egyéb próbálkozást. Az Archer Adam Reed fejéből pattant ki 2008-ban, és hosszú előkészítő munkálatok után másfél évvel később debütált az FX-en. Óriási szívfájdalmam, hogy a széria a jelenleg futó 10. évaddal úgy fest, véget ér, másfelől örülök, mert dicsőségben teszi mindezt, mielőtt még mások mintájára önmaga paródiájává válna. Bár lehetséges, hogy az Archer még ebből is jól jönne ki. És, hogy miért tartom ennyire zseniálisnak a szériát? Nos, nézzük sorban!

Archer

Mert iszonyúan látványos az animáció

De komolyan, különösen a 2-3. évadtól egészen szemkápráztatóak nem csupán a karakterek, de a hátterek, és a környezet is, mely valahol az 1960-as évek kémfilmjeinek látványvilágát ötvözi Hollywood hőskorának film noiros színtónusaival, és a rajzfilmes alap ellenére is elképesztően élő és lélegző, és bár nyilván egy nagyszabású animációs mozi lepipálja, a Family Guy és Simpson család-féle karikatúraszerű ábrázolásmódot messze maga mögött hagyja.

Archer

A rajzfilmjelleg csupán forma, nem eszköz

Oké, mit kell ezen érteni? Azt, hogy az Archer mind karaktereit, mind történetét és látványvilágát tekintve tökéletesen megállná a helyét élőszereplős sorozatként is, vagyis a rajzfilmjelleg egyáltalán nem eszközként funkcionál, mint a fentebb említett szériáknál, sokkal inkább csak egy forma, mely az egészet még látványosabbá teszi, és éppen ezért hiába beszélünk rajzfilmről, még így is messze élethűbb, mint bármely kortársa.

Archer

Hihetetlenül kreatívan kotyvaszt

Az Archer annyi különböző zsánert olvaszt magába, hogy azt felsorolni és kibogarászni is nehéz, de van itt hidegháborús thriller, kémfilm, politikai szatíra, sci-fi, akciófilm, ám mindez nem válik öncélúvá, mert jól kialakult, és körvonalazható saját határait nem adja fel, mindig kitűnően tartja az egységet, és mikor egy-egy újabb zsánerbe kap bele, az valódi kreatív fordulatként, vagy épp a popkultúra megmosolygtató paródiájaként hat, és ez a következő pont.

Archer

A popkultúra megkapja a magáét

A 2000-es évek után vált uralkodó dramaturgiai divattá a különböző művészeti ágakban, hogy fel-felelevenítjük a popkultúra népszerű epizódjait, ami odáig fajult, hogy egy komplett regényt tett világsikerré a Ready Player One képében. Az Archer egész másképp közelít a dologhoz, ugyanúgy visszanyúl a popkultúra egyes szegmenseiig, ám sokkal inkább kiforgatja azokat, semmint tiszteleg előttük, a géppuskatűzként pergő párbeszédek közt pedig egy-egy kiszólás elképesztően viccesen tud hatni, tök mindegy, hogy Burt Reynolds, vagy George Takei a célpontja.

Archer

Folyamatos megújulásra képes

Én a mai napig tartom azt a meggyőződésemet, hogy minden egyes szériából maximum 4-5 évadot szabadna forgatni, mert nagyjából ennyi a határ, amikor ki szokott fulladni a történet, vagy megszikkadni a puskapor, és olyankor általában jön a kasza, vagy a méltatlankodó nézői reakciók. Az Archer alkotói minden esetben tökéletesen érezték, mikor jön el ez a pillanat, és az eddigi 9 teljes évadban legalább 3-4-szer vitték egészen más irányba a történetet a vártnál, így pedig nem csupán az érdeklődést tartották fenn, de szélesítették is Archer világát.

Archer

A humor (minden nyelven)

A végére hagytam az Archer talán legnagyobb erényét. Merthogy az Archer vicces. Nem, nem, komolyan, irdatlanul vicces, és van itt minden a cinikus kiszólásoktól kezdve az angol humoron át a fekete humorig, és a helyzetkomikumig. Ugyan a poénok nagy része a főszereplők ellentéteire, és egymás iránti érzelmeire épül, olyannyira kreatívan teszi mindezt, hogy egyszerűen képtelenség megunni Cyril töketlenkedéseit, Cheryl szexuális parafíliáit, vagy azt a tény, hogy Sterling Archer a legnagyobb seggfej, aki valaha rajzfilmben szerepelt (igen, bőven túltesz Homer Simpsonon is). És bár, akárcsak az összes sorozat, az Archer is eredeti nyelven az igazi, a magyar szinkron is fantasztikusan sikerült. Makranczi Zalán érezhetően imádott Archer lenni, Pikali Gerda hangjában Lanaként megvan az a kettősség, melyet a kemény nő, és a szexuális túlfűtöttség ad, és Hajdu Steve is fantasztikusan hozza a pipogya Cyrilt. Az egész hihetetlenül működőképes.

Archer

Szereted, vagy nem szereted

Nem találkoztam még olyannal, aki azt mondta volna, „ja-ja, nem rossz az Archer, néha nézem.” Ezt a sorozatot általában vagy nem szeretik, durva humora, és erőszakossága miatt, vagy ódákat zengenek róla végtelen kreativitását méltatva (jut eszembe, tudjátok, melyik korban játszódik az Archer? Ugye, hogy nem egyszerű ezt sem megfejteni). Való igaz, hogy szükséges is hozzá némi ráhangolódás, éppen azért, mert annyira más, mint bármi, amit korábban animációs sorozat címszó alatt láttál, hogyha nem szippant be azonnal, érdemes neki 1-2 évadnyi esélyt adni. Garantálom, hogy nem szabadulsz majd tőle!