Koczó Olivér
2021. június 4. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Jason Statham megint kemény, mint az acél, és hideg, akár a jég – Filmkritika

Jason Statham és Guy Ritchie tizenhat év után újra közös filmet készített, és a végeredmény egy sajátos hangulatú zúzós bosszúmozi lett. Ami a brit rendező második teljesen az USA-ban játszódó filmje, a hasonló tematikára épülő Revolver (2005) óta, amiben nem mellesleg szintén Statham volt a főszereplő. Ám az eddig megszokott „Guy Ritchie-s” hangulat és történetvezetés helyett, az Egy igazán dühös ember egy jóval komorabb és feszesebb tempójú, ugyanakkor kevésbé flaszterszagú filmet rejt.

Egy igazán dühös ember (2021)

Patrick Hill (Jason Statham) a Fortico Security-nél, egy pénzszállítással foglalkozó cégnél kezd el dolgozni, miután Londonból Amerikába települ át. Hill referenciái megtetszenek a Fortico egyik rangidős tagjának, Bullet-nek, aki maga mellé osztja be. A Statham által már oly sokszor megformált, s ezért őt a vásznon látva már-már elvárt karaktert – a hideg profit, aki tökéletes technikai és fizikális kiképzésének köszönhetően bármilyen akadályt könnyedén megugrik, – a rendező az első húsz percben próbálja egy visszahúzódó, igyekvő, de nem tökéletes „átlagember” jelmezével elfedni. Sikertelenül. A film kevés gyenge pontja közül talán ez az egyik. Egy nap Bullet-et (Holt McCallany) túszul ejtik egy átadás során, és az emberrablók a teherautójukban lévő 2 millió dollárt követelik.

Ám Hill ahelyett, hogy egyezkedne a rablókkal, leveti a visszahúzódó pénzfutár álarcát, és felfedi a könyörtelen, szűkszavú profi énjét, s könnyedén elintézi az összes támadót. Ekkor Jason Statham ismét a Szállító, a Parker és a Mestergyilkosból ismert precíz, kíméletlen egyszemélyes hadsereggé válik. Ami nem kényszeríti további blöffökre a rendezőt, Statham pedig azt teheti, ami legjobban áll neki, összevont szemöldökkel szórhatja a golyókat, püfölheti az ellent.

Itt jegyezném meg gyorsan, azáltal, hogy Ritchie szakítva eddigi jól ismert stílusával, a mesterien koreografált akciójeleneteket ezúttal nem látta el fülbemászó dalbetétekkel, egy egészen új miliőt hozott létre ebben a filmjében.

A nagy totálokkal felskiccelt Los Angeles ipari körzete, illetve a háttérben néha hallható baljós morajlás engem leginkább Villeneuve Sicario-jára emlékeztetett.

Egy igazán dühös ember (2021)

A történet nem túl bonyolult, de egy-két talán mondhatni a karaktereket látva kevésbé meglepő csavart azért rejt, mint ahogy a film második, visszatekintő fejezetéből kiderül, Hill fiát egy pénzszállító kirablása közben megölik, ő pedig ezért bosszút esküszik. Hill-ről időközben kiderül, hogy nem egy átlagos vasárnapi apuka, hanem egy Los Angeles-i bűnszervezet vezetője. Aki miután minden befolyása és erőszakossága ellenére sem képes felkutatni fia gyilkosait, beépül az érintett pénzszállító cégbe, remélve, hogy a szerencsétlenül végződött rablás belső munka volt, s ha az elkövetők újra lecsapnak, ő majd ott lesz s meg tudja ölni őket. Talán a téma komorabb hangvétele az, ami miatt ebben a filmben nem a sziporkázó párbeszédek kötik össze az akció jeleneteket, –

ahogy mondjuk a Blöff-nél, a Revolver-nél, de még az U.N.C.L.E. emberénél is ezt a rendezőtől már megszoktuk, – hanem a nagy hallgatások, s a film egészét átható áradó düh, amivel Jason Statham Hill-t életre kelti.

Persze Guy Ritchie-re jellemzően a cselekmény itt sem egy szálon fut, így egy következő részben megismerhetjük a gyilkosságot az elkövetők szemszögéből is, sőt az is kiderül, hogy a rablást egy Afganisztánt megjárt katonai osztag hajtotta végre. A Jackson (Jeffrey Donovan) vezette szakasz a háború nyújtotta adrenalint és a könnyű megélhetést hajszolva követ el egyre nagyobb horderejű balhékat, míg az ominózus páncélkocsi rablásnál egyikük – Jan (Scott Eastwood) – le nem lövi Hill szeme láttára fiát, Dougie-t.

Egy igazán dühös ember (2021)

Néhány hónappal később Jackson újra összehívja a csapatot egy sokkal nagyobb, de kockázatosabb végső rablásra, hogy több mint 150 millió dollárt lopjanak el a Fortico raktárból fekete pénteken. Hill és Bullet aznap is együtt vezetnek, amikor Bullet elárulja, hogy ő a tolvajok bennfentese, és arra kéri Hill-t, hogy működjön együtt velük. Hill kapva a lehetőségen beleegyezik, s nem leplezi le szándékait, aminek következménye, hogy a fekete péntekre tervezett rablást egyik rosszfiú sem éli túl.

A film nem vállal sokat, azt a keveset viszont korrekt módon el is végzi. Ritchie mindig is értett a feszesre forgatott akciójelenetekhez, ám most talán, ahogy azt már fentebb is hangsúlyoztam, még magához képest is egy durvább és zordabb hangulatú filmet helyezett a nézők elé.

Igaz talán kár volt a jól ismert dél-londoni helyszíneit a nem túl komfortos, és kevésbé bensőséges amerikai nagyvárosra cserélni, ez a történet valószínűleg épp úgy megállta volna a helyét a brit főváros esőtől szürke, sörszagú külterületein is. Valamint a történet talán kevésbé átszőtt, mint Ritchie klasszikus filmjeinek cselekménye, ahogy nekem hiányoztak belőle a laza szövegek és az igazán eredeti „Ritchie-s argo karakterek”, de ez egyáltalán ne tántorítson el senkit attól, hogy megnézze a filmet, ha valamikor nyáron idehaza is mozikba kerül. Jó volt látni, hogy egy rutinos rendező be mert vállalni egy stílusától merőben eltérő alkotást, s a végeredmény egy abszolút izgalmas akció mozi lett.