Kovács Krisztián
2019. április 5. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Jólesően nosztalgikus popkultklisék – Filmkritika

Tekintve, hogy az elmúlt hetekben végre kijött az első előzetes az általunk is nagyon kedvelt Stranger Things című sorozat hamarosan debütáló harmadik évadához, eszünkbe jutott, hogy óriási mulasztás a részünkről, de nem foglalkoztunk még az elmúlt néhány év legizgalmasabb, legnagyobb rajongótáborra szert tett, elképesztő sikerű szériájával, mely véghezvitt egy olyan rendkívüli tettet, melyet rajta kívül csak kevés mozgóképes alkotás mondhat el magáról. Úgy vált körülrajongott kedvenccé, hogy gyakorlatilag minden momentumát lopta valahonnét.

Igen, tegyünk a szívünkre a kezünket, tudtok-e mondani egyetlen momentumot, figurát, hangulati elemet, bármit, ami a lehető legcsekélyebb mértékben is eredetinek nevezhető a sorozatban? Nehéz igaz? Azért nehéz, mert hacsak nem szedjük apró cafatokra az alapanyagot, nem merülünk le feltételezések és következtetések mélységes mély bugyraiba, akkor talán egyetlen egyet sem fedezünk fel. És, hogy mi a legfurcsább? Hogy hiába a lerágott csont-effektus, hiába a sokszor látott karakterek, fordulatok és világépítés, a Stranger Things az a széria, mely még így is képes működőképes maradni.

Stranger Things Forrás: imdb.com

Miről is szól?

Egy csapat kamaszkorba lépő geek srácról, valamikor az 1980-as évek elején egy amerikai kisvárosban, akiket szekálnak a nagyok, akik idejük nagy részét az éppen aktuális filmbemutatók, szerepjátékok, és a szárnyait bontogató Atari-játékok háromszögében töltik. Egy este az egyik szerepjáték maratonról hazafelé tartva a csapat egyik tagja, miközben kerékpárjával elteker a város határán álló katonai laboratórium mellett, egy különös torz teremtménybe botlik, mikor pedig menekülne előle, egész egyszerűen eltűnik, mintha a Föld nyelte volna el. Ez a kiindulópont, ismerős valahonnan? És akkor még nem láttatok semmit.

Ugyanakkor el kell mondjuk, hogy nagyjából a tizedik perc táján már egyáltalán nem foglalkozol azzal, mit láttál, vagy olvastál már korábban abból, ami a képernyőn történik, olyannyira beszippant, és megdelejez a jólesően hamisítatlan 80-as évekbeli atmoszféra, az autentikus zenei betétek, korhű jelmezek, és közbeszéd, ráadásul olyan jól működik a dinamika a gyerekszereplők közt, hogy egy kicsit mi is újra gyereknek érezhetjük magunkat. És nem csak a gyerekek közt, David Harbour, a seriff személyében az egyik legjobb és legösszetettebb karakter az utóbbi évek sorozatdömpingjében, jól körülhatárolható motivációval és mozgatórugókkal, törekvésekkel, és még Wynona Ryder is korrektül hozza a fiát elveszítő, hisztérikus és lecsúszott anya karakterét, ahogy pedig haladunk előre a történetben, valamiféle misztikus köd egyre inkább körbefonja az epizódokat, így kétlem, hogy bárki is azt mondaná néhány rész után, hogy itt az ideje másik széria után nézni.

Stranger Things Forrás: imdb.com

Hatások 1. – Stephen King

Nem nagy megfejtés, hiszen már a sorozat alapfelvetése is egy Stephen King sztori, az 1984-es Az című, ezer oldalas monstrum nyitányán nyugszik. Egy csapat gyerkőc, akik csak jól akarják érezni magukat, és akik közül az egyik (oké, Stephen King regényében az egyik srác öccse) nyomtalanul eltűnik, a társak azonban nem akarnak belenyugodni az elkerülhetetlennek tűnő igazságba, hogy a fiú halott. Így aztán közös erővel belevágnak saját nyomozásukba, akárcsak egy másik Stephen King kisregényben, melyből kiváló film is készült, Állj mellém! címmel. Ugyanebben a műben a fiatal Kiefer Sutherland alakjában megjelenik a srácok tökéletes ellenpontja, a deviáns viselkedésű kamasz srác, aki mindenben hőseink útját állná, és ugyanez a figura a Stranger Thingsben is, bár kevésbé hangsúlyosan, de jelen van.

Amikor aztán a fiúk találkoznak az általuk aztán csak Eleven (vagyis Tizenegy) névre keresztelt megszeppent lánnyal, aki, mint kiderül, különleges telekinetikus képességek birtokában van, újra visszakanyarodunk a horrorkirály életművéhez, ahol két központi alakban, a Carrie című regény címszereplőjébe, és a Tűzgyűjtő pirokinézisben szenvedő kislányába botolhatunk. A mindössze 8 éves Charlie McGee a CIA elől menekül, Eleven pedig a Hawkins város határában lévő laboratóriumból, erős összpontosításkor pedig mindkettejük orrából vér serken.

Stranger Things Forrás: imdb.com

Hatások 2. – Steven Spielberg

Nehéz lenne dönteni, vajon a Stranger Things Kingtől, vagy a Spielberg-i életmű korai darabjaiból nyúl többet. Megtalálható itt többek közt a Spielberg által írt, de Tobe Hooper által megrendezett Poltergeist – A kopogó szellem, melyben a kis Carol Anne épp a televízió képernyőjén át társalog egy másik világ lakóival, ami hasonlít arra a típusú kommunikációra, amit Will Byers folytat odaátról a villanykörték segítségével édesanyjával. Ezen túl az egész film hangulata leginkább Stephen King Az című regényén kívül egy másik Spielberg-filmre hajaz, ez pedig nem más, mint az E. T. – A földönkívüli.

Minden itt van, ami ott is megtalálható, a kellemes kisvárosi, már-már idilli környezet, melyben különös dolgok történnek, ráadásul a széria alkotói, a Duffer testvérek olyan kiválóan ismerték az alapanyagot, hogy még a látványvilág is szinte tökéletesen illeszkedik Spielberg immáron 36 esztendős filmjéhez. A Stranger Things mindezeken át válik lassan egy ódává a 80-as évekhez, és akkor még nem is beszéltünk a szintén Spielberg ötletén alapuló Kincsvadászok című Richard Donner filmről, és érdekes áthallás, hogy az a Sean Astin, aki abban az 1985-ös filmben a főszerepet játssza, maga is feltűnik a Stranger Things második évadában.

Stranger Things Forrás: imdb.com

Hatások 3. – Minden, minden

És valóban. Ismerős motívum lehet pl. a Demogorgon-Freddy Krueger párhuzam, ahogy a rémületes szörny, úgy a Rémálom az Elm utcában pokoli démonja is folyton keresi az átjárót, a határmezsgyét a két világ közt, és csak azon átlépve képes a fiatalok életére törni, azt pedig még a Duffer testvérek is elismerték, hogy a szörny felépítését, szikár alakját tekintve H. R. Giger teremtménye, a Nyolcadik utas: a halál xenomorpfja számított az élenjáró példának.

A telepatikus képesség kapcsán – melyek nagyobb volumenben a második évad fináléjában érvényesülnek – Katsuhiro Otomo legendás Akirája volt a másik inspiráció King Tűzgyújtóján túl, ott Tetsuo féktelen erejével kis híján egy egész várost döntött romba, itt Eleven arra használja erejét, hogy megfékezze a Demogorgonok támadását, visszaterelje őket odaátra, és bezárja a két világ közti átjárót.

És ha már átjáró, feltűnt nektek, hogy az a bizonyos másik világ, a maga kékes-hamuszürkeségében pontosan olyan, mint Silent Hill városa a népszerű PC-játék szériából, illetve annak 2006-os, egyébként az eredeti játék hangulatát egész tűrhetően visszaadó adaptációjából? A készítők ezen felül nyíltan megjelöltek néhány inkább közvetve fellelhető inspirációs forrás, mint amilyen a Csillagok háborúja, a Szörnyecskék, vagy épp a Harmadik típusú találkozások.

Stranger Things Forrás: imdb.com

Miért működik mégis?

Jó érzékkel kalkulált arányérzék, valahol ez lehet a Stranger Things elképesztő sikerének titka azon túl, hogy igyekszik megidézni, és mintegy feltámasztani is egy a VHS-korszakban csúcsidejét élő műfajt, át és átszőve a popkultúra ikonikussá vált motívumaival. A Stranger Things szerethető szereplői, erős karakterei, a kiváló gyerekszínészi alakítások, a lendületes cselekményvezetés, és a kellően sűrű hálót szövő misztikum épp a legjobb időben került a piacra ebben a kombinációban, de az egészen nyilvánvaló, olykor már-már pofátlan áthallások ellenére is alighanem, elsősorban mégsem ezek miatt működik.

Ezt pedig amiatt gondolom, hogy az ismerősi körömben akadnak olyanok, akik egyetlen fentebb említett művet sem láttak, vagy olvastak (igen, léteznek ilyen emberek), nem rajonganak a popkultúráért, és még csak nem is a 80-as, 90-es években élték a gyerekkorukat, a Stranger Things valamiért így is képes volt elbűvölni őket. Talán azért, mert a misztikus felszín és a filmes, zenei és könyves kikacsintások alatt ugyanolyan egyszerű, akár a Csillagok háborúja, és ugyanolyan szenvtelenül mesél nekünk bátorságról, barátságról, elhivatottságról, bimbódzó szerelmekről, a felnőtté válás nehézségeiről, családi kapcsolatokról, az elengedés fájdalmáról, vagy az újrakezdés ideges izgalmáról. Azért lehet sikeres, mert jó arányérzékkel szólítja meg a legegyszerűbb emberi érzéseket, nem tolakodóan, nem hivalkodón, mégis szemléletesen, és, hogy erre milyen felszínt, milyen mázat pakol, az tulajdonképpen már csak hab a tortán, etetője a hozzám hasonlóan éhes geekeknek.