Vitkolczi Ildikó
2021. augusztus 27. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Kissé műanyagízű, de kedvelhető a Ready Player One folytatása – Könyvkritika

Az úgy volt, hogy amikor a Ready Player One megjelent, és mindenhol az egekig magasztalták, azt gondoltam, nem nekem való ez a történet. Mivel az én életemből kb. 90%-ban kimaradtak a számítógépes játékok, és első körben úgy tűnt, csak erre épül a regény, így én nem tudok semmilyen „nosztalgiavonatra” felszállni olvasás közben.

Ehhez képest, amikor elkezdtem olvasni a regényt, gyorsan kiderült, hogy egy lelki társra akadtam a szerzőben, aki szerint szintén nem ciki kedvelni a Sólyomasszony, a Meglógtam a Ferrarival, illetve az Excalibur című filmeket. Ráadásul igen mély megnyugvással töltött el a gondolat, hogy én is tudom, hogy a Footlose (az 1984-es változat) nagyon jó film, és hogy Kevin Bacon baromi jól táncol – és mindezt már azelőtt, hogy Űrlord telekörtölte volna vele a teljes Marvel-univerzumot. (És titokban reménykedtem, ha már ilyen nagy sci-fi-rajongó Cline, akkor előbb-utóbb előkerül az én egyik kedvenc, régi sci-fi-sorozatom is, a Csillagközi szökevények… de erre sajnos nem került sor. Még.)

Ernest Cline: Ready Player Two

Azt is szerettem az első részben, hogy az érdekes cselekményszál és az 1980-as és 90-es évek folyamatos beidézése mellett Cline még bőven tudott társadalomkritikát is becsempészni a történetbe, és szerencsére egyáltalán nem szájbarágós módon. Mert a könyv egy olyan világot ábrázol, amit az emberek a folyamatos környezetszennyezéssel és a háborúkkal tönkretettek, és ahol az emberélet már nemigen számít. Ott vannak a megacégek, amik kizsákmányolják az embereket, és a problémák elől nincs más menekvés, csak a virtuális világ.

A megacégek közül pedig elég megemlíteni a Hatosokat, akik még a James Halliday által megteremtett, valóban csodás és zseniális világot, az OASIS-t is élő – és drága pénzen megvehető – reklámblokká alakítanák, hogy növeljék a bevételüket. Emiatt aztán az embernek néha olyan érzése van, mintha Dávid és Góliát harcának modern változatát olvasná – bár szerencsére ebben a könyvben nem csak egyetlen „Dávid” van.

És kedveltem a Tökös Ötöst is – bár én a két japán fiú karakterét kevésbé kidolgozottnak éreztem, mint Wade, Art3mis vagy H figuráját. És szerettem azt is, hogy bár minden „nyest” a jutalomra hajtott, azért amikor összefogásra volt szükség a Hatosok ellen, mind összegyűltek, és akár a virtuális karakterüket – és ezzel a jutalom megszerzésének lehetőségét is – beáldozták azért, hogy valaki legyőzhesse az ellenfelet. Ami – természetesen – végül meg is történik a Ready Player One végén, Wade és a többiek győznek, övék a jutalom, és mindannyian vígan ellovagolnak a naplementébe. Ja, nem.

Wade és a többiek filmes karakterei

Amikor olvastam, hogy készül a második könyv, arra gondoltam, az első rész annyira ötletes, jól megírt, és lezárt, kerek egész, hogy ezt már nem lehet túlszárnyalni – és valószínűleg utolérni sem. És, miután kiolvastam a második részt, kiderült, hogy valóban nem lehet, mert a folytatás számomra gyengébbnek tűnik az első könyvnél. Mivel ez már a második történet a „Cline-univerzumban”, eltűnt az újdonság varázsa, amit egy nagyon erős sztorival még meg lehetett volna oldani, de ez sajnos nem jött össze.

Ugyanígy: szerintem a szerző az első könyvbe beleírta rajongása szinte összes tárgyát, és a másodikra már nehezebb volt újabb, szinte mindenki által kedvelt – vagy legalább ismert – popkulturális utalást összegyűjteni, pláne bedolgozni a cselekménybe. (Aki viszont a japán videójátékok vagy Prince nagy rajongója, az imádni fogja a könyvet.)

Az első könyv boldog végkifejlete után Wade és a többiek megörökölték a Gregarious Games és a Gregarious Simulation System vállalatát, és ezzel együtt az OASIS virtuális valóságát. Vállalati vezetőként több fontos döntést is meg kell hozniuk, melyek akár az egész bolygóra és az emberiség további sorsára is kihathatnak, és már itt is felmerülnek ellentétek az Ötös életben maradt tagjai között. Azután Wade felfedez egy újabb nyomot, és azt követve megtalálja az első OASIS Neurális Interfész eszközt, vagyis az ONI prototípusát. Ez az eszköz teljesen új szintre emeli a virtuális valóságban való létezést, mivel innentől nem lesz szükség a haptikus ruhára és kesztyűre, hiszen az ONI magát a tudatot emeli át az OASIS-be. Természetesen ennek is megvannak a maga veszélyei, így aztán a kérdés, hogy közkinccsé tegyék-e ezt a lehetőséget, újabb, és sokkal élesebb vitát vált ki a tagok között (aminek meg is lesznek a következményei, Wade és Art3emis kapcsolatát tekintve). És ha ez még nem lenne elég, megjelenik egy újabb főgonosz is, aki tulajdonképpen túszul ejti az összes aktív ONI-felhasználót, Wade-del, Shotóval és H-val együtt. Így tehát Wade-re és a többiekre újabb küldetés vár – ami most nagyon nem önkéntes -, mert meg kell szerezniük a Szirén hét szilánkját ahhoz, hogy kiszabadulhassanak.

Ernest Cline

A szilánkok Ogden nejének, Kirának az életéhez kapcsolódnak, így a kalandok is, így sokat megtudhatunk a házaspár életéről, a kapcsolatukról Hallidayjel, valamint Kira kedvenc könyveiről, zenéiről és filmjeiről is. Ehhez képest a valós szereplők magánéletéről jóval kevesebb információt kapunk. Viszont a popkulturális utalások, amik Wade/Parsival újabb kalandjaihoz kötődnek, már kevésbé ismertek, mint az első könyvben, így az olvasónak kevesebb aha-élmény jut (nekem legalábbis mindenképp). És számomra a Prince-es jelentek sem lettek volna olyan unalmasak, ha Cline beleírja a csatába még David Bowie, Annie Lennox, Aretha Franklin karakterét, vagy a teljes Queen együttest.

Ráadásul a „látvány” sokszor a cselekmény rovására megy, Cline sokszor úgy körbeírja a dolgokat, hogy az ember kénytelen arra gondolni, a szerző már írás közben elképzelte, milyen látványosak lesznek a képsorok, ha Spielberg ebből a regényből is filmet rendez – és egy Cline-nal készült interjúból kiderül, hogy már valóban folynak a tárgyalások a folytatásról.

Egy kiváló Wade-grafika

De. A hibái ellenére nagyon sok minden akad, amit szerettem a történetben. Míg az első könyvben minden esemény afelé – is – vezetett, hogy Wade és Art3mis egymásra találjanak, addig itt Cline merte azt is ábrázolni, hogy nem minden szerelmespár lovagol el kézen fogva a naplementébe.

Ezen kívül azt is kiemeli, hogy attól, hogy egy tizenéves hirtelen milliárdossá válik, és egy giga/megavállalat – plusz az egész bolygó – felelőssége/súlya a nyakába szakad, még nem lesz hirtelen felnőtt, vagy bölcsebb, és képes nagyon is rossz döntéseket hozni. Wade itt – talán épp azért, mert már nem csak a saját sorsáért felelős – szerintem többet érik, mint az első könyvben. És hogy megint ne egyedül kelljen mindent kitalálnia, kapunk pár újabb karaktert is, az élükön Lohengrinnel (ami viszont néha zavaró, hogy az újoncok mintha többet tudnának Wade-nél, és az első könyv mindentudó főhőséhez viszonyítva ez kissé fura).

És azért jönnek most is a popkulturális utalások bővében: még több John Hughes, megint előkerül Ferris Buller, egy kis Szellemirtók (természetesen csakis ez eredeti, bár én elbírtam volna belőle többet is a könyvben), és amire folyamatosan vártam az első regény olvasása közben: eljutunk végre Középföldére is (bár nem teljesen úgy, ahogyan reméltem). És ha érted – és ismered – ezt a mondatot: „Inigo Montoya vagyok, megölted az apámat, készülj a halálra!”, akkor gondolatban nagy pacsit küldesz Cline-nak, és megbocsátod magadban minden bűnét, amikor az idézet előkerül. Ráadásul Cline olyan elgondolkodtató – bár lezárt – véget írt a regényhez, amin napokig lehet töprengeni, az olvasó vajon hogyan döntött volna Wade helyében. Szóval, mindent összevetve, örülök, hogy elolvastam a folytatást, és valóban kíváncsi vagyok arra, Spielberg milyen filmanyagot hozna össze ebből a történetből. Addig is, míg ez megtörténik, olvassátok el a regényt. Csakis az Agavétól.