Tegdes Péter
2021. január 8. | Becsült olvasási idő: 4 perc

Klímakatasztrófa után még a múlt értelmezése is szubjektívvá válik – Könyvkritika

Ha egy író befutottá válik, gyakran előfordul, hogy marketing-, vagy egyéb szempontok miatt abbahagyja a kísérletezést, könyvei kiszámíthatóvá válnak, mintha sablon alapján készültek volna. Az 51 éves német Thore D. Hansen vonatkozásában erről szerencsére szó sincs. Az író tehetségéről többek között az is árulkodik, hogy az általam olvasott két könyve két teljesen eltérő időben, műfajban és stílusban íródott, mégis, mindkettő izgalmas és elgondolkodtató olvasmány volt. A szerző legutóbb, az Európa Könyvkiadónál megjelent, A legtisztábbak című könyve megérdemli, hogy levedd a könyvespolcról.

Bár Hansen írt már politikai krimit is, magyarul eddig A legtisztábbakon kívül csak egy könyvét olvashattuk. Ez a Goebbels titkárnője voltam, ami a náci Németország propagandaminisztere, Geobbels titkárnőjének a szemszögén keresztül vizsgálja azt a kérdést, mennyire tehetőek felelőssé azok a németek, akik „csak” utasításoknak engedelmeskedtek, amikor életben tartották, sőt, támogatták azt a politikai rendszert, ami zsidók százezreit ölte meg, és még több ember jogait korlátozta.

Thore D. Hansen: A legtisztábbak

A legtisztábbakban szó sincs időskori visszaemlékezésről, sokkal inkább a jövőbe tekintésről szól a 2191-ben játszódó történet, ahol egy furcsa világ bontakozik ki az olvasók előtt, ami leginkább attól bizarr, hogy egy napon akár még valósággá is válhat.

A legtisztábbakban megjelenő világrend 2041-ben (vagyis kereken 20 évvel az idei évünk után) kezdett el kicsírázni, amikor a világ nagyhatalmai képtelenek voltak megállítani a globális felmelegedést, és mohóságukkal elpusztították a világot. Az utánuk következő generációk megalkották Askitet, a mindentudó mesterséges intelligenciát, akinek elsődleges célja a bolygó életben tartása, ezért megpróbálja ismét megteremteni azokat a körülményeket, amik között több száz évvel ezelőtt éltek az emberek. Merthogy a 22. században már alig tízmillió ember él a többnyire elsivatagosodott Földön, ők is egymástól teljesen elkülönült csoportokban.

Askit metropoliszokban élő hívei közül kerülnek ki a legtisztábbak, akiknek az a feladata, hogy megmentsék a bolygót, a forróság miatt lakatlan területeket és az élővilágát vesztett óceánokat ismét élettel telivé változtassák. De létezik az embereknek egy másik csoportja is, akik a senki földjén élnek, ők azok, akik nem hajlandóak betartani Askit szabályait. Az embereknek az a csoportja, akik a mesterséges intelligencia segítséget nyújtó gondoskodása alá kerülnek, elfogadják, hogy Askit beépül a gondolataikba, hogy időről időre végigszkenneli az érzéseiket, és kigyomlálja azokat, amiről a felsőbb jó úgy gondolja, felesleges. Egy pofon, az erőszak és agresszió legkisebb formája is kizárást, kirekesztést von maga után. Askit hívői nem a múltban, de még csak nem is a jelenben, hanem a jövőben élnek: a következő generációk jólétéért dolgoznak, kiirtva magukból minden vágyat, hogy megismerjék a múltjukat, vagy hogy közel kerüljenek szüleikhez, akiket csak a keresztnevükön szólíthatnak.

Thore D. Hansen: A legtisztábbak

Nem megy a feltétel nélküli engedelmeskedés a legtisztábbak legtisztábbjának, Evának, akire különleges szerepet osztott Askit. Evában megjelenik a kétely Askit tévedhetetlenségét illetően, ahogy abban sem olyan biztos, hogy a barbároknak tartott, az őáltala ismert világon kívül élő emberek, akik sírnak, nevetnek, szeretnek és gyűlölnek, magyarán továbbra is éreznek, annyira megátalkodottak lennének, mint eddig gondolta. Lehet, hogy ezek az emberek sokkal többet tudnak a legokosabbnak tartott legtisztábbaknál, akiket az engedelmességük és szabálykövetésük vakká tett?

Bár távolról sem vagyok a sci-fi elkötelezett híve, Hansen könyve eléggé meggyőzőre sikerült. Főleg, hogy ez valójában nem is sci-fi, hanem cli-fi, avagy climate-fiction, ugyanis a jövőben játszódó történet alapja, hogy a Földet klímakatasztrófa sújtotta.

Hansen érdekes játékra invitálja az olvasót, ő „nem mi lett volna, ha-t” játszik, hanem „mi lesz majd, ha-t”, feltevései azonban nem is annyira elrugaszkodottak a valóságtól.

Hiszen tény és való, hogy a klímaváltozást mi magunk idéztük elő, és eddig nem sok mindent (vagy nem eleget) tettünk a megfékezésére, a karácsonyi meghittséghez már csak hozzáképzelni tudjuk a havat, az ablakunkból kinézve nem láthattuk sem tavaly, sem azelőtt.

Thore D. Hansen: A legtisztábbak

Hansen regénye nemcsak egy lehetséges jövőkép fonákságainak bemutatása, hanem saját korunk politikai rendszerének egy nagyon illedelmes megkérdőjelezése, kritizálása. Annak a kornak, ahol nemcsak az igazság, de a múlt értelmezése is teljesen szubjektívvá, sok esetben nemkívánatossá vált.

Annak a kornak, ahol egyre többet hallani az ők és mi kifejezést, a közösen szó helyett, ahol sokkal többször vagyunk egymás ellen, egymással szemben, mint egymással együtt, közösen.

Hansen borúlátó könyve végig izgalmas és érdekes, bár a végére talán tartogathatott volna egy picivel több adrenalin löketet, meghökkentő fordulatot. Így, ha tízből tíz pontot nem is adunk neki, egy kilencest biztosan, melegen ajánlva azoknak, akik szeretik azokat a disztópiákat, amik közelebbről olvasva nem is tűnnek annyira hihetetlennek.