Tegdes Péter
2021. március 2. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Könnyű lenne pálcát törni Chanel feje felett, de vajon érdemes? – Könyvkritika

Gabrielle „Coco” Chanel nevét valószínűleg azok is ismerik, akik nem tartják magukat divatszakértőknek. Azok pedig, akik érdeklődnek a divat iránt, talán azt is tudják Chanelről, hogy ő hozta divatba a „kis fekete ruhát” és a bizsut, mivel az első világháború utáni gazdasági helyzetben a nők nem tudták megfizetni a drága ékszereket. Az első világháború fellazította a merev társadalmi berögződéseket, a nőket már nem kizárólagosan a tűzhely mellett tudták elképzelni. Ezt a fajta emancipációt a nők a ruházatuk megváltoztatásával is lekövették: abroncsos szoknyák és szoros fűzők helyett egyszerű szabású öltözékeket kezdtek hordani.

Dióhéjban ennyit Chanel divattörténeti jelentőségéről, azon túl, persze, hogy ott van még a világhíres parfümje is, a No. 5, amiben Marilyn Monroe elmondása szerint fürdött. Csakhogy a divattervezőről szóló legújabb könyv nem Chanel divattörténelemben hagyott lenyomatát vizsgálja (szerencsére), hanem azt az erősen vitatható viselkedését mutatja be, ahogyan Coco a második világháborúban viselkedett. Bár Chanelről már több polcnyi könyv jelent meg csak az utóbbi tíz évben, Pamela Binning Ewen: Párizs királynője c. regénye olyan érdekfeszítően közelíti meg az ikont, hogy mi is csak ajánlani tudjuk.

Pamela Binnings Ewen: Párizs királynője

Ewen nem egy dokumentumregényt írt, sokkal inkább történelmi-romantikus megközelítésből meséli el Chanel életének legellentmondásosabb időszakát, néhány múltba visszatekintő leírással. Kicsivel azelőtt, hogy a második világháborúban a németek elfoglalják Franciaország északi részét, az ország déli felén pedig egy nácikat kiszolgáló bábállam alakul, Chanel üzleti partnere, cégének nagyobb hányadú tulajdonosa, Pierre Wertheimer ellopja tőle híres és jól profitáló parfümjének, a No 5-nek a receptjét, ráadásul a férfi lényegében felvásárolja Franciaország összes jázminját, ami a parfüm legalapvetőbb összetevője. Az Amerikába utazó, zsidó származású Wertheimer célja, hogy a parfümöt a tengerentúlon is terjessze, és persze az, hogy busásan meggazdagodjon a profitból. És hogy Chanelnek mi marad? Mondhatni semmi.

Ewen érzékletesen írja le, hogyan borult fel a rend Párizsban, hogyan vált az elképzelhetetlennek tűnő pletykákból valóság, és szállták meg a nácik a francia fővárost, amit a francia kormány gond nélkül a sorsára hagyott, sőt, szabad városnak titulált, így a németek mindenféle ellenállás nélkül beülhettek akár a Louvre-ba is, ha ahhoz támadt kedvük. Chanel nem foglalkozik a németekkel, nincs is ideje ilyesmire, minden gondolatát az köti le, hogyan tudná visszakapni parfümje receptúráját és a belőle származó hasznot. Végül kitalál egy járhatónak tűnő utat:

Wertheimer zsidó származását kihasználva szeretné a férfi mindenféle jogát elvenni a cégük felett, a náci törvények szerint ugyanis (amik a megszállt Franciaországban is érvényesek) a zsidók nem birtokolhatnak semmilyen céget vagy üzletet.

Chanel egy akaratos, öntudatos, már-már érzéketlennek tűnő nő, akinek személyiségét csak akkor lehet megérteni (és még akkor sem biztosan), ha ismerjük a múltját – ezért a regény visszatekintő részei. Chanel tizenegy éves volt, amikor meghalt édesanyja, és csak egy évvel volt idősebb, amikor apja árvaházba adta őt két húgával együtt, fiútestvéreinek pedig egy tanyán kell helytállniuk. Chanelből varrónő lesz, aki nem akar a varrógép felett görnyedni, helyette inkább szórakozóhelyeken lép fel, ahol táncos-énekes produkciókkal szórakoztatja a nagyérdeműt, életének ebből a korszakából származik a Coco név is. Közönségének férfitagjai rajongtak érte, az egyikükkel szorosabbra fűződött a viszonya, és bár a férfi házas volt, beköltöztette villájába, ahol Coco és a férfi többnyire egyedül élt.

Pamela Binnings Ewen: Párizs királynője

Chanel túlságosan fiatalon és védtelenül tapasztalta meg, milyen érzés magára hagyottnak lenni, olyan reményteli helyre süllyedni, ahonnan kemény munkával és egy külső maszk felöltésével lehet csak előrébb lépni. Ez a maszk a magabiztosság és legyőzhetetlenség illúzióját kelti, Chanel egy olyan nőnek mutatja magát, aki elvárja, hogy előtte meghajoljanak, ellenben ő sosem hajol meg mások előtt, még a félelmetes Göring előtt sem, pedig könnyen lehet, hogy ő a kulcs vészesen fogyó vagyona visszaszerzéséhez.

Chanel a második világháborúban, hogy visszaszerezze saját nevét viselő márkája feletti kontrollt, hajlandó volt üzletet kötni az ördöggel, azaz a náci Németországgal. Spanyolországba utazott, hogy a németeknek kémkedjen. Ewen (néhol picit melodrámai) könyvét olvasva úgy tűnik, Chanelt nem igazán érdekelte a világ átrendeződése, számára mindegy volt, ki zsidó és ki nem az, ahogy a nácizmus lényegét sem látta át, ő nem foglalkozott az ideológiákkal, inkább törődött saját magával, azzal, hogy amit megszerzett, azt senki ne vehesse el tőle.

De valószínűleg nemcsak a pénzről és az ezzel járó luxuséletvitelről van szó, hanem arról a képről, amit Chanel felépített magáról. Coco, a femme fatale, a hatalmas, a népszerű, a közismert – és egy megtört nő, aki azért nem enged közel magához senkit, mert már többször összetörték a szívét.

Chanel esetében nem áll, hogy a cél szentesíti az eszközt, mert neki eszébe sem jutna moralizálni, ha az eszköze megválasztásáról van szó. Nem érezte rosszul magát, hogy Párizs német megszállása után a német tisztek által megszállt Ritzben maradt, (ezzel a franciák szemében náci szimpatizánssá válva) inkább csak az bosszantja, hogy saját lakosztályából kipakolták, és egy szerényebb szobával kellett beérnie. Chanel érzéketlen és számító, de a könyv írója nem engedi elfeledtetni az olvasókkal, milyen tragédiákat élt át a díva, ezzel átadja az olvasónak azt a feladatot, hogy ítéletet mondjon Coco felett. Erkölcstelen náci kém? Egy körülményeknek kiszolgáltatott báb? Megtört szívű nő? Vagy egy érzéketlen vamp?

Pamela Binnings Ewen: Párizs királynője

Az biztos, hogy a franciák nem felejtették el Chanelnak, milyen jó viszonyt ápolt a németekkel a háború alatt, az ’50-es években hiába próbált új kollekciókkal visszatérni a franciák szívébe, elutasításban, vagy legalábbis langymeleg fogadtatásban részesült. Persze, mivel Chanelről van szó, nem adta fel, Amerikába költözött, ahol sokkal kedvezőbb fogadtatásra talált.

A Párizs királynője túlmutat Coco karakterén, így nemcsak azok élvezhetik, akik érdeklődnek a divat iránt. Ewen Chanel történetén keresztül arra készteti az olvasót, hogy elgondoljon rajta, mikor és mennyire mélyen illik/ajánlott meghajolni a nagybetűs hatalom előtt; saját igazunk kiharcolásáért vagy a társadalmi szerepvállaláshoz kell-e nagyobb bátorság?