Kovács Krisztián
2020. november 26. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Kontinenseken átívelő Verne-kaland a családi kötelékek nyomában – Könyvkritika

Újabb taggal bővült a hazai könyvkiadás egyik legnívósabb sorozata, a 21. Század Kiadó KULT-könyvek szériája, ismét bemutatva az itthoni olvasóközönség számára egy korábban nagy valószínűséggel ismeretlen szerzőt. Esi Edugyan műve nem tartogat ugyan túl sok újdonságot, és olykor nyilvánvaló is, mely szerzők előtt tiszteleg, ám mégis olyan arányban használja fel és keveri össze az ismert toposzokat, amitől Washington Black című műve igazán felemelő, kalandos és érzelmes olvasmány lesz.

Esi Edugyan: Washington Black

Esi Edugyan szülei Ghánából vándoroltak be Kanadába, az író azonban már Calgaryban született, az igazi sikert pedig a stuttgarti kiküldetése közben írt Half-Blood Blues című regénye hozta meg a számára. A Washington Black az író harmadik műve, eredetileg 2018-ban jelentette meg a HarperCollins kiadó, elnyerte a Giller-díjat, és a Man Booker-díj döntőjébe is bekerült. Mindezek persze jókora elvárásokat támasztanak a mű iránt, ami megerősíteni látszik azt a többek közt Stephen King által is sokat ismételgetett tézist, hogy itt az ideje lebontani a szépirodalmat és a szórakoztatóirodalmat elválasztó falakat. Ez a gondolat vélhetően megfelelően bepozícionálja a művet, ami – ha okvetlenül hasonlítanom kellene stílusában, és összetételében – talán Michael Chabon műveivel rokonítanék leginkább.

A Washington Black egy rabszolgának született tizenéves fiú története, aki egy barbadosi ültetvényen a gazdája mindennapos terrorja alatt éli lényegében kilátástalan életét. Nem töpreng a jövőn, nem sző ambíciókat, társai – különösen az anyjaként tisztelt Nagy Kit – jó előre le is töri minden gondolatát, és arra ösztökéli, szoktassa magát hozzá, hogy örökre – ami vélhetően nem tart sokáig – rabszolga is marad. Washington, vagy ahogy az ültetvényen hívják, Wash sorsa mégis gyökeres fordulatot vesz,

az ültetvényre érkezik ugyanis a gazda öccse, a jólelkű, tudós-felfedező, Christopher Wilde, aki segédjének alkalmazza a fiút, hogy aztán a kettejük közti kapcsolat hamar egyfajta különös testvéri, vagy még inkább apa-fiú viszonnyá alakuljon.

Esi Edugyan

A történetről felesleges is többet elárulni, leginkább azért, mert, ahogy a címben is utaltam rá, valóban egy Jules Verne-regény mozgalmasságát idézi, éveken és kontinenseken átívelő magával ragadó utazás ez, melyben Washington nem csupán az ültetvényen kívüli világ soksínűségére csodálkozik rá, de kénytelen megismerni az emberi természet sötét mélységeit, és közben önmagához is egyre közelebb kerül.

Edugyan műve igazi fejlődésregény; ahogy a világ kinyílik, úgy változik Washington személyisége, úgy ébred rá saját, irigylésre méltó tehetségére, úgy szerez barátokat, és ellenségeket, szerelmet és veszélyt, testi vonzódást, és félelmet tapasztal.

Jules Vernével szemben azonban Edugyan nem osztja a kultikus francia fotelkalandor végtelenül optimista nézetét az emberi magatartásra vonatkozóan. Washington állandó gyanakvása a fehér ember szándékai iránt, vélhetően Edugyan családjának történetein alapszik, nehéz nem kihallani belőle a generációs rasszizmus elleni érzelmeket, ugyanakkor alapvetően csodálnivaló gesztus az írótól, hogy nem próbál messiást játszani, érzi, hogy nem tiszte a fajgyűlölet elítélése – jelen közegben nincs is szükség rá, hogy külön is elismételjük az egyértelműt – és ez az érzelmi távolságtartás kifejezetten jót tesz a regény hangulatának, és megfelelő szabadságot ad az érzelmi viharok és a kalandok közt vergődő olvasónak.

Esi Edugyan: Washington Black

Márpedig kaland az akad, bár a kaland itt inkább utazást jelent a Föld egzotikus zugaiba, amiben megint kétségkívül adózik a korabeli ponyvaregény öröksége előtt, és ahogy közeledünk a végkifejlet felé, Edugyan egyre inkább rokonítja főhősét Verne karaktereivel, akik nem győztek kiállni a természeti környezet védelme mellett (legjobb példa erre talán a Nemo kapitány), ám a szerző – akárcsak a rasszizmus kérdésénél – ezúttal sem tolakszik, nem nyilatkoztatja ki az egyébként mindenki által ismert, és remélhetőleg támogatott irányvonalat, így számunkra – akárcsak Washington Black számára – a regény egész világa felfedeznivaló kalandot kínál.

Edugyan kiválóan egyensúlyoz a szépirodalmi keretek és szórakoztatóirodalmi toposzok közt, regénye mozgalmas, ugyanakkor tartalmas, Washington Black egyszerre eltévelyedett útkereső, és bátor kalandor,

és bár az elmúlt években több rabszolgasággal kapcsolatos regény is született (elég csak a kétszeres Pulitzer-díjas Colson Whiteheadre, vagy Ben H. Winters regényére, a Földalatti Légitársaságra gondolni), Edugyané talán a szó jó értelmében véve legkellemesebb mind közül, ezúttal ugyanis nem a sokat ismételt morális problémákon lovagolunk, a történet pedig brutalitásával elborzasztani sem akar (maximum 1-2 bátortalan kísérletet tesz rá), egyszerűen csak mesél, és a többit az olvasóra bízza.

Ugyanakkor talán furcsamód éppen ez az egyik hátránya is Edugyan művének, sok helyütt ugyanis túlságosan steril, mondhatni közmegegyezéses megoldásokat alkalmaz, a legtöbb fordulata pedig amolyan Edgar Rice Burrougs-féle módon kiszámítható, de az egzotikus környezet, a központi szereplők személyisége, a köztük lévő, lassan működésbe lépő kémia mégis az idei ősz egyik legkellemesebb olvasmányává teszi.