Karina Sainz Borgo: Megy le a nap Caracasban

Kovács Krisztián
2021. szeptember 24. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Latin-amerikai óda az erőszak isteneihez – Könyvkritika

Bár a latin-amerikai irodalomra jobbára Miguel Ángel Asturias guatemalai író 1967-es irodalmi Nobel-díja kapcsán kezdett figyelni a világ, közben olyan korszakos egyéniségek bontogatták a szárnyaikat, min Carlos Fuentes, Julio Cortazár, Mario Vargas Llosa vagy épp Gabriel García Márquez, Jorge Luis Borges pedig a térség élő legendájának számított már akkor is, mikor Európában csupán egy az új hangvételre különösen nyitott kisebbség olvasta munkáit, és bár minden bizonnyal a kontinens irodalma Roberto Bolano 2003-as, túlságosan is korai halála óta hasonló ösztönös zseniket nem termelt már ki, ez nem jelenti azt, hogy ne bukkanna gyöngyszemekre a szemfüles olvasó.

Karina Sainz Borgo: Megy le a nap Caracasban

Karina Sainz Borgo 1982-ben született Venezuela fővárosában, Caracasban, és itt is cseperedett fel, újságírói karrierjét a patinás El Nacional nevű lapnál kezdte, mielőtt 2010-ben végleg letelepedett volna Spanyolországban, ahol azóta is él. Bár 2008-ban egy éven belül két ismeretterjesztő kötetet is publikált, a Jelenkor Kiadónál nemrég magyarul is megjelent Megy le a nap Caracasban az első szépirodalmi munkája. Ilyen debütálást kívánok minden elsőkönyves írónak, nem hiába a regény amerikai közlésének jogaival jelenleg már a HarperCollins kiadó bír, a számos külföldi méltató kritika pedig egyáltalán nem tűnik légből kapottnak,

noha Borgo egyetlen olyan motívumot sem szőtt a művébe, mely az újdonság varázsával hatna, de húsbavágóan realista látásmódjával, és dallamosan lírai nyelvezetével meglepően természetes módon keverte újra a latin-amerikai diktátorregények kártyáit.

A történet meglehetősen mélyről indul: főszereplőnk, Adalaida épp az anyja temetését szervezi a teljes államcsőd szélére sodródó Venezuelában, ahol a pénz már alig ér többet, mint a papír, amire nyomták, ahol utcai forradalmárok önkényesen rendelkeznek a hatalmukkal, és ahol az átlagpolgár számára mindennap lehet az utolsó, vagy mert éhenhal az összeomlott és kizsigerelt gazdaság keltette élelmiszerhiány miatt, vagy mert nincs annyi külföldi valutája, hogy horroráron megváltsa életmentő gyógyszereit, vagy mert egy tizenéves kölyök egyszerűen agyonlövi az utcán, mint egy kóbor kutyát. Az elharapódzó forradalom pedig már ott kopogtat Adalaida ajtaján, sőt, rá is rúgja azt a lányra, hogy ő maga aztán a maga sajátságos és olykor állatias módján, minden furfangját felhasználva próbáljon menekülni a hazájában dúló pokolból.

Karina Sainz Borgo

Borgo regénye minden lehetséges ponton rímel Asturias Elnök úr, vagy Mario Vargas Llosa A kecske ünnepe, esetleg Márquez A pátriárka alkonya című regényére, de tovább megyek: noha nyilván nem képes megteremteni a popkultúra új fogalmait, így is összetéveszthetetlen áthallásokat mutat Orwell 1984-ével, és még inkább Arthur Koestler Sötétség délben című elevenbe vágó munkájával. A sorok közt megbújik még némi Bernard Malamud, és A mesterember szörnyű és érthetetlen kálváriája, aki világéletében tudta a megoldást minden felmerülő problémára, mígnem a világ olyan káoszba fordult, melyet már épésszel felmérni sem lehet.

Adalaide egyes szám első személyű elbeszélése nyilván számos életrajzi elemet hordoz magán, a Hugo Chávez, vagy épp a Nicolas Maduro-rendszerről, de mondanivaló szempontjából a helyszín tökéletesen másodlagos, mert a Megy le a nap Caracasban erőszakportréja bármely totalitárius elnyomás túlélőkönyve lehetne.

Az Adalaide karakterét átható kettősség teszi igazán átélhetővé a regény egyébként is feszült cselekményét. A lány egyfelől stabil támasza, anyja elvesztése miatt saját életét is feleslegesnek érzi, és bátran menne szembe a halállal, de a halál, bár magához öleli, végül visszalöki az élők közé, mert neki még dolga, küldetése van. Megkapó és drámai a jelenet, melynek során ráébred önnön erejére, akaratára, és életigenlésére, mellyel önmagát is meglepi, hogy aztán a fájdalomból merítsen erőt, és ötöljön ki egy egészen eszelős tervet a pokolból való szökésre. Adalaide világában minden lángokban áll, levegő helyett könnygázt lélegzünk az utcán, fojtogató szúrós bűzét valósággal az orrunkban érezzük a regény olvasása közben, leginkább az ábrázolt erőszakot mesterien ellenpontozó lírai nyelvezet miatt, mely Dornbach Mária nagyszerű fordításában formál gombócot a torkunkban.

Karina Sainz Borgo

Az eddigiek fényében furcsa lesz ezt leírni, de a Megy le a nap Caracasban felemelő történet, noha nem a szó klasszikus értelmében, itt ugyanis az mutatkozik meg, hogy még a legnagyobb káosz kellős közepén is van miből erőt meríteni akkor, amikor a félelemtől csupaszon kell tükörbe néznünk.

E tekintetben a regény leginkább Reinaldo Arenas Mielőtt leszáll az éj (milyen furcsa címösszecsengés) című memoárjával rokon; az emigrációba vonult, és tragikusan korán AIDS-ben meghalt kubai írónál érezni ugyanezt a kilátástalanságot és életigenlést akár egyetlen mondaton belül is. Borgo ráadásul nem esik a túlírtság csapdájába, a regény így tömörségében talán felér ugyan egy jókora gyomrossal, de a fókuszált cselekmény, és a mesteri képek így égnek bele igazán az emlékezetünkbe.

Abban, hogy Borgo ódája megszülethetett, egyértelműen a világ a hibás, az emberek a hibásak, mert semmi sem számít, csupán a hatalom, és ha megszűnnek a társadalmakat keretek közé szorító szabályok, az ember egyenes háttal tér vissza állatias ösztöneihez, különösen, ha akad egy korrupt hatalom, mely erre felhatalmazást is ad. Összességében tehát elmondható, hogy nem könnyed olvasmány a Megy le a nap Caracasban, emlékműve a céltalan erőszak áldozatainak, melyet olvasva alighanem mindannyian szerencsésnek érezhetjük magunkat a bőrünkben.