- Vitkolczi Ildikó
- 2022. szeptember 15. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc
Delia Owens első regényében rögtön a prológussal bedob minket a mélyvízbe: 1969-ben, Észak-Karolina mocsaras partvidékén, egy álmos kisváros melletti mocsárnál két bicikliző fiú egy holttestet talál, a város egyik legnépszerűbb és leggazdagabb fiatalemberének a holttestét. A kérdés: baleset okozta a halálát, vagy gyilkosság? Innentől aztán a szerző visszavált egy jóval komótosabb elbeszélői tempóba, ami kifejezetten jót tesz a történetnek. Időben is jócskán visszamegyünk, 1969-ből 1952-be, egészen addig a napig, amikor Kyát elhagyja az édesanyja.
A helyszín Amerika, pontosabban Barkley Cove, 1952-ben, amikor a férfiak még nem szabadulhattak a második világháborús harcok traumájától, a nők és a gyerekek bármiféle következmény nélkül verhetőek voltak, és a „jó nigger” a „csöndes nigger” volt, aki akkor sem tiltakozott, ha kövekkel dobálták.
Ez a történet egyik szála. A másik, amely a prológusban megadott időben, 1969-ben kezdődik, egy haláleset, és a hozzá kapcsolódó gyilkossági nyomozás története, míg végül a két szál összekapcsolódik. Amikor Delia Owenst megkérdezték, mit volt a legnehezebb megírni a regényből, azt felelte, a két szálat úgy összekapcsolni – olykor a lezárástól visszafelé menve, és apróbb utalásokat beszúrva a történetbe -, hogy valóban összefüggő és logikus cselekményt kapjon. Ráadásul az idővonalat is fel kellett építenie, és ehhez időzíteni a cselekmény különböző eseményeit, a szereplők életkorát, az időpontokat, amikor két karakter között fontosabb találkozások történnek – akár egy 150.000 szóból álló, hatalmas puzzle-t. És ez kiválóan sikerült is, főképp az érdekes végkifejlettel.
A könyv egyik nagy erénye a mocsár élővilágának igen részletes és érzékletes leírása – ami nem csoda, hiszen Delia Owens ennek nagy szakértője. Az eredeti foglalkozása zoológus, és a férjével, Mark Owensszel közösen három dokumentumkönyvet is írtak afrikai kutatásaikról. Így, miközben az ember olvassa a – cseppet sem unalmas – leíró részeket, megjelenik a szeme előtt a táj, ahogyan a napfény megcsillan a víz felszínén, az alkonyi napsütés, amelyben minden dolog egy cseppet átlényegül, a víz fölött repkedő szitakötők, vagy a mozgást észlelő és gyorsan a vízbe csusszanó teknősök mozdulata. Mindezt tetézve a tücskök ciripelésével, a békák kuruttyolásával és a madarak zajongásával.
Egy olyan nő, akivel számolni kell, például amikor a mocsár lecsapolásáról és felparcellázásról van szó (ahová luxusszállodát terveznek, mi mást).
Kya állandó kísérője a magány, hiszen gyerekkorától az az alapélménye, hogy őt mindig mindenki elhagyja, és akikhez kapcsolódna – az apja, a lányok az iskolában, Tate, a legjobb barátja, majd Chase, aki szerelmet és házasságot ígér neki -, azok is kigúnyolják, eltűnnek vagy folyamatosan hazudnak neki. Így hát arra rendezkedik be, hogy senkiben ne bízzon, senkit ne kedveljen, és senkit se várjon, hiszen soha senki nem tér vissza az életébe – legalábbis ahogyan ő gondolja.
Mivel Kyának folyamatosan élelmet és benzint kell szereznie – a motorcsónakhoz, amit az apja hagyott hátra -, rendszeresen be kell mennie a városba. A közeli kisváros tele van cseppet sem szimpatikus lakóval, akik simán elnézik, hogy egy nyolc-tízéves kislány mezítláb gyalogol több kilométert, és ételt és kannában benzint cipel – gyalog! – haza, nehogy tenniük kelljen valamit az ügyben. Inkább elhiszik Kya igen átlátszó hazugságát, hogy azért nem a mamája vagy a papája cipeli a bevásárolt holmikat, mert az egyikük főz, a másik meg horgászik. És amikor Chase halála miatt nyomozás indul, a lakók többsége kételkedés nélkül elfogadja, hogy csakis Kya, az elvadult, neveletlen „Lápi Lány” lehet a gyilkos. Az egyetlen szimpatikus pár Mabel és a férje, Jumpin’, a kisboltot üzemeltető afroamerikai házaspár, akiknek meg a bőrszínük miatt nincs sokkal könnyebb dolguk a városban, mint a kislánynak, mégis ők veszik a szárnyaik alá – már amennyire Kya engedi.
Ez a mondat annyira fontos volt a számára, hogy átemelte a regénybe, így Kyának is mindig ezt mondta az édesanyja, ha felfedezőútra indult, és még az anyja eltűnése után is ehhez tartotta magát.
Owens azt is be akarta mutatni a történettel, mennyivel többet tud tanítani nekünk a természet, ha magunk fedezzük fel, mint ha csak olvasunk róla. Arról is mesélt, szerinte Kya története azt is megmutatja, ha az élet olykor térdre kényszerít minket, újra és újra talpra tudunk állni. Hiszen időről időre mind elsüllyedünk egy mocsárban, mivel az élet kemény, de, ahogyan Kya, úgy mi is kereshetünk olyan dolgokat, amelyek segítenek abban, hogy kikászálódjunk a gödörből.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek Owens első regénye, 2018-ban jelent meg, kezdetben 28.000 példányban, amit gyorsan elkapkodtak az olvasók. Méltatta Margaret Atwood és Stephen King, és Reese Witherspoon is ajánlotta olvasóklubjában. És elkészült a filmes adaptáció is, amely már látható a mozikban. A regényt nálunk a Libri adta ki, Csonka Ágnes fordítása pedig gyönyörűen adja vissza a lenyűgöző természeti leírásokat, az – eredeti magyar – borító pedig lenyűgöző.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.