Kaposi Ildikó
2021. november 17. | Becsült olvasási idő: 4 perc

Meddig cipeljük még és teremtjük újra a múltat? – Könyvkritika

László Zoltán, a Zsoldos Péter-, és Európai Sci-fi-díjas író regénye sokrétegű űropera. Bevallom őszintén, ritkán olvasok hard sci-fit, de a fülszöveg annyira megvett magának, hogy azt éreztem, van közöm ehhez a történethez, és szerettem volna elolvasni, ami a Gabo Könyvkiadó jóvoltából meg is valósult. Bevallom őszintén, a könyv elejét kicsit megkínlódtam, gyakorlatlan tudományos-fantasztikum fogyasztóként csak kapkodtam a fejem a technikai leírásoktól, a távoli jövő másságától. Idegennek éreztem a világot, kerestem benne az embert. Aztán lassan megérkeztem a történethez, a stílusához, és egyre jobban érdekelt, mi fog történni.

László Zoltán: Mindig egyre több

A Föld lakhatatlanná válik, és nagyjából ezzel egyidőben elérhetővé lesz egy technológia, mellyel az emberi tudatot át tudják menteni egy közös elmébe, hogy a tudásuk így szolgálja tovább a jövő emberiségét. Ők lesznek az auditorok, ami segítőt, megbízottat jelent latinul. Majd az egybefűzött tudatok segítségével az emberiség képes lesz hatalmas űrhajókon elhagyni a Földet a Nagy Futásként elhíresült mentőakció során, és benépesíteni egy bolygórendszer négy lakható bolygóját.

A regény cselekménye nagyjából két generációval ezután játszódik, ahol az emberek már berendezkedtek a bolygókon, de már most érezhető, hogy sok minden mégsem változott. Ugyanúgy szemben állnak a nemzetek egymással, akkor is, ha tagadják, ugyanúgy kizsákmányolják a szegényeket, és a média ugyanúgy szenzációt kerget, ahol csak lehet.

A történetet a Clemenceau hadihajó eltűnése indítja be. (Vajon véletlen az, hogy a hajót a trianoni békeszerződés egyik kulcsalakjáról nevezték el? Kétlem.) A francia hajót egymilliónyi tudat erejét egyesítő hajóelme hajtja, és nekem folyamatosan HAL 9000 járt az eszemben vele kapcsolatban a 2001 Űrodüsszeiából. Több szálon indul a cselekmény, az apja halálát megbosszulni kívánó fiatal nő, a jobb megélhetésben reménykedő építőmunkások, gengszterek, és ENSZ politikusok indulnak a rejtélyes körülmények közt eltűnt hajó keresésére.

Az író dedikál a szeptemberi könyvhéten

Innen lett számomra igazán izgalmas a történet, és vált egy kamaradarabbá a nagy perspektívából, amikor négy ember és a milliónyi elmét egyesítő, de mégis önálló személyiségként viselkedő hajóelme próbálja megérteni egymást. Mindenkit a saját érdekei hajtanak, és nem is tudnak róla, hogy mindannyian valami egészen más miatt vannak most itt együtt. Kapunk egy izgalmas és számomra hátborzongató utolsó szakaszt, aminek olvasása közben már nem is értettem, miért akartam letenni ezt a könyvet az elején.

Az igazán jó tudományos-fantasztikus mű azzal az emberrel foglalkozik, aki itt és most él. Kicsit előreszalad abból kiindulva, amit a szerző érzékel a világ folyamataiból, és levonja a következtetést, vajon milyenek leszünk néhány száz év múlva.

László Zoltán műve pont ilyen. Nem didaktikus, de benne van a szorongás az emberiség jövőjével kapcsolatban. Nyugodt, lassú stílusban tart nekünk tükröt, és nem láttam szép arcot benne visszatükröződni. „Hiába jutottatok el ide, szétaprózzátok magatokat, a nagy veszély csillapodtával újra egymás ellen fordultok, mert képtelenek vagytok osztozni.” – mondja a hajóelme.

László Zoltán: Mindig egyre több

És a könyv vége felé köszönt vissza rám a regény címe, amit addig nem tudtam hová tenni, de az a pár szó kivilágított a mondatból: „A Földön igazán rosszul csináltunk mindent. A földek, a nyersanyagok, a vizek, az élővilág: elvettünk mindent, amit csak elvehettünk, mert mindig egyre több kellett mindenből.”

Nagyon szeretném – bár nyilván hiú remény – ha film, vagy sorozat készülhetne a történetből. Nagyívű, komplex világot felépítő mű lett, sehol nem éreztem lyukakat. Megérintett az a vonal, amikor a menekülőknek meg kellett küzdeniük azzal a traumával, hogy sorsukra hagyták a pusztuló Földön a hátrahagyottakat.

Elgondolkodtatott az a lehetőség, hogy halálom után a tudatomat egy felhőben tárolják, vagy úgy találkozzam egy szerettemmel, hogy az már pusztán egy személyiség nélküli tudatfolyam.

A regény nem adja könnyen magát, és súlyosan rátelepszik az olvasóra. Teljes figyelmet követel, nem az a típus, amiből lefekvés előtt olvasok egy kicsit. A klasszikus sci-fiket kedvelő olvasók azonban nem is habkönnyű olvasmányt várnak, éppen ezért azt gondolom, hogy aki szereti Asimovot, vagy Clarkot, az László Zoltán regényében sem fog csalódni.