Kovács Krisztián
2021. április 14. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Megfoghatatlan legenda volt az első elátkozott költő – Könyvkritika

Örök kérdés a művészetek világában, mennyiben választható le a művész a műről. Ernest Hemingway nőcsábász és alkoholista, ugyanakkor minimalista prózájával több nemzedéknek mutatott utat az amerikai irodalomban, Jack London nincstelen, ópiumfüggő hobó, de kevesen ábrázolták szebben az állatok önzetlen fenségességét, James Ellroy kisstílű bűnöző, mégis szikár noirjai a tökéletes prezentálása a bűnügyi regények szépirodalmi lehetőségeinek, és a sort még hosszan folytathatnánk. E művészek esetében ugyanakkor könnyű dolgunk van, mert életük a nagyközönség számára ismert, ám mi történik akkor, ha úgy kell értékelnünk egy életet, hogy annak még csak létezéséről is pusztán elvétve találni tárgyi emléket és feljegyzést, és vajon ilyen esetekben mit tudnak mondani pusztán a művek?

Magyar Miklós: Francois Villon

Francois Villon valamikor 1431 vagy 1432 táján született, legalábbis az életrajzírói szerint, noha ahogy születési dátumában, úgy lényegében életének fordulataiban, és személyes döntéseinek miértjeiben sincs konszenzus a szakemberek körében. Villon életét és költészetét vagy félszáz különböző monográfia és életrajz elmesélte már, néhányban akadnak kisebb-nagyobb átfedések, néhány egészen hajmeresztő képeket rajzol fel alakjáról a tragikus sorsú hősszerelmes művésztől a lecsúszott, szexfüggő és alkoholista hobóig, és e végtelenül szerteágazó értelmezések mind-mind a mai napig nagyhatású és zseniális költeményeiből fakadnak.

Így tehát elöljáróban kijelenthető, hogy Villont megfejteni gyakorlatilag lehetetlenség, a töredékes írásos emlékek pedig sajnos túlságosan is széles játékteret engednek az irodalomtörténészek fantáziájának. Villon életében így aztán több a találgatás, mint a puszta tény, és ez már csak azért is világos, mert aki olvasott már a nagyszerű költőtől, pontosan tudja, hogy az a fajta maró irónia, mely áthatotta sorait, lényegében egy alternatív univerzumot is teremtett, vagyis részéről aztán minden történhetett úgy, ahogy megörökítette, de éppen az ellenkező módon is.

Villonról véleményt formálni tehát borzalmasan nehéz feladat, és üdítő olyan monográfiát olvasni, mely meg sem kísérli ezt, hanem tisztes távolságtartással, és a művészeti elemzésektől szokatlan objektivitással igyekszik bemutatni alanyát.

Francois Villon

Magyar Miklós irodalomtörténész, az MTA doktora, professor emeritus, legfőbb kutatási területe a magyar és a francia irodalom, és az összehasonlító irodalom, hamarosan egy egészen egyedi megközelítésű Esterházy-kötete lát majd napvilágot, de korábban publikált már Örkény Istvánról és az abszurd drámáról, Jean-Paul Sartre-tól, valamint a francia regények múltjáról és jelenéről is. Szinte törvényszerű, hogy fő kutatási területét tekintve épp Villon munkásságáról ne értekezzen. A magam részéről az ehhez hasonló irodalmi okfejtéseket mindig kétkedve veszem a kezembe, nem kenyerem, ha a tudomány akarja megmagyarázni nekem, mely költeményről mit kellene gondolnom, mert ezzel épp azt az érzésvilágot fojtja meg, amit nekem személyesen adni tud egy vers. Éppen ezért kellemes, és jóleső élmény Miklós könyve, mert tisztes távolból vizsgálja alanyát, meghagyja a kétkedés és a véleményformálás jogát az olvasójának, miközben mégis képes megfeleltetni egymásnak Villon életrajzi morzsáit és költeményeinek mondanivalóját.

Ez pedig a francia zseni esetében kőkemény feladat, és kifejezetten veszélyes is. Villon költeményei ugyanis gyakorlatilag értelmezhetetlenek anélkül, hogy ismernénk, legalább momentumaiban a világot, melyben élt és alkotott, ha már magáról a szerzőről csak keveset tudhatunk. Miklós tehát a kötetben elegánsan felrajzolja előttünk a XV. századi Franciaország teljes vallási, politikai és szociológiai kortablóját, és ebbe nem is magát a költőt, sokkal inkább annak remekműveit helyezi, hogy Villon alakja épp e különös kölcsönhatásból rajzolódjon meg előttünk.

Parádés és egészen egyedi kísérlet, amit még működőképesebbé tesz a rövid terjedelem, mely nem hagyja, hogy felesleges adalékok közt vesződjünk, és végig feszesen tartja az értelmezési tempót.

Illusztráció Az akasztottak balladájához

E különös formán át pedig felrémlik előttünk valahol a távolban Villon ködös alakja, a művészek sztereotípiájának prototípusa, az örök útkereső, a zseni és a hobó, a nőcsábász, a betörő, a börtöntöltelék, a költő, és egy férfi, aki aggódik önmagáért, sorstársaiért, a művészetért, és aki maga a művészet, hisz soha nem éri olyan impulzus, melyre ne a rímfaragással tudna felelni. Talán életének eklektikus volta miatt Villon mindent kigúnyolt, amivel csak találkozott, tudatosan félrevezette olvasóját, miközben rendkívül fanyar, ironikus, már-már vitriolos humorával kendőzetlenül írta le saját kora viszonyait. Feltétlen érzékenység ez a világot működtető igaztalan mechanizmusokra, és sokan talán éppen ezért láttak lehetőséget a költő hevenyészett életrajzának szétcincálásában. Mert Villon valóban megfoghatatlan figura, ködös legenda, ezért aztán az irodalomtörténet tudatosan – olykor csupán a szenzáció kedvéért – képes volt, és megerőszakolta az élettörténetét.

Ebben a káoszban igyekszik rendet tenni Miklós kötete, aki ahhoz, hogy megfelelő egyensúlyt teremtsen az ismert tények, a következtetések, és az elméletek közt, nem rest még Villon kiérdemesült magyar fordítóit is megcáfolni (Faludy-val nem foglalkozik, mert, ahogy az előszóban kiköti, Faludy fordításai Faludy-versekké tették a Villon-verseket).