Kovács Krisztián
2021. október 25. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Mégsem megfilmesíthetetlen Frank Herbert királydrámája – Filmkritika

Világosan hiszem, hogy Peter Jackson 2001-2003 közt megjelent A Gyűrűk Ura-filmtrilógiája nem pusztán azért aratott világraszóló kritikai- és közönségsikert, mert grandiózus látvánnyal volt képes vászonra álmodni egy egyébként is grandiózus, rendkívül cselekményes és színes történetet. Világosan hiszem, hogy Jackson pontosan ráérzett, mit jelent egy ekkora vállalkozás esetén a hozzáadott érték fogalma, azaz, nem pusztán egy könyvhű, ám lelketlen adaptációban gondolkodott, hanem itt-ott kiegészítette, kiszínezte, bővítette a J. R. R. Tolkien által megalkotott világot, mely nem hogy nem veszítette el ezáltal a kohézióját, de még inkább képes volt kiteljesedni. Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni, de elég csak, ha azt mondjuk, hogy alapvetően a filmek egészen más hangulattal bírnak, mint az eredeti regény, ugyanakkor filmként így működik hatékonyabban, de említhetjük Howard Shore zenéjét is, mely olyan hézagmentesen illeszkedik a regény világára, hogy szinte csodálkozunk, hogy nem hallottuk korábban olvasás közben. Nos, Denis Villeneuve Dűne-adaptációja nem éri el ezt a szintet, ugyanakkor egyértelműen bizonyítja, hogy Frank Herbert kultikus regénye sem megfilmesíthetetlen.

Dűne (2021)

Megmondom őszintén, mikor kiderült, hogy újabb mozgóképes adaptáció készül minden idők legtöbb (20 millió) példányban elkelt sci-fi mesterművéből, némileg szkeptikus voltam a dolgot illetően, és ez akkor sem változott, mikor az akkorra már az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 filmekkel a sci-fi zsánerben már bizonyító Denis Villeneuve kezébe került a rendezés. Aztán pusztán brahiból elővettem David Lynch 1984-es Dűnéjének három órásra duzzasztott rendezői változatát, amiről élénken élt bennem egy zagyva, sőt, olykor kínosan érthetetlen adaptáció emléke, ám a megtekintést követően rájöttem, hogy azon túl, hogy aki nem ismeri a könyvet, azt sem tudja, mi történik a képernyőn, Lynch műve hangulatát és látványvilágát tekintve egészen kellemes élmény, még akkor is, ha a rendező máig igyekszik elfelejteni, hogy köze volt a projekthez. Így aztán meggyőztem magam, hogy az egyébként is méregerős képi és hangulatvilágáról ismert Villeneuve képes lesz közérthető módon közelíteni az alapanyaghoz, hiszen számára a legnagyobb feladatot most egyáltalán nem a külsőségek megteremtése jelentette (ez azért 2020-ban egy ekkora produkció esetén mondhatni evidens), hanem az, hogy képes legyen Herbert regényének történetét, mondanivalóját és mélységét is prezentálni a vásznon. És bár nem mindenben, de a rendező alighanem helytállt.

A történetet szerintem felesleges részletezni, legyen elég annyi, hogy Herbert műve azért érhetett el ekkora sikert, mert megjelenésekor egészen mást mutatott, mint amiről akkoriban a sci-fi szólt. Egy szépirodalmi igényességű szöveg, egy Shakespeare-i királydráma és felemelkedéstörténet ez valóban A Gyűrűk Ura monumentalitásával megáldva, melyet át és átszőnek a vallási, politikai, szociológiai, ökológiai, biológiai, és pszichológiai szálak.

(A regény keletkezésének és sikerének története ITT.) Egyszóval egy olyan rétegzett és komplexen sűrű valami, aminek adaptálásától manapság jobban ódzkodik Hollywood, mint a tűztől. Éppen ezért a Dűne sikere presztízsértékkel is bír, ugyanis a COVID utáni időszakban, a meggyengült filmiparnak mutathat bizonyságot arra, hogy létezik egy csodálatos világ az üres szuperhősfilmeken és képregényadaptációkon túl is.

Dűne (2021)

Mit is mondhatnánk Villeneuve alkotásáról? Hogy régen láttam filmet, melyben ennyi A-kategóriás színész ilyen pazarul illeszkedett volna a karakterébe: Timothée Chalamet tökéletes Paul Atreides, megvan benne a halványuló hercegi gőg, ugyanakkor a szemében ott izzik a jövő ígérete, a dac és a bátorság, Rebecca Ferguson Lady Jessica-ként az egyik legeltaláltabb karakter, a Bene Gesserit-boszorkány minden perce öröm a vásznon, de ugyanúgy belesimul a gárdába Josh Brolin, Jason Momoa és Oscar Isaac is, Stellan Skarsgard Harkonnen báróként pedig már a hangjával olyan színesen játszik, hogy az embernek feláll a szőr a hátán. Javier Bardemet elsőre fel sem ismertem, az első filmben túl sokat nem is látni, akárcsak Zendaya-t, de egyikük sem lóg ki a szerepéből, és nyilván történetük kiteljesedik majd a folytatásban.

A látványvilág – bár ez szinte már kötelező – megfelelően grandiózus, ugyanakkor egy kissé talán steril, amiről egyelőre nem tudom eldönteni, hogy tudatos fogás-e a speciális effektekért felelős csapattól, de a regényhez köthető emlékeimben a Caladan, és főleg az Arrakis – még homoktengerei ellenére is – jóval élőbbnek és lélegzőbbnek tűnt.

Persze az űrhajók lenyűgözőek, a jelmezek mesterien kidolgozottak – bár itt is érezni némi egyhangúságot – Hans Zimmer zenéje pedig ugyan alighanem nem emelkedik majd jellegzetességével olyan magasságokba, mint Howard Shore-é, de tökéletes támaszt nyújt a vásznon futó monumentális képeknek. Amit sokan felemlegetnek a kritikákban, hogy a Dűne meglehetősen lassú, amit én magam nem érzek hibának, sőt, ez a kimódolt, kiszámított építkezés jobban is illik a filmhez, hiszen itt alapvetően nem egy vérbő kalandtörténetről van szó, hanem egy királydrámáról, ahol muszáj felfedni a mozgatórugókat, a karakterek hátterét, gondolatvilágát, és a háttérvilágot működésben tartó mechanizmusokat, hogy a néző azonosulni tudjon a tét nagyságával. Arról nem beszélve, hogy ez a hangulat sokkal inkább konzisztens Herbert regényének atmoszférájával és történetvezetési tempójával, semmint pl. az 1984-es Lynch-film volt. Sőt, részemről az első fél óra seregszemléje épphogy túlságosan is kapkodósra sikerült, noha technikai szempontból érthető, hogy Villeneuve arra törekedett, mindenkit teljes valójában megmutathasson, ugyanakkor az alapanyagot nem ismerők számára ezek a karakterleleplezések felületesnek hathatnak.

Dűne (2021)

Amire ugyanakkor részemről nem lehet panasz, az a Dűne hangulata, és ez az egyik legfontosabb, melyet a rendező és csapata képes volt átmenteni a regényből.

A rendkívül szuggesztív képek hatására szinte érezzük, ahogy a szél és az űrhajók hajtóműve homokszemeket fúj a szemünkbe, érezzük a fűszer illatát, és a lábunk alatt a remegést, ahogy a távolból egy óriási homokféreg közelít felénk, és ugyanígy érezzük Duncan Idaho hűségét az Atreides-ház felé, érezzük Lady Jessica fia iránti féltő gondoskodását, Leto herceg az árulás miatt csalódását, és leginkább a Paul Atreides vállát nyomó világformáló felelősséget, melyhez igyekszik felnőni, hogy beteljesíthesse sorsát.

Sajnálatos módon a Warner részéről továbbra sincs egyoldalú kommunikáció azzal kapcsolatban, mikor érkezhet a második rész, noha Villeneuve részéről az elejétől fogva kikötés volt a forma, így ugyanis a film végén heveny hiányérzet környékezi majd meg az embert, és anélkül maradnál még tovább az Arrakison, hogy rájönnél, valójában már két és fél órája ott vagy.