• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
J. K. Rowling: A karácsonyi malac

Hírek

Mesebeli kirándulás J. K. Rowling fantáziájának mélyére – Könyvkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

A karácsonyi malac különös történet. Különös, mert ahhoz képest, hogy karácsonyi történet, kevés benne akár a szirupos jelenet, akár a valódi, fénylő, karácsonyi boldogság. Sokkal több benne a szomorúság, a veszteség fájdalma, a harag, sőt, a félelem is. Ennek ellenére ajánlom olvasásra, sőt, akár közös, családi felolvasásra is, és aztán egy jó nagy beszélgetésre együtt. Mert A karácsonyi malac egy kicsit olyan is, mint egy, a gyerekeknek szánt mitológiai történet, amiben a főhős lemegy az Alvilágba, hogy megkeresse elvesztett barátját, és kiszabadítsa onnan. És csakis rajta, a bátorságán és az elszántságán múlik, hogy sikerrel jár-e. És manapság, amikor az együttérzés, a bátor kiállás, a hűség mintha szép lassan kikopna nem csak a felnőttek, de sokszor a gyerekek értékrendjéből is, ez a történet igencsak erős mintát mutat mindebből.

A történet kezdetén a főszereplő kisfiúnak, Jacknek nagyjából mindene megvan, ami a boldogsághoz szükséges. Szerető szülők – és nagyszülők -, meleg otthon, barátok az iskolában – de a legfőképp ott a plüss malaca, aki babakora óta vele van szinte minden pillanatban. És bár Püssmac már cseppet lerobbant, rózsaszín helyett inkább szürkés színű, a két szemét is már rég elvesztette – és Anyának kellett helyettük újakat „ráműteni” -, de attól még Jack örök kedvence. Egészen addig, míg a fiú el nem veszíti.

Ő itt Püssmac, Jack legjobb barátja

Ő itt Püssmac, Jack legjobb barátja

Ahogy korábban írtam, ez a történet alapvetően nem a boldogságról szól. Merthogy Jack élete a történet elején pillanatok alatt felfordul, amikor egy este, egy veszekedés után Apa egy bőrönddel távozik. Sőt, aztán külföldön kap munkát, így még messzebb kerül a fiától. És azután Anya úgy dönt, ők is költöznek, közelebb Anya szüleihez. Így Jack egyszerre veszíti el az otthonát, az iskoláját és a barátait. És bár az új hely is érdekes, és akadnak lassan új barátok is, de a családi élet Anya miatt teljesen megbonyolódik. Az egyetlen szilárd pont a kisfiú életében Püssmac – amíg ő is el nem tűnik. És bár Jack igazán mindent megpróbál, hogy visszaszerezze, nem sikerül neki.

Amitől erős már a történet eleje is az az, hogy Rowling egyáltalán nem szépíti meg a dolgokat. Egy szülő elköltözése, majd az ismerős környezet és a barátok elvesztése, aztán új ismeretségek, egy új férfi Anya életében, plusz egy nem túl kedves leendő testvér: ezek egyáltalán nem olyan élmények, amiket egy gyerek – de akár egy felnőtt is – könnyen vagy gyorsan megszokhatna.

Jack is birkózik a dolgokkal rendesen, és valóban az egyetlen lény – már ha nevezhetünk egy régi plüssmalacot lénynek -, aki megérti, az Püssmac. Így amikor ő is eltűnik a kisfiú életéből, Jack olyan hisztirohamot kap, amit egy vadonatúj, ugyanolyan malac érkezése sem tud csillapítani. Se a kisfiút megvigasztalni. Mert nyilván egy új, bár ugyanolyan játék nem pótolhatja az igazit, az eredetit. Bár ez az új malac tényleg mindent megpróbál az ügy érdekében.

Zuhanás a Birodalomba

Zuhanás a Birodalomba

És aztán a történet átvált a valószínűtlen, a fantázia, a tulajdonképpeni mese világába – bár ezt se igazán mesésen teszi. Jack megtudja a játékaitól – amik Szenteste életre kelnek -, hogy létezik egy hely, ahová az elvesztett dolgok kerülnek, méghozzá az Elveszettek Birodalma. Oda került Püssmac is, és Jack onnan talán vissza tudja hozni a plüssmalacát – egyetlen feltétellel. Éjfélig vissza kell érnie a Birodalomból, különben örökre az elveszett tárgyak földjén ragad. És bár Jack a szerencsétlen új malacot dühében a földhöz vágta, megtaposta, sőt, a feje letépésével fenyegette, a malac mégis vállalkozik kísérőnek az útra. Így aztán némi zsugorodás – meg a nagyszülők kutyája elől való menekülés – után útnak is indulnak… illetve zuhannak, mindig csak lefelé, míg el nem érnek a Birodalomba.

Rowling hihetetlen fantáziája a Birodalom ábrázolásában és kidolgozásában is megmutatkozik. Az elvesztett vagy eldobott tárgyak világa ugyanis több részből épül fel, és ezek nagyon különbözőek, a látványukban, de a hangulatukban is.

Ott van rögtön a Kallódó, ahová Jackék is érkeznek, itt osztályozzák a tárgyakat, hogy hová kerüljenek. Innen el lehet jutni Pótolhatóba. Aki szerencsésebb, az rögtön Baj-Hogy-Nincs-Meg-be utazhat, de még jobb hely a Hiányoltak Hona, és magasan a legjobb a Szeretettek Szigete. Ezek között nem nagyon van átjárás, és aki mégis megpróbálná, azt többféle veszély is fenyegeti. Ilyen a Siratatlanok Pusztája – de a legfőképp a Veszejtő, a Birodalom főgonosza, aki kiszívja a tárgyakból a maradék életerőt, vagy szeretetet, amit a tárgyak tulajdonosai éreztek a holmijuk iránt. És Jacknek meg az új malacnak mégis egyik városból a másikba kell eljutnia, egyre csak Püssmac után kutatva.

A karácsonyi malac

A karácsonyi malac

Amit szerettem ebben a könyvben, az Jack és az új malac kapcsolatának változása. A gyűlölt új játékból, a Püssmac-pótlékból az utazás során szövetséges, sőt, barát lesz, aki még saját nevet is kap, így lesz belőle Kalac (Karácsonyi plusz Malac). Ezen kívül ott vannak a mellékszereplők, főképp azok, akik segítenek a kisfiúnak és a malacnak, hogy a Birodalom őrei el ne kapják őket, míg Püssmacot keresik. Ilyen a tombolán nyert kis kék nyuszi, akit viccből kidobtak az ablakon, hogy aztán elfeledve heverjen a kertben, sárosan és esőtől csatakosan. És aki gondolkodás nélkül feláldozza magát, amikor Jackék veszélybe kerülnek. De ilyen a karácsonyi angyal is, a csúnya karácsonyfadísz, amit Jack nagymamája vett meg sietve a boltban – bár senkinek sem tetszett, így aztán, amikor eltűnt a fáról, senki sem hiányolta. És, be kell vallanom, amikor a mellőzött, és emiatt szomorú lila angyalról olvastam, eszembe jutottak a saját otthoni díszeink, pontosabban azok a csúnya karácsonyfadíszek, amiket kaptunk valakitől, de senkinek sem tetszettek, így mindig elrejtjük őket a karácsonyfán hátul, az ágak legmélyén.

És persze voltak olyan részek is, amik nekem kevésbé tetszettek, vagy meglehetősen gyengének, nem eléggé kidolgozottnak éreztem. Számomra semmi plusszal nem szolgált az a rész, ahol Jack a Becsvággyal, a Derűlátással, a Hatalommal vagy a Szeretettel találkozott, sőt, inkább zavaró volt, annyira elütött a történet addigi stílusától. Ugyanígy gondom volt a főgonosz, Veszejtő figurájával is. Mivel Rowling írta a történetet, legalább egy Tudjukki jellegű és mélységű karaktert vártam, ehelyett én elég elnagyolt figurának éreztem a történet legfélelmetesebb(nek szánt) szereplőjét, akivel aztán Jack túl gyorsan is számol le, így az igazi katarzisélmény számomra itt elmaradt.

Ugyanez volt a helyzet a megoldással is. Miközben olvastam a történetet, azon törtem a fejemet, hogyan oldja meg Rowling a két malac problémáját. Vagyis azt, hogy a kisfiúnak van egy régi, imádott játéka, de közben megkedvelte a másikat is, és hogyan lehet ezt a dilemmát feloldani, úgy, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. És ahogyan végül az írónő megoldotta, az számomra nem volt igazi megoldás, inkább olyan, mintha ő maga se tudta volna, mit hozzon ki a helyzetből, így írt egy kényszermegoldást.

Jim Field, a könyv illusztrátora

Jim Field, a könyv illusztrátora

Mindezektől függetlenül én megkedveltem A karácsonyi malacot, mert valóban szívből jövő történet, nagyon izgalmas a világa, és Jack, a két malac, meg a mellékszereplők többsége igazán szerethető figura. Maga Rowling azt mesélte a történet keletkezéséről, hogy két dolog inspirálta a könyv megírásakor: a járvány okozta bezártság és a fiának, Davidnek a kedvenc játéka – nem meglepő módon egy malac. Ahogyan a könyvben Jacknek, úgy Davidnek is csecsemő korától megvolt a malaca, amit később elveszített. Rowling vásárolt helyette egy másikat, és amikor David mégis megtalálta a kedvenc játékát, úgy döntött, a két malac egymás testvére lesz. És bár a régi malac teljesen leharcolt volt, az új meg még mindig majdnem úgy nézett ki, mint amikor az írónő megvásárolta, a kisfiú mégsem szerette annyira, mint a régi játékát. Így Rowling elgondolkodott azon, milyen lehet csak pótléknak lenni.

A könyv ötlete már 2012-ben megszületett, az írónő azonban csak most, a járvány idején írta meg, amikor annyira hiányoztak neki az emberi kapcsolatok. Azt nyilatkozta, számára a történet arról szól, milyen szeretni és milyen szeretve lenni, és arról, mi marad velünk az idők során, és milyen dolgokat veszítünk el.

A könyv kapcsán szólni kell az illusztrátorról, Jim Fieldről is, aki a borítót és az illusztrációkat készítette. Bár csak a borító színes, a belső rajzok fekete-fehérek, mégis csodásak és nagyon kifejezőek, a történet tökéletes kiegészítői. Maga Field azt nyilatkozta, hogy nagyon szeretett dolgozni a könyvön, és szándékosan készített fekete-fehér rajzokat. Ezek számára ugyanúgy időtlenséget és filmszerű stílust jelképeznek, ahogyan Rowling története, és a megszemélyesített karakterek is. Ráadásul az ő lányának is van egy kedvenc plüsse, egy oroszlán, amit a kislány ugyanúgy mindenhová magával visz, mint Jack Püssmacot. Így a lánya és a plüssoroszlán szívbéli kapcsolata nagy segítség volt ahhoz, hogy Jack és Püssmac kötelékét ábrázolhassa.

A könyv az Animus Kiadónál jelent meg, ahogyan Rowling minden korábbi története, és szerencsére a fordító is ugyanaz maradt, aki a Potter-könyveket fordította. Ha Tóth Tamás Boldizsár fordítói munkáját egy szóval kéne jellemeznem, az csak a zseniális lehet. Ugyanúgy, ahogyan a Potter-regények esetében, itt is nagyon jó a stílus, a beszélő nevek, a Birodalom különböző részeinek elnevezése, de a leginkább Püssmac neve, ami az eredetiben Dur Pig, rövidítve DP. Azt gondolom, a magyar kifejezés sokkal inkább kifejezi a főszereplő plüssmalac szimpatikus lényét.

Kapcsolódó cikkek

Richard Osman: Az eltévedt golyó /Forrás: https://www.facebook.com/photo/?fbid=577645514365115&set=a.546160457513621/

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo: Papirusz

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Egri Lajos: A kreatív írás művészete

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Konkurens kiadók összefogásából született az új budapesti könyvkuckó

Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Bezárt az Ectopolis Magazin!

    4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

    Legutóbbi cikkek

    • 2023. március 10.

    Bezárt az Ectopolis Magazin!

    4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

    • 2023. január 5.

    A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

    A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

    • 2023. január 5.

    Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

    A rémesen vicces Addams-feldolgozás

    • 2023. január 5.

    Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

    Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

    • 2023. január 5.

    Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

    Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.