Koczó Olivér
2021. április 27. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Nagy emberek metamorfózisa erkölcsi dilemmáik kínja alatt – Filmkritika

A kelet-európai régió számos alkalommal megmutatta már a mainstream filmes világnak, hogy viszonylag alacsony költségvetés mellett is képes művészileg értékes, kreatív alkotásokkal előállni. (David Ondricek: Árnyékban (2012), Paweł Pawlikowski: Hidegháború (2018), Corneliu Porumboiu: Rendészet nyelvészet (2009).) Mégis a térség belső piacáról az mondható el, hogy hiába a hajdan volt nagyon erős cseh-magyar, magyar-lengyel, vagy cseh-szlovák-lengyel együttműködés, a forgalmazók nem halmozzák el szomszédjaikat friss filmekkel. Ezért üdítő kivételt képeznek a kortárs európai filmért rajongók körében a különféle nemzeti (mini)filmfesztiválok, amilyen az idén tizenkettedik alkalommal megrendezett Cseh Filmkarnevál is, ahol volt szerencsém – igaz csak online a már bejáratott Toldi Mozi helyett – megnézni Slávek Horák legújabb Václav Havelről szóló biopicét.

Havel (2021)

A címszereplőről előjáróban annyit, hogy drámaíró, a Charta ’77 szóvivője, valamint a Bársonyos forradalom egyik emblematikus alakja és Csehország első köztársasági elnöke. Ahogy ez a számos titulusból is felsejlik, nem átlagpolgár, sőt bátran lehet rá mondani, nagy formátumú történelmi személyiség. Mégis a film nem az író megkerülhetetlen politikai és történelmi tetteit helyezi a cselekmény középpontjába, hanem személyes belső vívódásait. Horák ugyanis annak a cseh rendezői generációnak a tagja, akik az ironikus nosztalgia filmek és a történelmi önfelmentés helyett a kérlelhetetlen önvizsgálat objektívjén át viszonyulnak nemzeti múltjukhoz. A rendező leszögezi „ne várjanak államfői portrét”, s valóban a film főleg Havel párkapcsolati és az egyén erkölcsi dilemmáira fókuszál.

A jellegzetesen csehes, novellisztikus történetet a ’68-as prágai tavasz és a ’89-es Bársonyos forradalom eseményei keretezik. Az alig több mint másfél órás mozi felvázolja hogyan vált Václav Havel, a hatvanas évek gondtalan és sikeres drámaírója a hetvenes évek emberjogi harcosává, majd a cseh rendszerváltás vezető személyiségévé és a világpolitika ikonikus alakjává. A történelem azonban csak a háttérben zajlik, ugyanis a rendező fókuszában Havel személyes metamorfózisa áll.

Annak a jellegzetes kelet-európai értelmiséginek a morális kálváriája, – aki ahogy a filmben többször mondja is „Én csak írni szeretnék!” – akinek el kell fogadnia egy ilyen rendszerben politika és művészet nem képes gentleman agreementre. Vagyis éppenséggel meg lehet kötni ilyen egyességet, de az általában együtt jár a művészi, erkölcsi és a személyes értékrend feladásával, vagy sok esetben még rosszabb: a szülőföld kényszerű elhagyásával.

Havel (2021)

A filmben Havel két színházi jó barátja is a bécsi Burgtheaterbe kénytelen emigrálni, hogy alkothassanak. Ez az, amit Havel nem vállal fel, s ami személyét a folyamatos belső vívódásai ellenére sem töri meg. De a film, ahogy a rendező ígéri, nem kifejezetten a történelmi ikon Havelre koncentrál, hanem a csetlő botló kis emberre – újabb jellegzetes csehes filmes toposz –, aki ügyetlenül keresi a boldogságot és hosszú évekig él szerelmi háromszögben feleségével és szeretőjével. Ám ahogy a történelmi események döntések elé állítják, úgy párhuzamosan a szerelmi vonalon is rá kell jönnie, az élet nem tétnélküli játék, amihez nincs szükség lemondásokra.

A filmben többször felbukkanó motívum a fehér papír, amit különböző alkalmakkor – a szovjet bevonulás után a színházban, később a fogdában, majd a börtönben – Václav orra alá dugnak, mint a megalkuvás szimbólumát. De hősünk ezt a papírt komoly belső vívódások közepette mindannyiszor üresen hagyja. Ahogy hasonló személyes morálvívódások után feleségével is sikerül megmentenie házasságát. Viktor Dvorák (Václav Havel) és Anna Geislerová (Olga Havlová) kettőse érzékenyen formálják meg a bohém férj és a mellette örökké kitartó szilárd asszony karakterét.

De a kiváló színészi alakításokon túl a rendezőt is megilleti a dicséret, ötletes megoldásaival – például ahogy Havel színdarabjaiba be és ki lép a film cselekménye, – jól érzékelteti mennyire képtelennek látta a világ ilyetén működését az író, s hogy mennyire igaz is volt ez a létező szocializmusra.

Havel (2021)

A történelmi időszakot elnémított színekkel és Havel börtönidejét klausztrofób szögekkel érzékelteti. A díszletek és a jelmezek kiválóan megidézik a szocialista időket, ahogy a rendező által használt autentikus cseh beat slágerek is jó választásnak bizonyulnak Petr Malásek felkavaró zenekari betétei mellett, amik hollywoodi stílusú elbeszélésben szokásos fordulópontoknál koncentrálják a feszültséget.

Slavek Horáknak összességében azért mégis csak sikerül, ha nem is átfogó, de lebilincselő és innen egy szomszédos kelet-európai országból irigylésre méltó politikusi életrajzfilmet készíteni.

Mindenképpen tudom ajánlani a régió közelmúltbeli történelme iránt érdeklődőknek és a személyes hangvételű biopic kedvelőknek. Kíváncsian várjuk, itthon mikor fognak készülni a mi XX. századunk „nagy politikusairól” legalább hasonló minőségű alkotások, az igény meglenne rá.