Forrai Márton
2022. március 8. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Nem ismer tréfát, de nem elég gyilkos, avagy egy nagyon sötét lovag – Filmkritika

A Denevérember filmes megjelenései tekintetében hősszakértő legyen a talpán, aki követni tudja, hány bőrt húztak le az egérről. Adam West gyerekbarát megformálása után Tim Burton fekete kaucsukba bújtatta az éjszakai igazságosztót, Joel Schumacher – aki később elnézést is kért ezért – aztán a színekkel együtt az infantilizmust is visszahozta, majd Christopher Nolan tett egy lépést a realista ábrázolás felé Christian Bale asszisztálásával. Olyan ez, mintha a Warner / DC kétpólusú skálán mozogna komor és könnyed, szuperhumán és átlagos között, de a sorozat brand-jével járó határokat sosem bolygatják. Az 1939-ben született Batman fölött valóban egy 83 éves lazaságával gardedámkodnak jogbirtokosai, ami azért is furcsa, mert a Marvel univerzumával szemben a DC önálló történetekben gondolkodik, nem kizárva persze a bővíthetőség lehetőségét.

The Batman (2022)

Ilyenformán a kapcsolódó folyamba való illeszkedés kötöttségétől mentes egyszeri installációk szinte végtelen mozgásteret engedhetnének az aktuális projektben részt vevő művészeknek, ehelyett mégis a „mit tehet és nem tehet a denevér” fejlécű listát követik. Ennek kitételei – megfejtésem szerint – Bruce Wayne gyökereitől indulnak, és legprominensebb pontjuk, hogy a figura szántszándékkal semmiképp sem gyilkolhatja meg ellenlábasait. Nevezhetjük ezt örökségnek, de valójában a mítosz diktálta valóságfojtogató kötelezettségek a nézői élmény ellenében hatnak. A kötöttségekkel együtt, vagy éppen azokkal szemben évről-évre születnek minőségi alkotások, amiknek alaposabb részletezésétől a „Ki a legjobb Batman?” kezdetű vita felsejlő réme miatt tekintek el.

Azt viszont észre kellett vegyem Matt Reeves (Cloverfield, A majmok bolygója 2-3) legújabb kísérlete kapcsán, hogy a legendának adott aktuális vérfrissítés egyre kevésbé őrzi meg hosszú távon annak egészségét.

A legtöbb vámpír végül denevérré változik, poénkodott Jimmy Kimmel némileg igazságtalanul a Twilight-szériával befutott Robert Pattinson kárára, elvégre a színész a young adult-ciklus óta többször bizonyította tehetségét. Azzal, hogy Reeves őt választotta Batmanjéül, Tom Holland Pókemberje és Henry Caville Supermanje után tovább növekszik Hollywoodban a brit fiktívhős-hegemónia; a származási országát leszámítva – már ha ezt hozzáadott értéknek tekintjük – a harmincöt éves színész markáns arcélén túl nem sokat tud hozzáadni a szerephez. A maskara alatt lényegtelen, hogy ő, vagy egy kaszkadőr püföli péppé az ellent, civil milliomosként pedig hideg távolságtartással intézi társadalmi interakcióit, talán ha ötven-száz mondatot elejtve a majd’ háromórás játékidő alatt. A gyermekkori traumáját az éjszakába ventilláló, sminkjével Brandon Lee Hollóját idéző gótikus figura karcosabb változata annak a látszatra legalább adó filantrópnak, aminek Bruce Wayne-t eddig ismerhettük – ez a verzió, talán a kieső apa pótlékaként funkcionális társalgásait főleg idősebb férfiakra (mint Alfred és Gordon) korlátozza. Ennek tükrében az állítani, hogy Pattinson Batman-ként remekel, ahhoz lenne hasonlatos, mintha Keanu Reeves minimális eszköztárral életre hívott Neóját hívnánk (szakmai szempontból) élete szerepének: tökéletesen helytáll, szinte ráolvad a kosztüm, jelenléte mégis csupán funkcionális. Ebben éles ellentétként a Joaquim Phoenix alakította Jokernek, ami teljes joggal lett címadója Todd Phillips filmjének.

The Batman (2022)

Ironikus módon amikor Pattinson szárnyal, szó szerint teszi, a rendőrség épületének tetejéről alávetve magát. Ezzel együtt – látszólag ellentmondva az előző fejtegetésnek – a casting hibátlan. A hatvanas évek Kaliforniájában áldozatai szedő Zodiákus gyilkos által inspirált Rébusz javarészt szintén maszk mögé bújtatott arcának hol bájos, hol könyörtelen oldalát megmutató Paul Dano játéka ötcsillagos, a Pingvint megformáló Colin Farrelt pedig előismeret híján maximum a stáblista segít felfedni, annyira átváltozott Oswald „Oz” Cobblepottá. Gotham kétpólusú világrendjének határvonalán talán egyedül a Macskanőnek (Zoë Kravitz) nyílik átjárása, bár egy percig sem hisszük el neki, hogy kicsábítja a fénybe a vele kizárólag páncélja biztonságából érintkező Batmant.

A Joker és a The Batman közötti nyilvánvaló áthallás koránt sem véletlen. 2019-ben kevesen lehettünk, akik nem vágytuk a Denevérembert a Joker világába helyezni, de mivel Joker-univerzum nem létezik, így maradt az ahhoz legközelebb eső megoldás: egy olyan Gotham látképe, amely fölött a befolyásos bűnözők végleg leoltották a villanyt, majd a pitibb besorolásúak az égőket is ellopták.

A korrupció tetőtől talpig rohasztotta az igazságszolgáltatás szervezetét (újabb kihagyott ziccer: mi lenne, ha hősünk hiába kínálná tálcán az erőszaktevőket a rendőrségnek, azok úgyis futni hagynák őket), az önmagát, mint Bosszút aposztrofáló egyszemélyes hadsereg első éveit tölti az utcákon, és egyedül Gordon felügyelő (Jeffrey Wright) kíván vele együttműködni. Hogy miért épp párosuk száll szembe a kosztümös idegenre ferde szemmel tekintgető zsarukollektívával, sajnos nem derül ki, mindenesetre a kettős a Detective Comics (DC) nevéhez méltó nyomozásba kezd a Rébusz után, amit ritkán szakítanak meg a Rocksteady Studios Batman-videójátékait idéző összecsapások. A tempó tehát a küllemében noir-stílusú invesztigációnak kerül alárendelésre, és aligha nevezhető pörgőnek. Ez egyeseknél előny, mások ásítoztak miatta. Jómagam az utóbbiak táborát erősítem, bár meg kell hagyni, hogy a lassú tempó hatásosan enged teret egy-egy antrénak – a Batmobile például sosem gördült be ilyen hatásosan, pedig „mindössze” egy fekete, páncélozott izomautó különösebb csicsák nélkül.

The Batman (2022)

Rébusz kiléténél is nagyobb rejtély azonban, hogy az aktuális reboot-divat hatásait leszámítva miért lett a The Batman ennek a filmnek a címe, tekintve, hogy nem Bosszúra átkeresztelt főhőséről szól. Pontosabb lenne a Batman: A harmadik év (Frank Miller Batman: Year One-ja nyomán), ez a történet ugyanis minden előnyével és hátrányával egyetemben nem több, mint egy újabb kaland a terebélyesedő életműben.

Dramatikus a hangulat, gyönyörű benne a konstans éjszaka látványa, bőr alá kúszósak Michael Giacchino dallamai, mégis hiányzik belőle az igazi karakterfejlődés, a valódi belső konfliktus szülte dráma. Talán hülyeség ilyesmit várni egy thriller köntösbe bújtatott, de mégiscsak képregényfilmtől, de ha már egyszer kaptunk ilyet a Warnertől három éve, talán nem ördögtől való.

A város vélhetőleg kap egy reménysugarat, amennyiben a Batman, akarom mondani Bosszú győzedelmeskedik, az meg talán átmeneti nevét is hátrahagyja a következő részre (Pattinson szerződése még kettőre szól). Jelen állás szerint azonban majd’ száznyolcvan percig építkezik a film afelé, hogy egy ígéretet tegyen nézőjének a folytatásra, ami talán egy barlangjából előmerészkedő, újfajta Wayne-örököst ereszt a bűnre. Bizonyos szempontból pontosan úgy ér véget a mozi, ahogy elkezdődött: Batman üt, ver, és köszöni, a maga búskomor, erőszakos módján jól van.

The Batman (2022)

Máskülönben a krimibe oltott denevér koncepciója nem elég hiteles, hogy komolyan vegyük: ami a Jokernél működött a Taxisofőrből és a Komédia királyából kölcsönvett panelekkel, ott a Batman, mint romlott rendőrök és maffiavezérek világába férkőző kosztümös rendcsináló már stílusidegen. Tovább megyek; kissé komikus, ahogy a gépfegyverekkel őt táncoltató szélsőségesek ellen sem sűrűn vet be durvább fegyvert az öklénél, innen pedig már tényleg nincs messze a realizmustól való további távolodás, valamint a képregényellenfelek visszaollózása a vászonra.