Olvass bele nálunk először a tavasz egyik legjobban várt krimijébe!

Az idei első félév igazán elkényezteti a krimirajongókat, az Agave Könyveknél két napja megjelent James Patterson és J. D. Barker közös kötete, A madártollas gyilkosságok, májusban pedig érkezik majd a tavalyi év leghangosabb, és legsikeresebb debütregénye, Richard Osmantől A csütörtöki nyomozóklub, valamint az elsőkönyves Alex Pavesi rajongó kritikákkal fogadott bemutatkozása, a Nyolc nyomozó, mely regénybe most a kiadó jóvoltából lehetőségetek van elsőként nálunk betekinteni.

Alex Pavesi: Nyolc nyomozó

Debütáló regényében Alex Pavesi egyszerre tiszteleg Agatha Christie előtt, és csavarja meg a klasszikus detektívtörténetek műfaját. A Nyolc nyomozóban újra bizonyítást nyer, hogy a legjobb bűnügyi rejtélyek azok, amelyek minden szabályt megszegnek. Pavesi művét korábban méltatta a The New York Times is, a kötet egyébként április 20-án jelenik meg magyarul, az Agave Könyvek webshopjában ide kattintva tudjátok kedvezményesen előrendelni, alább pedig olvashatjátok a regény első fejezetét.

Spanyolország, 1930

A két gyanúsított össze nem illő fotelekben ült a fehér, szinte már jellegtelen szalonban, várva, hogy történjen valami. Boltíves folyosó nyílt kettejük között egy keskeny, ablaktalan lépcsősorhoz, melynek félhomálya mintha betöltötte volna a szoba terét, akár egy lehetetlenül nagyra nőtt kandalló. A lépcsősor elkanyarodott, eltakarva a felső szintet, így azt a benyomást keltette, hogy nem vezet máshova, csak a sötétségbe.
‒ Pokoli ez a várakozás. ‒ Megan a boltíves folyosó jobb oldalán foglalt helyet. ‒ Egyébként meddig szokott tartani egy ilyen szieszta?
Az ablakhoz sétált. A spanyol táj unalmas narancsszínben úszott. Lakhatatlannak tűnt ebben a hőségben.
‒ Egy-két órát, de Bunny ivott. ‒ Henry elfordulva ült a fotelben, két lába lelógott a karfáról, és egy gitárt tartott az ölében. ‒ És őt ismerve fel se fog kelni vacsora előtt.
Megan a bárszekrényhez lépett, és szemügyre vette az italokat, gondosan eligazgatva mindegyiket, hogy a címke kifelé nézzen. Henry kivette a cigarettát a szájából, a jobb szeme elé tartotta, mintha teleszkóp lenne, és azon keresztül nézné Megant.
‒ Már megint összevissza jár a lábad ‒ szólalt meg.
A nő egész délután fel-alá járkált. Orvosi váróteremre emlékeztették a szalon makulátlanul tiszta felületei és a fehér kőpadló. Inkább illettek volna egy vörös téglás angol kórházépület belsejébe, mint a különös spanyol villába, mely egy elvadult, vörös színű domb tetején állt.
‒ Neked meg összevissza jár a szád ‒ motyogta maga elé Megan.
Néhány órával korábban együtt ebédeltek a legközelebbi falu egyik fogadójában, alig félórányi sétára a háztól. Amikor Bunny felállt az asztaltól az ebéd végeztével, Megan és Henry azonnal látták rajta, mennyire részeg.
‒ Beszélnünk kell ‒ mondta nekik akadozó nyelvvel. ‒ Biztosan az jár a fejetekben, miért hívtalak ide titeket. Van valami, amit már régóta meg akartam beszélni veletek. ‒ Vészjóslóan hangzott ilyesmit mondani a vendégeinek, akik teljes mértékben ki voltak szolgáltatva neki ebben az idegen országban, ahol most jártak először. ‒ Majd a villában, hatszemközt.
Majdnem egy órába telt, mire visszaértek a házba. Bunny nehézkesen kaptatott felfelé a dombon, szürke öltönyében úgy festett, akár egy vén szamár. Képtelenségnek tűnt, hogy annak idején ők hárman együtt voltak Oxfordban. Bunny mintha tíz évvel többet öregedett volna, mint a vendégei.
‒ Muszáj lepihennem ‒ közölte vontatott hangon, miután beléptek a házába. ‒ Hadd aludjak egy kicsit, mielőtt beszélünk. ‒ Azzal felment az emeletre, hogy átaludja a délutáni hőséget, Megan és Henry pedig lehuppantak egy-egy fotelbe, egymással szemben. ‒ Sziesztázok egy kicsit.
Ez majdnem három órával korábban történt.

Megan kibámult az ablakon. Henry előrehajolt, és megszámolta, hány négyzet választja el őket egymástól. Megan átlósan vele szemben állt, hét fehér padlólap távolságra.
‒ Ez olyan, mint egy sakkjátszma ‒ jegyezte meg a férfi. ‒ Ezért mozogsz egyfolytában? Csatasorba állítod a bábuidat?
Megan résnyire szűkült szemmel nézett rá.
‒ A sakk ócska metafora. A férfiak mindig ehhez folyamodnak, ha hatásvadász módon akarnak beszélni egy konfliktusról.
Egész délután tapintható volt köztük a feszültség, azóta, hogy Bunny hirtelen véget vetett a közös ebédnek. Beszélnünk kell, nekünk hármunknak, spanyol tekintetektől távol. Megan ismét kibámult az ablakon, és újfent szembe találta magát azzal, ami épp annyira elkerülhetetlen volt, mint az időjárás: küszöbön álló veszekedésük fekete foltként ólálkodott a kék égen.
‒ A sakk a szabályokról és a szimmetriáról szól, a konfliktus viszont semmi másról, mint kegyetlenségről és mocsokról ‒ folytatta a nő.
Henry megpendítette a gitárt, hogy témát váltson.
‒ Tudod, hogyan kell ezt felhangolni? ‒ A gitár korábban a falon lógott, Henry fotelje fölött, onnan vette le. ‒ Tudnék rajta játszani, ha fel lenne hangolva.
‒ Nem tudom ‒ válaszolta Megan, és elhagyta a szobát.
Henry figyelte, ahogy a nő alakját elnyeli a ház. Egyre kisebb változatait távolabbi és távolabbi ajtók keretezték a folyosó mentén. Henry újabb cigarettára gyújtott.
‒ Mikor ébred fel szerinted? Szívnék egy kis friss levegőt ‒ mondta Megan.
Visszatért a szalonba, önmaga legnagyobb változata a legközelebbi ajtóban állt.
‒ Ki tudja? ‒ vont vállat Henry. ‒ Most épp odafönt szunyókál. ‒ A nő nem mosolyodott el. ‒ Menj csak nyugodtan. Bármit is akar mondani, szerintem várhat.
Megan egy pillanatra megtorpant, az arca épp olyan kifejezéstelen és megfejthetetlen volt, mint a róla készült reklámképeken. Színésznő volt.
‒ Tudod, mit akar mondani? ‒ kérdezte.
Henry habozott a válasszal.
‒ Fogalmam sincs.
‒ Értem. Akkor kimegyek levegőzni.
Henry bólintott. A fotelből látta, ahogy Megan végigsétál a szalonból nyíló folyosón, majd kilép a végén álló ajtón. A lépcsősor balra esett tőle. Henry tovább babrált a gitárhúrokkal, amíg el nem pattant az egyik, és a hátracsapódó fémhúr megvágta a kezét.
Ebben a pillanatban hirtelen elsötétült a szoba, Henry így ösztönösen jobbra fordult. Megan az ablakban állt, kívülről lesett befelé, a háttérben elterülő vörös dombok démoni ragyogást kölcsönöztek az alakjának. Úgy tűnt, mintha nem látná a férfit. Talán mert túl erősen sütött a nap. Henry mégis egy állatkerti állatnak érezte magát, ahogy kézfejét a szájára tapasztotta és a vért szívogatta a sebből.

Megan a ház árnyékos oldalában keresett menedéket.
Lehunyt szemmel a ház falának dőlt. A vadvirágok szinte a derekáig értek. Halk, ütemes hang hallatszott valahonnan a közelből. Mintha a háta mögül jött volna. Eleinte azt hitte, a gitár hangja terjed így a falakon keresztül, de ahhoz nem volt elég dallamos. Egészen halk volt, alig ütötte meg a fülét, de ő így is hallotta. Épp olyan összetéveszthetetlen volt, mintha kavics lett volna a cipőjében.
Hátrafordult, és felpillantott. A kovácsoltvas ablakrácson át látott egy legyet újra és újra nekirepülni Bunny csukott hálószobaablakának.
A férfi szobája az övé mellett volt, a legfelső emeleten. Egészen pici légy volt, próbált kiszabadulni. Megan ekkor észrevette, hogy ketten vannak. Nem is, hárman. Sőt négyen. Egy egész légyarmada próbált kijutni. Feketének tűnt tőlük az ablak egyik sarka. Megan maga előtt látta a párkányt beborító döglött legyeket. Talált egy kavicsot a földön, és megdobta vele az ablakot. A fekete légyfelhő szétrebbent a hangos csattanásra, de semmiféle zaj nem hallatszott ki a szobából. Megan újabb kaviccsal próbálkozott, de hiába, nem tudta felébreszteni vendéglátóját.
A nő türelme elfogyott, felkapott egy marék kavicsot, és egyenként az ablaknak hajigálta őket, amíg nem maradt több a markában. Körbesétálta a házat, belépett a bejárati ajtón, majd a folyosón át a lépcsősor aljához ért, ahol Henry ült a fotelben. A nő láttán meglepetésében a hideg kőpadlóra ejtette a gitárt.
‒ Jobb lenne, ha felébresztenénk Bunnyt ‒ mondta Meghan.
Henry látta rajta, hogy nyugtalan.
‒ Gondolod, hogy valami baj történt?
Megan igazság szerint dühös volt.
‒ Meg kellene néznünk, mi van vele.
A nő elindult felfelé a lépcsőn. Henry szorosan mögötte haladt. Megan hirtelen észrevett valamit, megtorpant, és felkiáltott. Henry ösztönösen a vállára tette a kezét. Azért tette, hogy megnyugtassa, de ügyetlenül kivitelezett mozdulat volt, így egymásba gabalyodtak, egyikük sem bírt mozdulni.
‒ Engedj! ‒ Megan lerázta magáról a kezet, és előrerohant. Így, hogy a nő vállai már nem takarták ki a látványt, Henry meglátta azt, amit Megan: vér szivárgott Bunny szobájának ajtaja alól a lépcső teteje felé, és mint egy mutatóujj, egyenesen rá mutatott.

Egyikük sem látott még soha annyi vért. Bunny az ágyban feküdt, arccal lefelé. Egy kés állt ki a hátából, amelyhez kígyózó vércseppek vezettek az ágy túlsó végétől. A pengéből szinte semmi sem látszott, csupán egyetlen vékony csík Bunny teste és a fekete markolat között, mint amikor a holdfény megcsillan a függöny résein át.
‒ Szíven szúrták ‒ szólalt meg Megan. Mintha a markolat egy napóra része lett volna, amely a holttest tudomásán kívül jelezte az idő múlását.
A nő közelebb lépett az ágyhoz, kikerülve a vértócsát a padlón. Amikor már csak egy lépés választotta el a holttesttől, Henry elkapta a karját.
‒ Nem kellene távol maradnunk?
‒ Muszáj megnéznem. ‒ Megan Bunny nyakára tette két ujját. Micsoda képtelen mozdulat! Nem volt pulzusa. ‒ Ez nem lehet igaz! ‒ ingatta a fejét a nő.
Henry letaglózva a matrac szélére huppant. Testének súlya maga felé vonta a vércseppeket, és ahogy elkezdett felé áramlani a vér, ijedtében felugrott, mintha egy rossz álomból ébredne. Az ajtóra, majd Meganre pillantott.
‒ Lehet, hogy a gyilkos még itt van ‒ suttogta. ‒ Megnézem a többi szobát.
‒ Rendben ‒ súgta vissza Megan, aki színésznő lévén épp olyan tisztán és érthetően suttogott, mintha fennhangon beszélne. Már-már szarkasztikus hatást keltett. ‒ Ellenőrizd, hogy az összes ablak be van-e zárva.
‒ Te addig maradj itt.
Henry kiment a szobából.
Megan megpróbált mély levegőt venni, de a szoba levegője már megromlott, és az a néhány árulkodó légy továbbra is az elviselhetetlenül forró nap küszöbén toporgott. Biztosan ráuntak a holttestre. A nő az ablakhoz lépett, és pár centire kinyitotta, mire a legyek szélsebesen kirepültek rajta, és belevesztek a kék égbe, akár a levesbe kevert sószemek. Míg Megan az ablaknál állt, szinte kővé dermedve a rémülettől, hallotta, hogy Henry átkutatja a szomszédos szobákat. A férfi a szekrényeket nyitogatta, belesett az ágyak alá.
Csalódottan tért vissza a szobába.
‒ Senki sincs itt.
‒ Az összes ablak be volt zárva?
‒ Igen. Mindet ellenőriztem.
‒ Gondoltam ‒ jegyezte meg Megan. ‒ Bunny kínosan ügyelt rá, hogy mindent bezárjon, mielőtt ebédelni indultunk. Láttam.
‒ Mi a helyzet azzal az ajtóval ott? Az is zárva? ‒ Henry a balkonra nyíló kétszárnyú ajtóra bökött, Megan háta mögé. A nő odalépett, és lenyomta a kilincset. Felül, alul és középen is el volt reteszelve, méghozzá belülről.
‒ Igen. ‒ Megan leült az ágy szélére, ügyet sem vetve a szétterülő vérre. ‒ Ugye tudod, hogy ez mit jelent, Henry?
A férfi összeráncolta a homlokát.
‒ Azt, hogy a lépcsőn távoztak. Megyek, bezárom az összes földszinti ajtót és ablakot. Maradj itt, Megan.
‒ Várj! ‒ kiáltott utána a nő, de ő már elindult lefelé. Megan hallotta, ahogy meztelen lábával végigdönget a lépcsőfokokon, amelyek fehérek és kemények voltak, mint a zongora billentyűi. Hallotta, ahogy a lépcsőfordulóhoz érve egy pillanatra megtorpan, egyik tenyerével megtámaszkodik a falon, majd folytatja tovább az útját a földszintre.
Megan kihúzta a Bunny ágya melletti komód egyik fiókját. Nem volt benne más, csak alsóneműk és egy aranyóra. Egy másik fiókban a naplója meg a pizsamája lapult. Bunny természetesen ruhástul aludt el. Megan kivette a naplót, és átlapozta. Majdnem egy éve nem írtak bele semmit. Visszatette a helyére, majd az órájára pillantott.
Meddig várakozzon itt, szótlanul tűrve, hogy Henry eljátssza: ura a helyzetnek, mielőtt lemegy hozzá, és kérdőre vonja?

Henry egymás után zárta be az ajtókat, a ház pedig ettől egyre jobban felforrósodott, így a kezdeti sietős mozdulatai helyett most már komótosan és módszeresen tette a dolgát, nehezen lélegezve, és minden helyiséget többször is ellenőrzött, nehogy valamelyik kimaradjon. A ház alaprajza követhetetlen volt, Henry el is tűnődött, vajon miért költözött Bunny ilyen hatalmas épületbe. Nem akadt két olyan szoba, amelynek a mérete vagy az elrendezése egyforma lett volna, és soknak ablaka sem volt. „Nem fény, hanem vak éj szüremlik át.” Henry arra a következtetésre jutott, az ember ilyet vásárol, ha van pénze.
Visszasétált a szalonba, és ott találta Megant. Abban a fotelben ült, ahol korábban a férfi, és az ő cigarettáját szívta. Henry úgy érezte, mondania kellene valami vicceset, hogy legalább még egy pillanatig ne kelljen szembenéznie a valósággal.
‒ Csak egy gitár meg egy hajvágás kell hozzá, és mintha tükörbe néznék.
Megan nem szólt.
‒ Felszívódtak ‒ folytatta a férfi. ‒ Rengeteg ablak és ajtó van idelent. Bármelyiken kisurranhattak.
Megan lassan a hamutálba ejtette a cigarettát, és a kezébe vett egy kis kést, amelyet a hamutál mellé készített. Henrynek fel sem tűnt, olyan természetességgel simult a kecses tárgy a spártai egyszerűséggel berendezett helyiségbe. Megan felpattant, és a férfinak szegezte a kést, melynek hegye a mellkasára mutatott.
‒ Ne mozdulj! ‒ mondta a nő halkan. ‒ Maradj ott, ahol vagy. Beszélnünk kell.
Henry ellépett tőle. Térdhajlata hozzáért a Megannel szembeni fotelhez, és a férfi belehuppant. Megan felugrott a hirtelen mozdulattól, Henry pedig egy pillanatra tehetetlennek érezte magát, és kétségbeesetten markolta a fotel karfáját. A nő azonban a helyén maradt.
‒ Meg akarsz ölni, Megan?
‒ Csak ha rákényszerítesz.
‒ Sosem tudnálak téged bármire is rákényszeríteni ‒ sóhajtott Henry. ‒ Adnál egy cigarettát? Félek, ha én nyúlnék érte, azt egy vagy két ujjam bánná. A végén még a hüvelykujjamat fogom szívni, mintha szivarka lenne.
A nő kihúzott egy szálat a cigarettatartóból, és Henry felé hajította, aki felvette a padlóról, és gondosan meggyújtotta.
‒ Nos ‒ kezdte Henry ‒, egész délután azt vártad, hogy veszekedjünk, de én ennél civilizáltabb összetűzésre számítottam. Miről lenne szó?
Megan olyasféle magabiztossággal válaszolt, mint aki túljárt az ellenség eszén.
‒ Próbálsz nyugodtnak tűnni, Henry, de reszket a kezed.
‒ Talán mert fázom. Velem van a baj, vagy tényleg kissé hűvös az idei spanyol nyár?
‒ És közben folyik rólad a víz.
‒ Mégis mit vársz tőlem? Kést szegezel a torkomnak.
‒ Ez egy kis kés, te viszont elég nagydarab férfi vagy. És a torkodnak még csak a közelében sincs. Azért reszketsz, mert félsz. De nem attól, hogy bántani foglak, hanem a lelepleződéstől.
‒ Mire célzol?
‒ Nos, nézzük a tényeket. Öt szoba van az emeleten. Mindegyik ablakán rács. Vastag fekete rács, mint a rajzfilmekben. Az ötből két szobának erkélye is van, és mindkét erkélyajtó zárva volt. Akárcsak az ablakok. Te magad is ellenőrizted őket az imént. Csak egy lépcső vezet az emeletre, ez itt. Ez így eddig stimmel?
Henry bólintott.
‒ Vagyis bárki is gyilkolta meg Bunnyt, csakis ezen a lépcsőn mehetett fel. ‒ Megan a homályba vesző forduló felé mutatott, ahol a fokok irányt változtattak, és elnyelte őket a sötétség. ‒ És ugyanezen a lépcsőn kellett lejönnie. Te pedig azóta itt ültél a lépcsősor lábánál, hogy visszaértünk ebéd után.
‒ Na és akkor? ‒ vont vállat Henry. ‒ Csak nem arra akarsz célozni, hogy bármi közöm van a dologhoz?
‒ De igen, pontosan erre akarok célozni. Vagy az történt, hogy láttad a gyilkost felmenni a lépcsőn, vagy te magad mentél fel. Tehát vagy te vagy a gyilkos, vagy pedig a cinkosa. És szerintem nem vagy itt elég régóta ahhoz, hogy bárkivel is összebarátkozhattál volna.
Henry lehunyt szemmel eltűnődött a szavain.
‒ Ez marhaság. Bárki elosonhatott mellettem. Egyáltalán nem figyeltem semmire.
‒ Szóval szerinted valaki elosont melletted egy vakítóan fehér helyiségben, ahol síri csönd van? Mondd csak, Henry, ki volt az? Egy egér vagy egy balett-táncos?
‒ Szóval komolyan azt gondolod, hogy én öltem meg Bunnyt? ‒ Fejében hirtelen összeállt a kép, és méltatlankodva felpattant a fotelből. ‒ Egyvalamiről megfeledkeztél, Megan. Lehet, hogy én egész délután itt ücsörögtem, az emésztésemmel foglalatoskodva, csakhogy te is itt ültél velem együtt.
‒ Ez nagyrészt így is van ‒ mondta erre Megan, oldalra billentve a fejét. ‒ De legalább háromszor kimentem a friss levegőre. Ezért szívtál annyi cigarettát, hogy kiűzz a házból? Nem tudom, mennyi időt vesz igénybe beledöfni a kést valakinek a hátába, de úgy sejtem, elég hamar túl lehet esni rajta. Tovább tart kezet mosni utána.
Henry visszaült.
‒ Édes istenem, te tényleg komolyan beszélsz? ‒ fészkelődött a fotelben. ‒ Holtan találtuk a barátunkat az ágyában, és te komolyan azt gondolod, hogy én tettem? Aztán miből következtettél erre? Abból, hogy a lépcső közelében ültem? De hisz majdnem tíz éve ismerjük egymást!
‒ Az emberek változnak.
‒ Ez igaz. Ma már azt gondolom, hogy Shakespeare-t túlértékelik, és templomba se járok már. De azért remélem, valaki szólt volna, ha az egyházzal együtt az erkölcsömet is elhagytam.
‒ Ne vedd magadra. Én csak összeadom a kettőt meg a kettőt. Te egész végig itt voltál, nem igaz?
‒ Ne vegyem magamra? ‒ Henry hitetlenkedve ingatta a fejét. ‒ Te még soha egyetlen detektívregényt sem olvastál, Megan? Ezt a gyilkosságot ezerféleképpen elkövethették. Az is lehet, hogy van egy emeletre vezető titkos feljáró.
‒ Henry, ez most a valóság. A való életben az szokott történni, hogy ha valakinek van indítéka és lehetősége, akkor az a valaki rendszerint bűnös.
‒ Indítéka? És mégis mi lenne az én indítékom?
‒ Miért hívott ide minket Bunny?
‒ Nem tudom.
‒ Szerintem nagyon is tudod. Öt év hallgatás után mindkettőnket meginvitál a spanyolországi házába. És mi mindketten azonnal iderohanunk. Hogy miért? Mert meg akart minket zsarolni. Biztosra veszem, hogy ezzel te is tisztában vagy.
‒ Meg akart zsarolni minket? Amiatt, ami Oxfordban történt? ‒ Henry csak legyintett a feltevésre. ‒ De hisz ő vezette az autót.
‒ De azért minket sem lehet ártatlannak mondani, nem igaz?
‒ Ez képtelenség. Azért jöttem el, mert Bunny azt mondta, te is itt leszel, és látni szeretnél engem. Szó sem volt semmiféle zsarolásról.
‒ Nálad van a levele?
‒ Nincs.
‒ Akkor nincs bizonyíték arra, hogy amit mondasz, igaz.
Henry a padlóra szegezte a tekintetét.
‒ Megan, én még mindig szeretlek. Ezért jöttem el. Bunny pontosan tudta, hogyan csábíthat ide. Nem tudom elhinni, hogy szerinted képes lennék ilyesmire.
A nőt nem hatották meg a szavai.
‒ Bárcsak képes lennék a világodban létezni, Henry. Most biztosan az jár a fejedben, hogy mindjárt dalra fakadunk mindketten.
‒ Én csak elmondtam, hogyan érzek.
‒ Én pedig összeadom a kettőt meg a kettőt.
‒ Egyet leszámítva.
‒ Micsodát? ‒ Megan gyanúsan méregette őt, a kést forgatva a kezében. ‒ Mire gondolsz, Henry?
A férfi újra felállt, az egyik kezével a fejét fogta, a másikkal pedig nekitámaszkodott a vastag fehér falnak. Elkezdett fel-alá járkálni a szalonban.
‒ Ne aggódj, nem megyek a közeledbe ‒ mondta. Megan izmai megfeszültek, és a kés hegye követte Henry mozgásának irányát. ‒ Mi van, ha én is kimentem pár percre levegőzni egyet, amikor te? Megtehettem. Nem tudnál róla, ha így történt. És ez alatt az idő alatt a gyilkos is felosonhatott a lépcsőn.
‒ Így történt?
‒ Igen. ‒ Henry visszaült a fotelbe. ‒ Felmentem egy könyvért a szobámba. Akkor surranhatott be a gyilkos.
‒ Hazudsz.
‒ Nem hazudok.
‒ De igen. Ha igaz lenne, már korábban említetted volna.
‒ Csak megfeledkeztem róla. Ennyi az egész.
‒ Henry, hagyd abba. ‒ Megan tett egy lépést felé. ‒ Nem bírom a hazugságot.
Henry előrenyújtotta két kezét. Egyik se remegett.
‒ Ide nézz. Igazat beszélek.
Megan belerúgott a férfi fotelének lábába, mire Henry begörbített ujjakkal a karfába kapaszkodott.
‒ Ez a beszélgetés már így is hosszúra nyúlt. Szeretném tudni, mit szándékozol tenni ‒ mondta a nő.
‒ Nos, mivel a házban nincs telefon, leszaladok a faluba rendőrért és orvosért. De ha azt fogod közölni velük, hogy én követtem el, az igencsak kellemetlenné teszi a helyzetemet, nem igaz?
‒ A rendőrség miatt ráérünk aggódni. Jelen pillanatban csak biztosra akarom venni, hogy ha ezt a kést leengedem, nem fogok Bunny mellett kikötni az ágyban. Miért ölted meg?
‒ Nem öltem meg.
‒ Akkor ki tette?
‒ Egy idegen. Betört a házba, és végzett vele.
‒ De miért?
‒ Honnan tudjam?
Megan lenézett a padlóra.
‒ Nézd, Henry, segíteni fogok neked. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy jó okod volt ezt tenni. Mindketten tudjuk, hogy Bunny néha kegyetlen tudott lenni. És meggondolatlan. Idővel talán arra is képes leszek, hogy megbocsássak neked. De ha azt akarod, hogy hazudjak az érdekedben, jobb, ha nem teszed tovább próbára a türelmem. Miért most? És miért így?
‒ Megan, ez kész őrület. ‒ Henry lehunyta a szemét. Elviselhetetlen volt a hőség így, hogy az összes ajtót és ablakot becsukta. Úgy érezte, mintha olajban úszó csodabogarak lennének, akiket valaki tanulmányoz.
‒ Szóval továbbra is az ártatlanságodat hangoztatod? Édes istenem, Henry, ezt már túltárgyaltuk. Tizenkét szobanövény bűnösnek talált. Egész végig itt voltál. Mi mást lehetne még mondani?
Henry két kezébe temette az arcát.
‒ Várj egy pillanatot, hadd gondolkozzak. ‒ Magában végigvette, mire alapozza Megan a bűnösségét. ‒ Átkozottul megfájdult tőled a fejem. ‒ Váratlanul a gitárért nyúlt, és felemelte a földről. Pengetni kezdte a maradék öt húrt. ‒ Lehetséges, hogy a gyilkos odafönt bujkált, amikor visszajöttünk ebéd után? ‒ A homlokáról folyt a veríték. ‒ Kizárt, hogy elhagyta volna a házat. Kivéve, ha akkor történt, amikor visszaértünk. Megvan! Rájöttem, mi történt. ‒ Felpattant a fotelből. ‒ Azt hiszem, tudom, mi történt, Megan.
A nő Henry felé fordította a fejét.
‒ Te álnok kígyó ‒ mondta a férfi. ‒ Te ölted meg Bunnyt!
Megant különösebben nem hatották meg a szavai.
‒ Ne légy nevetséges!
‒ Látom, alaposan kigondoltad a dolgot. Itt vagyunk, te meg én, mindkettőnknek ugyanúgy lehetősége volt elkövetni a gyilkosságot, az indíték elég homályos ahhoz, hogy bármelyikünkre rá lehessen húzni, szóval nincs más teendőd, mint tagadni mindent, és akkor engem fognak bűnösnek kikiáltani. Ezzel végső soron csak azon fog múlni az egész, hogy melyikünk jobb színész, és erre mindketten tudjuk a választ.
‒ Henry, amint arra az imént felhívtam a figyelmedet, te egész délután itt ültél a szalonban, szemmel tartva az áldozatodat. Mégis hogyan tehettem volna én?
‒ Nem kell rám kenned, meghamisítva a bizonyítékokat. Elvégre elég, ha mindent tagadsz, amíg ki nem szárad a torkod. Mindvégig ez volt a terved, nem igaz? Ha a rendőrség ideér, két külföldit találnak itt egy hullával. Az egyikük én leszek, kipirult arccal hebegek majd, azt hangoztatva, hogy valaki végigkúszott a fejem felett a plafonon, így jutott el a lépcsőig anélkül, hogy észrevettem volna, a másik pedig te leszel, aki teljes hidegvérrel tagad mindent. Egy angol rózsa a vademberrel szemben. Mindketten tudjuk, kinek fognak hinni, és hogyan is győzhetném meg őket az ellenkezőjéről? Még kávét se tudok rendelni ebben az istenverte országban.
‒ Ez lenne az elméleted, Henry? Aztán mégis hogyan osontam el melletted? Végigkúsztam a plafonon, ahogy az előbb mondtad? Vagy sikerült valami meggyőzőbbet kitalálnod az azóta eltelt húsz másodpercben?
‒ Nincs rá szükségem. Rossz kérdést tettél fel. ‒ Henry felállt, és az ablakhoz sétált. Már nem félt Megantől. ‒ Igaz, hogy az emeleti ajtók és ablakok zárva voltak. És az is, hogy csak ezen a lépcsőn lehet feljutni az emeletre. Ahogyan az is, hogy egész délután itt ültem, ebéd óta, amióta Bunny felment a szobájába. Még a mosdóba sem mentem ki. Viszont az is igaz, hogy amikor visszaértünk a faluból, én a fürdőszobába mentem megmosakodni, mert piszkos voltam és megizzadtam. Itt hagytalak egyedül a szalonban. És amikor visszaértem, akkor is itt ültél. Kilenc-tíz percet tölthettem a fürdőszobában, megmostam az arcom, a nyakam, a kezem. Nem tartott sokáig, ezért is feledkeztem meg róla. De mennyi ideig is tarthat beledöfni a kést valakinek a hátába?
‒ Az órákkal ezelőtt volt.
‒ Három órával ezelőtt. Szerinted Bunny mióta fekszik holtan az ágyban? A vér egészen a folyosóig ér.
‒ De éppen csak visszaértünk. És Bunny nem sokkal azelőtt ment fel a szobájába. Még nem is aludt akkor.
‒ Nem, de elég részeg volt ahhoz, hogy az ne számítson. Elég, ha arccal lefelé feküdt az ágyban. Esélye sem volt védekezni.
‒ Szóval így állunk? Engem vádolsz Bunnyt megölésével?
Henry büszkén elvigyorodott.
‒ Pontosan.
‒ Szánalmas, önelégült bolond. Bunny meghalt, erre te játszadozni akarsz? Tudom, hogy te tetted. Miért csinálod ezt velem?
‒ Én ugyanezt kérdezhetném tőled.
Megan elhallgatott, és eltűnődött Henry szavain. Már nem szorította olyan erősen a kést. Henry kibámult az ablakon, vöröslő dombok glóriája derengett a koszos üvegen át. A férfi rá akart ijeszteni a rettenthetetlenségével. Így akarta érvényre juttatni a hatalmát.
‒ Tudom, miért csinálod ‒ szólalt meg végül a nő. ‒ Világosan látom. A hírnevemről van szó, igaz? Színész vagyok. Egy ilyen botrány tönkretenne. Amint a legapróbb kétely is felmerül, a hírnevem oda. Úgy gondolod, nekem több a vesztenivalóm, mint neked, ezért kénytelen leszek együttműködni veled.
Henry hátrapördült, a ragyogó napsütésben fürdőzve.
‒ Szerinted az egész a szakmai hírnevedről szól? Megan, nem minden szól a karrieredről.
A nő beharapta az alsó ajkát.
‒ Hát persze, miért is vallanád be? Először megmutatod nekem, hogy tántoríthatatlan vagy. És aztán? Miután elhiteted velem, hogy nem győzhetek, és hogy a karrieremnek lőttek, ha nem működök együtt veled, elő fogsz hozakodni valamivel. Kitalálsz valami mesét, és arra kérsz majd, hogy erősítsem meg. Ha tényleg erről van szó, jobb lenne, ha kinyögnéd az igazat.
Henry felsóhajtott, és megrázta a fejét.
‒ Nem értem, miért hajtogatod ugyanazt. Elmagyaráztam a gyilkosság körülményeit. De még a világ legjobb nyomozója sem tehet semmit, ha a másik kerek perec tagadja a bűnösségét. Kitéphetném az összes hajszálamat tehetetlenségemben. De szerintem nem állna jól nekem a kopaszság.
Megan végigmérte. Egy darabig egyikük sem szólalt meg. A nő végül a mellette álló asztalra tette a kést, és elfordította, hogy a hegye már ne Henryre nézzen.
‒ Hát jó ‒ szólalt meg. ‒ Vedd fel a gitárt, és játssz rajta. A helyzet a következő: szerintem te tetted, szerinted meg én. De ha azt képzeled, az a fajta nő vagyok, aki képes elhinni, hogy zöld az ég, csak mert egy férfi ezt mondja neki, akkor alábecsülsz engem.
‒ És ha te azt képzeled, hogy elég a sarkadra állnod, megrebegtetni a szempilládat, és én úgy táncolok majd, ahogyan te fütyülsz, akkor túlbecsülted a csáberődet.
‒ De hisz én azt hittem, még mindig szeretsz ‒ rebegtette a szempilláját Megan.
Henry leült vele szemben.
‒ Szeretlek is, ezért is olyan őrjítő ez az egész. Kész vagyok mindent megbocsátani neked, ha hajlandó vagy beismerni, hogy te ölted meg Bunnyt.
‒ Akkor beszéljünk arról, amiről eddig még soha nem beszéltünk. ‒ Megan felkapta a kést az asztalról. Valódi félelem suhant át a másik tekintetén. ‒ Henry, neked van egy erőszakos éned. Láttam, hogyan viselkedsz, ha részeg vagy, idegenekbe kötsz bele, csak mert nem tetszik neked, ahogy rám néznek. Láttalak ordítozni, dühöngeni, törni és zúzni. Talán ezt is le akarod tagadni?
Henry a padlóra szegezte a szemét.
‒ Nem, de ez már régen volt.
‒ És engem láttál valaha így viselkedni?
‒ Mert ha nem? Attól még te is tudsz kegyetlen lenni.
‒ Lehet, de egy csípős nyelv még senkit sem ölt meg.
‒ Na és ha indulatos vagyok ‒ vont vállat Henry. ‒ Ezért nem jöttél hozzám feleségül?
‒ Nem egészen. De nem segített, az már egyszer biztos.
‒ Akkoriban sokat ittam.
‒ Ebédnél is sokat ittál.
‒ Annyit nem, mint régen.
‒ De még így is eleget.
Henry felsóhajtott.
‒ Ha meg akartam volna ölni Bunnyt, ennél jobb módját választottam volna.
‒ Henry, tudom, hogy te tetted. Mindketten tudjuk. Pontosan miről akarsz meggyőzni? Arról, hogy elment az eszem?
‒ Én ugyanezt kérdezhetném, nem igaz?
‒ Nem, nem igaz. ‒ Megan a fotel karfájába döfte a kis kést, melynek éle belehatolt a párnázatba, és megakadt a fában. ‒ Bunnyból úgy csöpög a vér odafönt, mint csapból a víz, miközben mi idelent veszekszünk. Szerinted mit gondol majd a rendőrség, ha megtudja, mivel töltöttük a délutánt?
‒ Ez egy rossz álom.
‒ Még egy csapnivaló metafora ‒ forgatta a szemét Megan.
‒ Nos, ha valóban így fogjuk eltölteni a délutánt, kerítek magamnak hozzá egy italt. Kérsz te is?
‒ Te beteg vagy ‒ mondta Megan. Henry töltött magának egy pohár whiskey-t.

Fél óra elteltével semmi sem változott. Megan és Henry újra és újra számba vették, mi történhetett, de semmiféle következtetésre nem jutottak.
A férfi megitta az italát. A szeme elé tartotta az üres poharat, és körbeforgatta, hogy az üvegen keresztül szemügyre vegye az összetöpörödött, üreges helyiséget. Miközben Megan őt figyelte, azon tűnődött, vajon hogyan tud ennyire könnyedén elkalandozni a figyelme.
Henry ránézett.
‒ Iszom még egy utolsó pohárral. Hát te?
Az ajtók és az ablakok még mindig be voltak zárva, a szalonban fojtogató volt a levegő. Mintha kettejük önként vállalt büntetése lett volna.
‒ Rendben, megiszom veled egy italt ‒ bólintott a nő.
Henry biccentett, és a bárszekrényhez lépett. Elővett két nagy poharat, és töltött a whiskey-ből. Az ital persze meleg volt. Az egyiket a kezébe vette, meglögybölte, a másikat odanyújtotta Megannek. A nő szeme elkerekedett a mennyiség láttán, Henry ugyanis kétharmadig töltötte a poharakat.
‒ Egy utolsó ital ‒ jegyezte meg Henry.
‒ Meg kell beszélnünk, mihez kezdjünk ‒ folytatta Megan. ‒ Feltéve, hogy egyikünk se tesz vallomást. Egyáltalán muszáj bevonnunk a rendőrséget? Senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Mi lenne, ha az éjszaka közepén távoznánk?
Henry némán kortyolgatta a whiskey-t. Jó néhány percen át ültek szótlanul, Megan pajzsként tartotta a kezét a pohara előtt. Nagy sokára a szájához emelte, de mielőtt belekortyolt volna, megtorpant.
‒ Mi van, ha mérgezett?
‒ Cserélhetünk, ha akarod ‒ ajánlotta Henry.
Megan fáradtan vállat vont. A beszélgetés nem érte meg a fáradságot. Belekortyolt az italba.
‒ Nincs fura íze ‒ jegyezte meg. Henry szótlanul meredt rá, ami nyugtalanítóan hatott Meganre. ‒ Viszont, csak hogy minden kételyt eloszlassunk. ‒ Henry felsóhajtott, és odanyújtotta neki a poharát, Megan pedig átadta neki a sajátját.
A férfi kimerülten dőlt hátra a fotelben, és a magasba emelte a poharát.
‒ Igyunk Bunnyra!
‒ Bunnyra!
A whiskey színe épp olyan narancsos és tüzes volt, mint a közelgő napnyugtáé. Henry a kezébe vette a gitárt, és ugyanazt a butácska dallamot pengette rajta.
‒ Egy tapodtat se léptünk előre ‒ sóhajtott.
‒ Ahogy mondtam, meg kell beszélnünk, mit tegyünk.
‒ Azt akarod hallani tőlem, hogy tűnjünk el innen, és tegyünk úgy, mintha itt se lettünk volna? Mint a legutóbb. Mindvégig ez volt a terved, nem igaz?
‒ Miért csinálod ezt velem? ‒ Megan letette a poharát, és megrázta a fejét. ‒ Azért, mert szakítottam veled? De hisz annyira régen történt.
Henry ez idáig elsősorban azzal iktatott be szüneteket a beszélgetésbe, hogy időnként bele-belekortyolt az italába. Most azonban rászánta az időt, hogy cigarettára gyújtson.
‒ Megan, még egyszer elmondom: még mindig szeretlek.
‒ Jó tudni. ‒ A nő várakozásteljes pillantást vetett rá. ‒ Nem érzed kábának magad, Henry?
A férfi eleinte nem tudta mire vélni a szavait, majd a poharára pillantott. Már majdnem az egészet felhajtotta, csak az alján maradt jó egy centi. Az italért nyúlt, de a bal karja úgyszólván béna volt. Hirtelen formátlannak tűnő, esetlen kezével leverte a poharat, mely szilánkokra tört a padlón, és a folyadék barna tócsaként terült szét a fehér járólapon. Meganre nézett.
‒ Mit tettél?
A cigaretta a gitár belsejébe esett a szájából, füstje gomolyogva szállt fel a húrok között. A nő arcán nem tükröződött feldúltság, csak némi aggodalomról árulkodott a tekintete.
‒ Megan!
Henry félig bénult testtel a földre bukott. A gitár kiesett az öléből. Arccal lefelé feküdt a fehér padlón, a teste görcsösen rángatózott. A szájából kifolyó nyál összegyűlt az álla előtt.
‒ Tudod, Henry, az a helyzet a hazudozással ‒ mondta Megan, miközben felállt a székből, és a férfi fölé tornyosult ‒, hogy ha az ember egyszer elkezdi, nem tudja abbahagyni. És nem térhet le erről az útról, bárhová is vezessen.