• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Baráth Katalin: Afázia

Hírek

Olvass bele nálunk először Baráth Katalin vadonatúj sci-fijébe!

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Baráth Katalin neve leginkább a Dávid Veron-sorozata miatt lehet ismerős, ám az író utoljára 2016-ban jelentkezett regénnyel, ám a hosszú hallgatásnak is megvolt az oka. Katalin ugyanis korábbi műveitől eltérően egy nagyszabású űroperán dolgozott eközben, mely az idei Könyvhétre végre napvilágot láthat, mi pedig a kiadó jóvoltából most lehetőséget biztosíthatunk a számotokra, hogy beleolvassatok a regénybe.

Baráth Katalin: Afázia

Baráth Katalin: Afázia

Afázia címmel jelenik meg Baráth Katalin új kötete várhatóan a júniusi Könyvhétre az Agave Könyvek gondozásában. Ahogy a kiadó közleményében is áll, Kati rengeteg munkát rakott ebbe a könyvbe, évekig dolgozott rajta, és a végeredmény önmagáért beszél: egyedi világábrázolás, izgalmas nézőpontok és hiteles konfliktusok jellemzik az Afáziát, aminek üzenetei pont annyira jövőbeliek, mint társadalomkritikusak. A kötet ugyan csak májusban válik előrendelhetővé, de addig is alább elolvashatjátok a fülszöveget, IDE kattintva egy korábbi interjúnkat Katival, még lejjebb görgetve pedig egy exkluzív részletet a regényből.

Íme a fülszöveg:A távoli jövőben járunk, amikor a Föld már lakhatatlan, a világhatalmak azonban számos háborút és katasztrófát követően sem változtak. Két birodalom uralja a Naprendszert: a pénz vezérelte Demokrácia és az önkényuralmi Háló Birodalom, a köztük található bányászkolóniák és telepek sorsa pedig jobbára attól függ, melyikhez vannak közelebb. Az ember sokat változott: bár a faj továbbra is előszeretettel harcol és hódít, a populációjának zöme elvesztette kapcsolatát a beszéddel és a nyelvvel, a kommunikáció vizuális módon történik. Él azonban egy nép a két birodalom közt félúton, egy mesterséges bolygón, ami továbbra sem felejtette el a nyelvét, és igéje olyan erővel bír, hogy egyesek mámorító drogként, mások fegyverként tekintenek rá. A törékeny béke hamarosan meginog, és újabb galaktikus méretű háború van kitörőben, melynek nemcsak a frontvonalában áll ez a nép, de egyesek szerint okozója is. Egy génmódosított szuperkatonát és egy veterán hírszerzőt titkos küldetéssel bíznak meg soraikból: kutassanak fel egy rég eltűnt, mitikus erejű tárgyat, melynek segítségével elkerülhetővé válik a katasztrófa… és saját népük kipusztulása. Baráth Katalin számos nagy sikerű kötet után ezúttal a sci-fiben mutatja be kiemelkedő regényírói tehetségét: az Afázia egyszerre ismerős és egzotikus, nagyívű és képzeletgazdag világa a műfaj klasszikusait idézi fel.”

És egy kis kedvcsináló beleolvasó a regényből:

A Naprendszerben legalább annyi mód van a halálra, ahány égitest egy galaxisban. Az én utasításaim azonban nem parancsoltak halált, egyelőre nem.
Fölismertem a neuromboló lövedékek hangját: mintha sűrű jégeső hasítaná a levegőt, csakhogy most vízszintesen, és nem egy mesterséges atmoszférából, hanem egy demokrata kéziágyúból. Ezernyi apró koppanás az öblös csöveken, ezer apró sátán kalapácsütése a légkeringtető áttetsző, arasznyi vastag falán.
Fölpillantottam – hiba volt. Új-Washington fényei félig megvakítottak, mintha egy gigantikus neonfuksziát szúrtak volna a szemgolyómba.
– A kijáratnál is ott lesznek – lihegte Mura.
Sisakján kék-vörös erezet villant föl: egy térkép. Mura új egérutat keresett a geoszimmel.
– Vigyázz! – ordítottam.
Már a levegővételnél éreztem, hogy későn szólok. Azonnal el is löktem magamtól Murát.
Három neuromboló csapódott a héjamba, három gyilkosan vöröslő sörét. Kettő a vállamba, egy a könyökömbe. A moyer héjak alig maradtak el a csúcstechnológiás, egész testet védő páncélváltozatoktól – a rendszer derekasan birkózott is a lövedékek kilökésével, de ki tudja, sikerrel jár-e végül.
Egy órán belül Szintaxis fedélzetére kell érnem, ha teljesíteni akarom a parancsokat.
A parancsokat, amelyek közt nem szerepelt a halál. Sem az önfeláldozó, sem a járulékos fajtája.
Sem az, amit árulás okoz.
Így hát rohantam tovább, ahogy hat moyer testvérem is mögöttem-mellettem. Ki kellett jutnunk a légkeringtetőből, ki abból az új-washingtoni magánkikötőből, ahová Szintaxist bújtattuk. Ki Új-Washingtonból, ki a Demokráciából.
Üldözőink minihelije látótávolságba került. A szonikus légcsavar suhogása fenyegetően közelről tépte a dobhártyánkat, még a kombathéj sisakján is átdübörgött. A demokraták biztosra mentek: mielőtt a miniheli becélozhatott volna, újra megsoroztak minket a kéziágyúkkal.
Legalább öten lőhettek egyszerre, ahogy a neuromboló lövedékek számából következtettem. Nem mintha számoltam volna: egyszerűen láttam, milyen nagy a halálos vörös sörétraj.
Túl nagy.
És ekkor megéreztem azt a különös, békés hullámot, amivel eddigi életemben csak kétszer találkoztam. Szívem táján az anyaöl melegsége áradt el, agyam az apai józanság hűvösében fürdött.
Megindult a moyer nanokiri, a véráramba táplált halál.
A végzetes nanovírusok szorosan ölelték a vörös vérsejteket, mióta a felnőtt moyerek sorába léptünk. Csak arra vártak, hogy a stressz keltette biokémiai folyamatok elérjék a kritikus szintet. A demokraták és a hálósok ezt halálfélelemnek hívják. Ha bekövetkezik, a vírus megakadályozza az oxigénfelvételt, és a halál pillanatokon belül eljön értem.
Ez a moyer nanokiri, ahogy a Naprendszer többi népe hívja.
Az Ige érintése, ahogy mi, moyerek hívjuk.
Volt rá mód, név szerint a Csendesítő Ének, hogy – amíg csak lehet – akadályozzuk az Érintés eljövetelét. Csökkentsük a stresszt, suttogásba fullasszuk a mentális halálsikolyt. Testvéreim azonban nem küzdöttek a nanokiri ellen, különben hallanom kellett volna a kombatsisakban az Ének első sorait.
– Parancsot! – üzentem Nógrádnak.
Ő volt a rangidős, Új-Washingtonba küldött hetes moyerségünk gramárja.
– Te megmaradsz – érkezett a válasz csaknem azonnal. – Nálad a hexagon. És a hexagonnak el kell jutnia Pandonhyára.
Bólintottam, bár tudtam, hogy Nógrád nem látja. Nem is volt rá szüksége. Parancsot adott, én pedig moyer vagyok. A gramár szava szent, mert az Ige testesül meg benne.
Két normórája menekültünk már, át Új-Washington kupolás csarnokain, szagló csatornáin, meg-megmártózva a műnap fukszia fénytengerében. Egy demokrata kombathéj sisakrostélyán régóta vörösen villódzott volna a figyelmeztetés, hogy meg kell állnom, mert közel a végkimerülés. De a zárt moyer rendszerek nem ismerték a végkimerülés fogalmát, ezért nem törődtem meg-megszakadó lélegzetemmel, kétségbeesett szívverésemmel.
Még jobban rákapcsoltam, mert tudtam, mi következik.
Testvéreim szánt szándékkal megadták magukat a nanokirinek. Azért, hogy a hexagon, ami a csípőm fölötti héjzsebben lapult, eljusson Pandonhyára.
Meghalnak, hogy én élve elmenekülhessek.
Az én érdekemben a lehető legpusztítóbb távozási módot választják, egy közös, gyilkos testamentumot, amiből nekem ki kell maradnom.
– Most! – hallottam Nógrád parancsát.
Vele együtt öt moyer fordult meg. Rohanni kezdtek a demokraták minihelije felé, lézernyílvetőiket a szonikus légcsavarra irányítva.
Hatodik társam, Mura bekapcsolta a héjrakétát. Elsuhant mellettem.
– Találkozunk az Igében! – hallottam Nógrád búcsúüzenetét.
– Áldott legyen az Ige! – válaszoltam.
Futottam tovább, nem néztem hátra.
Mura elérte a kijáratot, a légkavaró generálcső egyik biztonsági szelepét.
BAMMM! BAMMM!
Két robbanás ütött lyukat a csőbe. Orkánszerű légáramlat támadt föl.
Ötszörösére tekertem föl a héj antigravitációját, hogy lelassítson. De már nem számított.
Az első robbanás – úgy tippeltem – megsemmisítette a demokraták élcsapatát a minihelivel együtt. A második – a kisebbik – tisztára söpörte előttem az utat a szelepnél.
A szelep helyén széles lyuk tátongott, amit demokrata katonák hullái szegélyeztek. És Mura testvérem kombathéjának darabjai, bennük egy-egy húscafat.
Fölugrottam, hogy kivessem magam a szelepbe robbantott lyukon.
Sikerült.
Odakint lefékeztem.
Vártam, hogy szétzubogjon bennem a diadalmas áramlat, moyer testvéreim utolsó közös, pusztulásukban is dacos lélegzete, a soha meg nem adás törzsi halálsóhaja.
Ez majd erőt ad, hogy eljussak a kikötőig.
Fölnyomtam a sisakrostélyt, és behunytam a szemem.
– Az Ige az én kezemmel vesz vért értetek – suttogtam.
Éreztem, ahogy a szavak elvegyülnek Új-Washington levegőjével, és kívántam, hogy mérgüket a nyáresti szél az utolsó demokrata csecsemőig elhordja.
Azt is éreztem, hogy ez még nem elég.
– Rohadjatok meg mind! – ordítottam, és bekapcsoltam a héjrakétákat.
Reméltem, maradt bennük annyi energia, hogy elröpítsenek Szintaxisig.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

Richard Osman: Az eltévedt golyó /Forrás: https://www.facebook.com/photo/?fbid=577645514365115&set=a.546160457513621/

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo: Papirusz

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Egri Lajos: A kreatív írás művészete

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Bezárt az Ectopolis Magazin!

    4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

    Legutóbbi cikkek

    • 2023. március 10.

    Bezárt az Ectopolis Magazin!

    4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

    • 2023. január 5.

    A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

    A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

    • 2023. január 5.

    Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

    A rémesen vicces Addams-feldolgozás

    • 2023. január 5.

    Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

    Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

    • 2023. január 5.

    Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

    Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.