Kovács Krisztián
2021. október 18. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Öngyilkos sorsösszefonódások a bolygó ökológiai csapdájában – Könyvkritika

Az irodalom, és úgy általában véve a művészet egyik meghatározott célja, hogy reflektáljon a világunkban zajló aktuális társadalmi vagy épp gazdasági problémákra, és mi lehetne aktuálisabb manapság, mint lépten-nyomon a közbeszédben is elő-előbukkanó, a bolygót vészes intenzitással fenyegető klímakatasztrófa, és az ezzel szoros összefüggésben lévő környezetvédelem. Nem véletlen, hogy a környezet féktelen kizsákmányolásának témáját érintette már Jonathan Franzen a Szabadságban, Richard Powers pedig komplett regényt épített a jelenségre az Égig érő történetben, mely 2019-ben el is hozta a Pulitzer-díjat, de említhetnénk Kim Stanley Robinson műveit is, aki az irodalmon túl önálló előadássorozatban is igyekszik felhívni hallgatósága figyelmét a közelgő veszélyekre. Wu Ming-yi első magyarul megjelent kötete még egyet csavar a koncepción.

Wu Ming-yi: Rovarszemű ember

A környezet és élővilágunk megóvásának témája nem új keletű az irodalomban: Jules Vernétől Jack Londonon át Rudyard Kiplingig számos legendás író fogalmazta már bele gyermekkorunk kedvenc kalandregényeibe, miben is rejlik a természeti környezettel való szimbiózisunk, de ha nem is explicit formájában, de írt róla Michael Crichton is a Kongó, vagy a Jurassic Park című műveiben, de megjelent Neal Stephenson Zodiac című regényében, sőt, több Dr. Seuss-könyvben is. Az utóbbi 10-15 évben azonban komplett tematika épült az irányra, melynek leghangosabb sikere talán Frank Shatzing Raj című grandiózus ökothrillere volt, de említhetnénk Andreas Eschbach Összeomlás című művét, melyek mind-mind beleférnek az ún. cli-fi zsánerébe. E művek számomra akkor tudnak működőképesek maradni, amennyiben mentesítik magukat a messianisztikus megnyilvánulásoktól, feleslegesen eltúlzott próféciáktól, és sokkal inkább bemutatnak, semmint tanítanak, vagy erőltetnek.

Éppen ennek az irányvonalnak a tökéletes megtestesülése, melyben a tajvani születésű szerző, Wu Ming-yi páratlan éleslátással és történetszövési technikával két nem mindennapi traumán keresztül ütközteti főhőseink létét, hogy kettejük kapcsolata végül a bolygó romló ökoszisztémája köré csoportosuljon.

Az írónak látszólag könnyű dolga van: mindaz, amiről ír, a mindennapjai meghatározó része, hiszen nem csupán író és esszéista, de emellett kritikus, irodalomprofesszor, festő, fotográfus, utazó és blogger, és nem mellesleg lepkékkel foglalkozó biológus, aki munkáiban óriási hangsúlyt fektet a környezetvédelemre. Akárcsak főhősei, mondhatnánk, noha ők maguk kezdetben nem is sejtik, hogy életük fonala épp e jelenség körül kapcsolódik majd végleg össze.

Wu Ming-yi

Alice a Tajvanon élő nő már mindent elrendezett, hogy sorsszerű öngyilkosságán át kiléphessen a földi létezésből, miután képtelen volt feldolgozni férje és fia egy hegymászótúrán bekövetkezett halálát. Eközben a Vajo-vajo szigetén élő tizenöt éves Atile’i, követve törzse hagyományait, második fiúként tengerre száll, hogy aztán soha ne térhessen haza, ő azonban hatalmas erőről tanúbizonyságot téve elhatározza, hogy túl fogja élni az elkerülhetetlenül ráosztott halálos küzdelmet a tengerrel. A fiú apró lélekvesztője aztán beleütközik a Tajvan partjai mentén összeállt gigantikus szemétszigetbe, hogy aztán Atile’i-vel sodródjon partra épp Alice tengerparti otthonánál. Kettejük élete az önként vállalt és az önként választott halál elől menekülve, vagy épp afelé tartva fonódik össze e különös véletlen folytán, mely aztán egész lényükre kihatással lesz.

Őszintén szólva nem volt egyszerű belerázódni Wu Ming-yi szikár, de rendkívül érzékletes prózájába, a szerző ugyanis tisztelettudóan távolságot tart szereplőitől, így kezdetben gyötrelmeik és erőfeszítéseik sem váltanak ki több érzelmi reakciót az emberből, mint az X-dik tragédiákat ecsetelő újsághír, aztán ahogy haladunk előre a történetben, világosan látni kezdjük a próza technikájának célját: a két főszereplő életének eseményei a maguk zord fellegeivel egy idő után menthetetlenül rátelepednének az olvasóra, így aztán a szerző inkább hátralép egyet, és úgy bontja ki összefonódó történetüket, miközben a gyász és halál képeit lassan formálja át az megtisztulás, a feloldozás és egyáltalán az életigenlés motívumai felé.

Vélhetően éppen ez az, ami miatt Atile’i és Alice története nem válik fullasztóan fojtogatóvá, márpedig a téma erre lehetőséget adna, de Ming-yi sokkal inkább azt hangsúlyozza, hogy pontosan ugyanolyan felelősséggel kell viseltessünk életünk megváltoztatása, mint környezetünk megóvása és megváltása felé.

Kim Stanley Robinson New York 2140 című regényéhez készült borítóterv

Hogy mivel rí ki a tömegből Ming-yi műve? Atmoszférateremtő képessége, némileg melankóliába hajló történetvezetése, de még inkább a háttérben megbúvó dél-amerikai szerzőket idéző mágikus realista törekvés olyan olvasmányélménnyé teszi, mellyel garantáltan nem találkoztunk még a hazai felhozatalban. És bár ennyi tematika ötvözése magában hordozza az egyensúlyok megborulásának veszélyét, és így a mondanivaló kicsorbulását, a szerző magabiztosan tartja kezében a gyeplőt, bár azt nem tagadhatjuk, hogy az elkerülhetetlenül közelítő depresszív végkifejlet hagy némi kesernyés szájízt az emberben, de még ezt sem éljük meg klasszikus negatív élményként, sőt. Wu Ming-yi képes rá, hogy történetével adjon egy lökést, mondván most még az út elején vagyunk, de összefogással és tenni akarással megmenthetjük még, ami menthető. A Rovarszemű ember a felkiáltójel a mondat végén egy csoda szép, már-már lírai történetbe ágyazva, mégis az író hajlandó megbocsátást nyújtani az emberiségnek minden gyarlóságáért, cserébe semmi mást nem vár, csupán tettrekészséget, mert csak az képes változást hozni a világba.

Nincs olvasó, aki ne venné észre a nyilvánvaló szimbolikai párhuzamot két főszereplőnk talpraállása és a bolygónk pusztulása közt, és a Rovarszemű ember éppen ebben kiváló, hogy szinte észrevétlenül terjeszti ki két ember életét az egész emberiség sorsára és útkeresésére, amiből egy nagyívű és tanulságos mese születik.

Wu Ming-yi tehát Richard Powers-hez hasonlóan megtette, amit kellett: megfigyelt, és elmesélte, mit látott. Most mi következünk, hogy meghallgassuk őt, és megtegyük a következő lépést. Az ehhez hasonló történeteknek váltig állítom, nagyobb ereje van az emberek mozgósítására, mint bármely Greenpeace-felhívásnak. És ezért elnézést a Greenpeace-től.