Tegdes Péter
2020. november 25. | Becsült olvasási idő: 1 perc

Parallel életek, abnormális családi szövetségek, párhuzamos szenvedések – Könyvkritika

Kevés szerzőt ismerek, akinek olyan változatos stílusa van, hogy ha nem állna a neve a borítón, sejtésem sem lenne, hogy ő írta a regényt. Mark Haddonnak eddig két könyvét olvastam el, az egyik olyan volt, mint egy gyerekeknek írt történet, amit a felnőttek is élvezhetnek, a másik pedig egy nagyon sötét témájú, összetett szerkezetű regény. Utóbbi az Európa Kiadónál nemrég megjelent A Delfin, ami pozitív és negatív értelemben is tartogatott néhány meglepetést.

Mark Haddon: A delfin

Mielőtt A Delfin ecsetelésébe kezdenék, hadd osszam meg az első Haddon-könyvélményem, mely A kutya különös esete az éjszakában című kötet volt. A történet főszereplője egy 15 éves autista kisfiú, aki megpróbálja kinyomozni, ki gyilkolta meg a szomszéd kutyáját. A regény leginkább azért megkapó, mert egy rendkívül intelligens, éleslátású fiú meséli el a történetet, aki betegsége miatt a számunkra oly nyilvánvaló és egyértelmű érzéseket, mint például a szeretet, a gyengeség, a gyengédség és a félelem, nem érti. A fiúban rejlő ellentmondás egyszerre ad lehetőséget arra, hogy az olvasó rácsodálkozzon az élet nagy (ám olykor banálisnak tűnő) igazságaira, és meghatódjon a kamasz fiú, Christopher világszemléletén. Körülbelül három éve olvastam a könyvet, amit kifejezetten jó élményként csomagoltam el magamban, azóta várta, hogy megjelenjen a többnyire gyermekkönyveiről ismert író új műve.

Eddig kellett várnom, ugyanis az Európa Kiadó nemcsak a már általam is ismert regényt adta ki ismét, hanem hozzá a magyar olvasóközönség számára vadonatújnak számító A Delfint is. Csakhogy a művészi szépségű, ámde komor, fekete alapú borítókat nagyon sokáig és többször is meg kellett néznem, hogy rájöjjek, annak a Haddonnak a könyveiről van szó, akitől én már olvastam néhány éve!

Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert míg a régi kiadás sokkal fiatalosabb és hétköznapibb volt, az új borítók egy szépirodalmi műről árulkodnak, amire talán egy sokkal szűkebb olvasói réteg lehet kíváncsi. Nos, A Delfin esetében a külcsín valóban alátámasztotta az irodalmi besorolást.

A regény története napjaink Franciaországában kezdődik, ahol egy híres és gyönyörű skandináv színésznő repülőszerencsétlenségben meghal, a még hasában lévő gyermeke, Angelica azonban csodával határos módon megmenekül. A gazdag apja mindennél jobban félti és védi lányát, aki felcseperedvén egyre jobban hasonlít meghalt édesanyjára. Az apja először megpróbál racionális magyarázatot találni lánya iránt táplált beteges vonzalmára, biztosan csak elhunyt felesége miatti szerelme él tovább ebben a különleges formában, gondolja, ám hamar annyira belehabarodik a saját lányába, hogy börtönné varázsolja számukra otthonukat.

Mark Haddon 2019-ben Skóciában

Ez a családi szituáció, bármennyire is borzalmas, mégsem számít rendhagyó témának az irodalomban, sőt, eléggé sokszor „megzenésítették” már. Mégis, Haddonnak sikerül úgy a témához nyúlnia, hogy az olvasó érezze, még sosem hallott ehhez hasonló esetről, izgul Angelicáért, az intelligens kislányért, aki a könyveibe temetkezik az elviselhetetlen valóság elől. Amikor apja üzlettársának fia érkezik hozzájuk, egy kissé gőgös, elkényeztetett fiú, Angelica számára egyértelművé válik, hogy egy kalitkába zárt madár, akit apja sosem fog kiengedni börtönéből. Persze, ott motoszkál bennünk, olvasókban a remény, hogy akár egy boldog fordulatot is vehetne a történet, de ezek csupán hiú remények.

Ehelyett óriásit ugrunk térben és időben. Az ókorban találja magát az olvasó, ahol Periklész, görög hadvezér és államférfi történetét ismerhetjük meg, amiben szintén kulcsszerepet kap egy lány, aki kénytelen elviselni apja lelki és fizikális terrorját. De a múltbéli események ennél jóval kalandosabbak, mintha egy Jókai-regényt olvasnánk, egy meseszerű fordulatokkal és érzelmekkel átitatott történetet, amiről kezdetben fogalmunk sincs, hogy egyáltalán mi köze lehet Angelice történetéhez.

Pedig nyilván sok, és pont emiatt a hasonlóság miatt szeretheti a könyvet az, akinek ínyére való. Haddon egy földrajzi és kronológiai tekintetben is végtelenül távoli példával kíván párhuzamot vonni története szereplőinek szenvedése közé. Míg az ókori héroszok egyik lehetetlen akadály után a másikat küzdik le, addig Angelica szobájába begubózva válik napról napra egyre kevésbé életteli lénnyé.

Egyedül a művészet, a könyvek világa jelent népi napfényt sötét börtönében, ami nem tud teljesen áttörni vakságán. A két történetszál (sőt, tulajdonképpen három, egy középkori Angliában játszódó epizóddal együtt) közötti áthallások felfedezéséhez kell ugyan egy kis idő, nekem legalábbis biztosan szükségem volt néhány oldalra, alfejezetre, hogy összeálljon a kép a fejemben, utána azonban egy nagyon érdekes és izgalmas kérdésfolyamatot indít el Haddon az olvasóban.

A szerző Európa Kiadónál megjelent regényei

Angelica egy fegyver nélkül harcot vív, ami legalább annyira hősies, mint Periklészé, még ha a lánynak nem izommunkával, hanem lelki ellenállásával kell is legyőznie az ellenfelét. De vajon hogyan lehet felvenni a harcot egy alá-fölérendeltségen alapuló kapcsolat ellen? Érdemes-e küzdeni egy olyan helyzetben, ahol senki sincs velünk, ámde többen is vannak ellenünk? Mennyire képes valaki kegyetlen és zsarnoki lenni a szeretet álarca mögé bújva? És persze vajon meg lehet-e neki bocsátani?

A Delfin egy súlyos problémával foglalkozó regénynek indul, ami a drámai tér-, és időváltás után csak egy még nehezebben értelmezhető történetté alakul. Aki könnyed olvasmányra számít, mondjuk azért, mert hozzám hasonlóan az író előző könyvéből indul ki, csalódni fog, és nem feltétlenül pozitívan.

Aki azonban egy elgondolkodtató, többnyire komor hangvételű könyvet keres, mely olyan kérdéseket feszeget, melyekre megnyugtató válaszokkal aligha szolgálhatunk, ne keressen tovább.