Forrai Márton
2021. május 27. | Becsült olvasási idő: 4 perc

Patikamérlegen tálalt nyomozás a nyugdíjasfalu rengetegében – Könyvkritika

Talán nem kockáztatom az eretnekséget azzal, ha kijelentem, hogy Richard Osman nevére nem feltétlenül kapja fel a fejét a hazai (olvasó)közönség. A brit televíziós személyiség szigetországbéli ismertségét hazai színtéren megfeleltetni rettenetesen erőltetett kísérlet lenne, ezért vegyék féllábas érzékeltetésnek, ha Frei Tamás nevével dobálódzom. Él bennem ugyanis a gyanúper, hogy a legújabb Frei-kötet megjelenése nagyjából akkora port kavarna Angliában, mint Osman műve itthon, ha nem kísérnék az ilyenkor szokásos marketingértéknövelő méltatások (elképesztően leleményes, szívélyes, megindító, okos estébé estébé), no meg hogy a pályája csúcsán bőven túl lévő, idősödő Steven Spielberg megvásárolta a filmes jogokat.

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub

Nevezzük a jelenséget Da Vinci-kód-effektusnak: ennyi légy bizonyára nem tévedhet, meg aztán milyen kellemetlen lenne kimaradni a felhajtásból, hát még az Erzsike is olvasta a könyvet, aki még a Harry Potter-sorozatot is csak ajtókitámasztásra használja odalenn a telken. No de mi ne hagyjuk, hogy elsodorjon minket az elvakult rajongók hada, ragaszkodjunk csak a saját véleményünkhöz, és derítsük ki, mit tud A csütörtöki nyomozóklub egy zajmentes, elhagyatott szigeten. Vagy ahol időt tudunk rá szakítani.

Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron az olykor rájuk törő emlékek melankóliája és zöldellő fák társaságában töltik utolsó éveiket a Coopers Chase nevű nyugdíjasfaluban. Rend a lelke mindennek, így idejük strukturált rendszerben, alkohollal alaposan megolajozva telik; csütörtökönként például bűntényeket igyekeznek felderíteni, olyanokat, mint mondjuk a közeli városkában elkövetett gyilkosság. No nem akarják ők akadályozni a rendőrség munkáját, épp ellenkezőleg – az ügyre ráállított nyomozópáros úgyse jutna messzire nélkülük. Emellett a közösség tagjainak megvannak a maguk titkai, és a csontvázak néha szó szerint hullanak ki, ha nem is a szekrényből, de egyéb tárolóalkalmatosságokból.

Nem tudjuk meg ugyan mindegyikükről, miként lett szuperpapi vagy szupernagyi (talán majd a folytatásban?), de annyi hátteret mindig kapnak a szereplők, ami keserédes hátteret biztosít a nyomozáshoz.

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub

Bár a nyugdíjasfalvak jelensége nem nevezhető magyar sajátosságnak, könnyen tudtam azonosulni öreg, de nem vén hőseink bújával-bajával és vágyaival. A csütörtöki nyomozóklub ugyanis remek stílusérzékkel megírt regény, amiben a fejezetek hossza patikamérlegen lett kimérve, így bár – mi mást is várnánk ebben a közegben? – viszonylag lassan jutunk el a végkifejletig, a nyomozás sosem válik unalmassá. Hogy mekkora reveláció a végére a gyilkos vagy gyilkosok kiléte az krimis tapasztalattól, valamint dedukciós képességektől egyaránt függővé tehető. Ugyanakkor Osman el is odázza a megoldást, mivel ahogy újabb aspektusokkal gazdagodik a történet, úgy kap az érdeklődő olvasó újabb megoldandó rejtélyeket. Ez a megoldás ügyesen tartotta fenn az érdeklődésem a közel négyszáz oldalon keresztül, szívesen feküdtem volna ki a regénnyel mondjuk a tengerpartra, vagy választottam volna egy árnyas padot a naplementében.

Talán az angol-magyar kulturális különbségekből fakadóan azonban a hangos felröhögések esetemben elmaradtak (igen, most rád nézek Marian Keyes) de a titkok és rejtélyek rajongói valóban imádhatják (de nem garantálom, hogy fogják is, Harlan Coben).

Inkább azoknak ajánlanám, akiktől távol áll az északi krimik vérvörösre locsolt hóviharja, és szeretik, ha a bűnügyeik stílusosak, szellemesek, ugyanakkor komolyan vannak véve. Mindenféle harsányságot pedig tegyünk félre, elvégre bizonyos kor fölött az efféle szélsőségek méltatlannak hatnak – A csütörtöki nyomozóklub pedig egész egyszerűen nem így operál.

A kötetet a rendkívüli és szokatlan népszerűsége miatt páros kritikának vetettük alá, Szerencsés Dániel kollégánk korábbi ítéletét ITT találjátok meg.