Poirot-nyomozás helyett egy bajusz háttértörténete – Filmkritika

Én nem az a fajta rajongó vagyok, aki felháborodik, ha egy adaptációban eltérnek az eredeti műtől. Szerintem ideális esetben ettől lehet izgalmas, valid, új, elgondolkodtató. A West Side Story apró változtatásai ilyenek voltak, és imádtam minden pillanatát. A Halál a Níluson azonban arra vállalkozott, hogy megmutassa Hercule Poirot érzékeny, sebezhető oldalát, és tette mindezt sziruposan és klisésen, teátrálisan. Szóval rá kellett jönnöm, hogy mégis olyan rajongó vagyok, aki ragaszkodik ahhoz a képhez, amit tíz évesen, titokban a paplan alatt olvasva alakított ki magában Poirot-ról. Különc, jogosan nagyképű, zseniálisan okos, aki egészen más szemmel látja a világot.

Halál a Níluson (2022)

A kezdő képsor egy gyönyörűen fényképezett első világháborús lövészárokba vezet bennünket, ahová egy madarat követünk, az 1917 című filmből erősen ismerős vágás nélküli technikával. Hamarosan találkozunk a megfiatalított Kenneth Branagh-val, aki a szürke kis agysejtjeinek köszönhetően megmenti századukat a biztos pusztulástól. Majd megismerjük élete szerelmét, aki meglátogatja a kórházban, és választ is kapunk a különleges bajusz eredettörténetére.

De miért is? Szüksége van arra egy Agatha Christie-krimirajongónak, hogy ismerje Poirot múltját? Szükségünk van arra, hogy a könnyes szemét nézzük többször is, amikor szóba kerül a szerelem?

A klasszikus krimi nem igényli ezeket a pillanatokat, és én kínosan feszengtem, miközben kamaszkorom kedvenc detektívje udvarolt, és emlékezett, és bűnbánóan pillogott. Nekem ezekre a pillanatokra nem volt szükségem, ebben a műfajban legalábbis nem.

Halál a Níluson (2022)

Ha valaki úgy ül be a filmre, hogy nem ismeri Agatha Christie munkásságát, nem olvasta a regényeket, és nem látta az összes filmet David Suchet-vel, annak nagy eséllyel nem lesz akkora csalódás, mint nekem, mert összességében a film nem rossz. Egy hétvégi mozinak, kikapcsolódásnak tökéletesen megteszi, ha valaki szereti az 1930-as évek hangulatát. Szóval jöjjenek a pozitívumok. Amiben Kenneth Baragh igazán jó, az a körítés megteremtése.

A díszlet, a kosztümök, a helyszínek, az összes kiegészítő mind-mind lenyűgöző. Nagyvásznon nézve szinte mi is az 1930-as évek luxusában érezzük magunkat, csak úgy árad a vászonról a gazdagság, és az elegancia. Egy kis CGI segítséggel elrepülhetünk Egyiptomba, és ezek tényleg grandiózus pillanatok.

A színészek jól megtalálták a papírmasé karaktereiket, egyedül a Sex Educationből megismert Emma Mackey-t tudtam nagyon nehezen áthelyezni 1939-be, talán mert még egész friss az élmény, ahogyan tizenéveseknek ad szexuális tanácsokat, de a többiek mintha ebbe a korban születtek volna. Legerősebb nekem Annette Bening volt, aki mindenkit lejátszott a vászonról, valódi, emberi alakítást nyújtott, éreztem mögötte a háttértörténetet. A zene is megidézte a füstös jazz klubokat, a Salomet játszó Sophie Okonedo igazi dívaként volt jelen, élmény volt hallgatni, ahogyan blues-t énekelt. Gal Gadot gyönyörű, mint mindig, játéka pont elég volt ehhez a karakterhez. A többiek meg csak úgy ott voltak.

Halál a Níluson (2022)

Az Agatha Christie-regények a klasszikus “ki tette” nyomozást követik, és míg a Tőrbe ejtve című, hasonló tematikájú film azért volt zseniális, mert az okos forgatókönyvön túl tudott nagyon könnyed és laza lenni, addig a Halál a Níluson túl komolyan vette magát, és még a zseniálisan megírt regényt is valahogyan eldugta a rossz forgatókönyve mögé.

A néző semmilyen támpontot nem kapott arról, hogy kinek milyen oka lenne megölni az áldozatot, és Poirot néha csak úgy ad-hoc előhúzott egy megoldást a bűvészkalapjából. Igen, tudom, hogy a regények is hasonlóan működnek, de a rejtély leleplezése is összecsapott volt, maga a nyomozás pedig annyira háttérbe szorult Poirot szenvedése mögé, hogy mint krimit elég nehéz volt élvezni, valamint ennyi közhelyet egy filmben rég hallottam arról, hogy mire képes a szerelem.

Vártam ezt a filmet, de sajnos összességében csalódtam is benne, annak ellenére, hogy a két óra közben nem unatkoztam, és a látványvilág némileg kárpótolt, de végül így is rossz szájízzel álltam fel a mozi kényelmes foteljéből.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

A rémesen vicces Addams-feldolgozás

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.