Bartal Tamás: Lámpavas és a mindent látó szem

Szerencsés Dániel
2021. szeptember 15. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Pusztító koktél, vérbő apáca és egy halott politikus – Könyvkritika

Úgy tűnik, az Osztrák-Magyar Monarchia kora nem szűnik inspirálni a hazai (krimi)szerzőket. Furcsa kor: egyszerre történelmi és kortárs. Kellően messze van időben ahhoz, hogy már koccinthassunk sörrel, ugyanakkor könnyű megidézni. Baráth Katalin és Böszörményi Gyula könyveinek sok színhelye ma is látható-bejárható, a korabeli szereplők pedig már kellően modernek ahhoz, hogy az írók anakronizmus nélkül faragjanak belőlük olyan szereplőket, akikkel a mai olvasók is könnyen tudnak azonosulni.

A “krimi” szót azért tettem zárójelbe, mert a Dávid Veron- és Ambrózy Gyula-történeteket nem csupán krimiként olvassák. A nyomozás mellett ugyanilyen fontos a kor hangulatának, gondolkodásának és ezernyi apróságának pontos megidézése. Baráth és Böszörményi könyveiben a belle époque nem csak habos-babos-romantikus háttér, hanem valóságos időutazás.

Bartal Tamás: Lámpavas és a mindent látó szem

Ilyen erős előképek mellett érdeklődéssel vettem a kezembe Bartal Tamás Lámpavas-sorozatának második részét. Történetünk Teleki László gróf 1861 május 7-én történt öngyilkossága körül forog. Furcsa egybeesés, hogy nemrég olvastam Réti László: Megölni Telekit c. kiváló thrillerét, ami a dinasztia egy másik híres tagjának megdöbbentően hasonló (és hasonlóan vitatott) halálát járja körül. Míg Réti könyvében – bár ő is részletesen rekonstruálja az eseményt – a megoldás egyértelműen fikció, Bartal krimije közelebb van a dokuregényhez: valóban létező szereplők valódi indítékaiból, a nyomozás körüli jól dokumentált ellenmondásokból épít fel új hipotézist. (Az ilyen könyvek sorában érdemes felidézni még Garamvölgyi László 2001-ben megjelent könyvét is, amiben József Attila öngyilkosságát vizsgálta mai kriminalisztikai szemmel.) Teleki László öngyilkosságát a történészek tényként kezelik, de ahogy Bartal nyomozója, Herczen Vilmos végigveszi a nyomozás hibáit, az érintettek motivációit, végső következtetése legalábbis elgondolkodtató.

Bartal könyve a Dávid Veron-Ambrózy báró koordinátarendszerben inkább az utóbbihoz áll közel. Böszörményi elbeszélő nyelvének szintjét ugyan nem éri el, de ennek talán az is az oka, hogy a magánkiadású könyv nem találkozott olyan szerkesztővel, aki egy Bach-huszár szigorával csapott volna le az itt-ott rebelliskedő szórendre, mondatbeli hangsúlyokra, és néha segített volna eldönteni a mindentudó elbeszélőnek, hogy az olvasó nyelvén beszéljen-e vagy ő is felvegye a XIX. századi nyelvezetet. Akadnak benne részek, amik első pillantásra hatásvadászatnak tűnnek (mint az exhumálás vagy vérbő, biszexuális zárdafőnök), csak hogy a könyv utószavában a szerző tudós kutatóként felemelje a mutatóujját: márpedig bizony megtörtént, és még a történetbe is illeszkedik.

Külön pozitívum, hogy habár a történet jóval azelőtt játszódik, hogy a zsarnok császárból a joviális „ferenczjóska” lett volna, a könyv nem ítélkezik. Ugyan a császáriakat nem szeretteti meg az olvasóval, de nem is csinál belőlük egydimenziós gonoszakat.

Az első helyszíni fotográfia a halott Teleki grófról

Egyre ritkább, hogy egy könyv illusztrálva jelenjen meg, így „téjlor” (csak így) grafikái is megérdemlik a figyelmet. Martin Kay és Tarja Kauppinen könyvei bizonyítják, hogy a jól eltalált grafikai arculat mennyit tud dobni egy könyv sikerén. A „Mindent látó szem” illusztrációi azonban – számomra legalábbis – kissé félreviszik a narratívát. Igényesek és szellemesek, szó se róla, de a karikatúraszerűségüket túl könnyednek éreztem. (Az is nagyon látszik rajtuk, hogy a grafikusnak az erotika az erőssége…) A könyv nem nélkülözi a jó humort (pld. Pités, a kicsit Svejk-szerű nyomozósegéd alakja tökéletes comic relief), a témája és maga a sztori ugyanakkor egyáltalán nem annyira vicces, mint ahogy az illusztrációk sugallják. Persze lehet, hogy a könyvet az illusztrációk révén szándékosan irányították YA irányba, ami esetben dicséretes, hogy a szerző szellemileg érettnek tekinti a fiatalabb korosztályt egy elég bonyolult történelmi kor alapos bemutatására. (Most egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most akkor tényleg korkarika jár-e egy amúgy visszafogottan megírt leszbikus jelenetért egy történelmi YA könyvben, ha az egyszer úgy történt ahogy leírták?… Lám-lám, íme a könyvbéli Bach-huszárok dilemmája a rossz, mégis kötelező törvényekkel! Ugye mennyire időtlen dolog ez?)

Bartal Tamás könyve jó példa arra, hogy a magánkiadású könyvek közt is lehet kincset találni (még ha kissé polírozni is kellett volna, hogy igazán csillogjon – talán majd a harmadik rész?).

Ha töritanár lennék, és a kiegyezés korát kellene tanítanom, kiadnám kötelező olvasásra, és onnantól kezdve minden diákom fújná a különbséget Deák és Teleki, határozati és felirati párt között.

Persze lehet, hogy első körben inkább a krampampuli készítésével próbálkoznának, ami valami elképesztően durva koktél lehetett. Ha az apácaszex miatt nem is, a már olvasva is bódító recept közléséért feltétlenül kijárna a könyvnek egy 18-as karika… (egészség!)

Bartal Tamás

Még az jutott eszembe a könyv kapcsán, hogy ha az angol nyelvű irodalomban külön szó van a XIX. század második felében játszódó, félig vagy egészen fikciós történetekre, főleg a steampunkban (Victoriana), talán nekünk is ki kéne találni valami hasonlót?