Forrai Márton
2022. június 9. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Reszkessetek, vámpírok, avagy Az elveszett fiúk-retrospektív – Filmkritika

A nyolcvanas évek nosztalgiájából kilábalni látszik a világ – hogy csak az újabb Stranger Things évad rángassa időlegesen vissza abba –, kollektíve átevickéltünk a Y2K-megidézésbe, míg a kilencvenes évek rózsaszínfilterezése mindeközben (másodvonalon) folyamatosan jogfolytonos. Úgy tűnik, az évtizedek közti hézagokban elvesztek Az elveszett fiúk, pedig emiatt a film miatt tényleg megéri trenden kívülivé válni, és még egy kicsit visszafordítani filmnézős tekintetünket három évvel 1990 elé.

A 2020-ban elhunyt Joel Schumacher igazi közönségfilmes rendező volt, amiért megesett, hogy utólag elnézést kért, de ez mit sem von le az érdemeiből – különösen Az elveszett fiúk (Lost Boys) esetén. A cím James Matthew Barrie Pán Péterére utal, amit az egyik ötletgazda Anne Rice Interjú a vámpírraljával kevert új produktummá. Az már megint Schumacher érdeme, hogy a fiúk (van köztük amúgy egy lány is, de ő annyira elveszett, hogy már a címben sem említik) érjék el a pubertáskort, és ne legyen furcsa, ha mondjuk autót vezetnek. Vagy szexelnek.

Az elveszett fiúk (1987)

Mivel a rendező vampirizmust az orális szex metaforájaként értelmezte, szexi vámpírokat akart, így aztán dögös, tehetséges, fiatal színészeket szerződtetett a megformálásukra: emiatt került a képbe Kiefer Sutherland, Jason Patrick, valamint utóbbi unszolására a női vámpír, Star szerepére Jami Gertz – Patrick állítólag kamerán innen és túl rá volt indulva kolléganőjére, nem is egyedüliként a stábból.

Schumacher meg is kapta az újságíróktól, hogy férfiakat és nőket egyaránt objektivizál filmjében, amire nemes egyszerűséggel visszakérdezett: „Na és mi a gond ezzel?” Furcsa módon a kezdő képsorokat követően meglepően hosszú idő, pontosan öt perc is eltelik, mire látunk egy bikinis női feneket, de hát valahonnan a Baywatch-nak is tovább kellett fejlődnie.

Santa Cruz, a forgatási helyszín akkoriban a gyilkosságok számát tekintve vezető helyet foglalt ez az USA-ban: állítólag még azalatt is megöltek valakit a hotel előtt, míg odabent zajlottak a film előkészületei. Hogy ne riasszák el a turistákat, a készítők a város nevét Santa Carlára változtatták, hogy ha a jövőben esik az oda látogató áldozatul egy bűnténynek, legalább kellően informálatlan legyen az illető… A történet szerint édesanyjukkal (Dianne Wiest) ide költöznek nagyapjukhoz a tizennégy éves Sam (Corey Haim), húszéves bátyja, Michael (Jason Patrick), no meg a kutyájuk, Nanook. A kutyáknak, mint minden valamire való családi moziban, fontos szerep jut a sztoriban.

Az elveszett fiúk (1987)

Mialatt Michael egy mellbevágóan korszellemes koncerten (olajozott testű, félmeztelen, kigyúrt szaxofonos-énekes osztja a színpadról az igét) megpillantja a csábos küllemű Star-t, öccse megismerkedik a képregényboltos Frog-tesókkal, akik mellékállásban vérszívókra vadásznak. Vérszívók márpedig akadnak, hiszen ahol a bűn az úr, ott korán alkony-úl (elnézést…). Vezetőjük az a Kiefer Sutherland, aki önhatalmúlag hidrogénszőkére szívatta a haját szerepe kedvéért, majd a csuklóját is eltörte motorozás közben, miközben fel akart vágni a hölgykollektíva előtt. Ezért aztán fekete kesztyűben hozta le a forgatást, ami alatt a vámpírvadászt alakító Corey Feldman (még egy tizennégy éves) személyes problémáit kokainnal igyekezett orvosolni. Kicsapongásaival nem volt egyedül; a túlvilági arckifejezést, amikor a kamerák nem forogtak, a színészgárda állandó partizással igyekezett fenntartani, és legtöbbjüknek állítólag volt is mi elől a mámorba menekülniük. (El)veszett fiúk voltak valóban – Corey Haim, a kisebbik főszereplő harmincnyolc éves korában, tragikusan korán hunyt el kábítószerproblémái miatt.

Visszatérve a cselekményhez, miután Michaelt besorozza a vámpírbanda, maga is elkezd átalakulni az éjszaka teremtményévé, de a fiatalabb generáció a segítségére siet. A film ettől a ponttól a Reszkessetek betörők előfutárának is felfogható, ugyanis a menekülők beveszik magukat a nagyapa házába, hogy előre felállított csapdáik fedezékéből ott nézzenek szembe az élőhalottak csapatával.

Itt hangzik el a dialógus legkúlabb mondata az egyik behatoló magnó általi végleges jobblétre szenderülését követően: „Death by stereo!”, kommentálja az esetet Sam, az egyik ifjú vadász. Természetesen mint együttesnév, a Death by stereo már elkelt – nehezen is tudnék elképzelni ennél menőbbet.

Az elveszett fiúk (1987)

A vámpírok persze ártatlanokat ölnek, de ennek megvalósítása egy meglepetésszerű, kétmillió dolláros büdzsémegvonást követően némi kreativitást igényelt. Így aztán amikor a banda a levegőből csap le áldozataira, a Top Gun fel nem használt légi felvételeit láthatjuk, ami úgy simul a film hangulati összképébe, mint bébifenék a selyempizsamába. Amennyiben ezen a ponton merülne fel a kétség, mennyire komolyan vehető az alkotás, a Joel Schumacherhez intézett kérdést idézem meg feloldásként: horrort, vagy komédiát forgat-e, tapogatózott a Warner Bros vezetősége nála. A válasza így hangzott: „Igen!”. Látva a végeredményt érthetővé válik a felelet. A két stílus szellemesen, de nem gagyiba hajlóan egészíti ki egymást, mint mikor a tudvalevőkből feketékből álló Run DMC-t bömböltető grillezőket „surfing nazis”-nek titulálja a hivatalos felirat, mielőtt Sutherlandék szétcincálják őket, felfedve addig rejtve maradó, valódi arcukat.

Merthogy Az elveszett fiúk igazi, jó értelemben vett kamaszfilm, a hippi nagyfater klasszikussá nemesedett beszólásaival, óceánparti hangulattal, ízlésesen tálalt, leolvadó arcokkal. Még együgyű dramaturgiai megoldásaival együtt sem könnyű nem szeretni – sőt, ezeknek még jót is tett az idő, mivel harmonizálnak azzal az alapvetően oldott, könnyed hangulattal, ami a produkció sajátja.

A korabeli kritika felrótta, hogy a vetítés végeztével a néző nem kapott lényegi útravalót, trükkfelvételek üres parasztvakításában merült ki a mutatvány. Véleményem szerint már akkor is valami újszerűt szállított Schumacher és csapata, és mostanra, a retusált régmúltba révedés miatt önmagában megnövekedett az élményfaktor, a politikamentes, könnyed családi kikapcsolódás néhány karóval átdöfött szívvel megspékelve pedig úgy kell a világnak, mint egy falat ózontapasz.

A The 69 eyes kapcsolódó dalával zárom cikkemet – szerintem megfelelőképp felkészít a hangulatra: