Forrai Márton
2021. szeptember 3. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Snake Plissken mégis megmenti a világot, de csak mert nőként született újjá – Filmkritika

2008-ban, a Brit-szigeteken járunk; ebben az évben valóban megreccsentek a világ tartópillérei, ám az Ítéletnapban (Doomsday) ennek oka nem a kapzsiság, hanem a Kaszás-vírus, ami elevenen elrohasztja áldozatait. Az átmeneti megoldást egy Skócia köré épített fal hozza el, ami a szigetet kettévágva helyezi karantén alá fertőzötteket. A „forró zónába” bemenni senkinek sem akaródzik, kifelé pedig a katonaság lövedékeivel találkoznak a szökni próbálók.

Ítéletnap (2008)

2035-re az amúgy sem túl rózsás helyzetben lévő Egyesült Királyságba visszatér a nyavaja, és az ellenszer az elkerített zónán belül található. Valakinek tehát magára kell vállalnia a hálátlan feladatot, hogy megszerezze, ráadásul záros határidőn, vagyis 48 órán belül. Ha azt mondom, hogy az illető fél szemmel, dörzspapírszerű modorral és acélidegzettel rendelkezik, a felállás kezdhet ismerős lenni.

Mint ahogy a film sem teszi, én sem árulok zsákbamacskát: míg John Carpenter Menekülés New Yorkbólja (1981) az USA keleti partjára helyezte a társadalmi disztópiát, a Los Angelesben játszódó újraértelmezés 1996-ban pedig a nyugatira.

Neil Marshall Ítéletnapja az eredeti, első felvonásnak az Atlanti-óceánon át robajló visszhangja, egyben remekbe szabott scifi-akció tiszteletadás. No nem mintha a két Menekülés-film közt lényegi különbségek lennének az alapfelállást illetően, de szigorúan földrajzi szempontból csak így van értelme ennek a bekezdésnek.

Ítéletnap (2008)

Az Ítéletnap rövidre vágva, de viszonylag részletesen bemutatja a kataklizmát, mint ahogyan tette azt Carpenter is az L.A.-ben, ugyanakkor főhősnőjének, Eden Sinclair őrnagy keletkezéstörténetét is belecsomagolja. A még kislány Sinclairt félvakká teszi egy lövedék, nem sokra rá pedig édesanyját is elveszíti, aki saját élete feláldozásával juttatja fel egy evakuáló helikopterre. Talán csak azért találtam különösen megindítónak ezt a nyitányt, mert magam is lányos apa vagyok, ugyanakkor kisebb-nagyobb érzelmi tetőpontokból mindenképpen többet szállít a film, mint a nagy elődök. Ezt én a mérleg pozitív oldalára tettem, mint ahogy azt is, hogy Marshall a New York két perc negyvennyolc, illetve az L.A. két perc tizenöt másodperces nyitó stáblistáját nagyjából tíz másodperc alatt letudja.

Sinclair hadnagyot Rhona Mitra alakítja, aki az egyetemes popukultúrához Lara Croft, vagyis a Tomb Raider figurájának életre keltőjeként járult hozzá még Angelina Jolie majd Alicia Vikander előtt.

Bár hímnemű ihletője, a Kurt Russell alakította Snake Plissken többnyire magasról tett mások életére, Sinclairt éppen egy kollégájának elvesztése (hadd fogalmazzam meg így, hogy az illető fél arca leszakadt) motiválja a további veszteségek elkerülésére, amikor csapatát, köztük egy Carpenter névre hallgató kommandóst kiviszi a falon túlra.

Ítéletnap (2008)

Amit ott találnak, az egy két részre szakadt társadalom: egyik felét a küllemében punk dobosra hajazó Sol (Craig Conway) uralja, akinek törzse Mad Max-rosszarc kannibálokból áll. Fentebb, a skót hegyekben a középkori viszonyokat felélesztő egykori orvos, a Malcolm McDowell alakította Kane dönt élet és halál között. Egymásnál jobban ezek ketten csak a kívülállókat gyűlölik, legfeljebb míg Sol bandája a jövevények fejét tányérra helyezné, addig Kane-ék inkább dárdára tűznék. A küldetést ráadásul segítők és kétes machinátorok egyaránt követik Londonból, akiket olyan színészek keltenek életre, mint Bob Hoskins (Roger nyúl a pácban) vagy David O’Hara (Tudorok).

Van tehát miért izgulni, és Marshall nem is pazarolja nézője idejét: a keverékbe belefér a szellemi elődök ikonikus jeleneteinek újrázása, (Angliában legalábbis) híresen dögös csajok egymásnak eresztése, a humoros önreflexió, valamint nyilvánvaló és rafináltabb utalások legendás akciófilmekre, mint amilyen Az utolsó cserkész. Vastagon meg lett tehát pakolva a koncepció különböző rétegekkel, ám ezek nemhogy nem húznak szét, de az összkép még kap is egy sajátos, egyedi ízt. Nem ez a filmtörténet első olyan esete, ahol az alkotó elég sok helyről kölcsönöz vállaltan ahhoz, hogy végül eredetivé váljék (üdv, Mr. George Lucas, helló Wachowski-nővérek, és sorolhatnám), mégis üdítő látni, amikor ez bekövetkezik.

Hiszen a recept legalább olyan kockázatos, mint gömbhalat előkészíteni – a Cannon Films például egész pályafutása során képtelen volt konzekvensen alkalmazni a „mi-mivel elegyíthető sikerrel formulát”, amiről biztos vagyok, hogy valahol leírva létezik.

Néhány elem azért kilóg. No nem a képregényszerű erőszak, attól számomra éppen, hogy szórakoztatóbb lett ez a zöldellő senkiföldje; viszont mi baja van Neil Marshallnak az állatokkal? Először egy édesen szimatoló nyuszit trancsíroz szét egy automata löveg premier plánban, majd egy szerencsétlen tehén kerül a fal mögé behatoló egyik lánctalpas alá, csak hogy annak is megnézzük egy pillanatra kifordult belű hulláját.

Ítéletnap (2008)

A zárást sem éreztem olyan erősnek, mint Carpenternél, ami annak is betudható, hogy az alapprobléma is csavarosabb, mint a nagy öregnél. Nem mondom, hogy az Ítéletnap szövetének átvilágítása bárkinek álmatlan éjszakákat fog okozni, de Snake Plissken keményebben elvarrta a szálakat, na.