Szórakoztató sablonok élvezhető hibridje a Dzsungeltúra – Filmkritika

Sokszor panaszkodom miatta, hogy a hollywoodi álomgyár mennyire leplezetlenül a felületes ízlés mennyiségi kiszolgálását tűzte ki célul az elmúlt 10-15 évben, és mikor Martin Scorsese vidámparknak nevezte a Marvel-filmeket, én is csak legyintettem, mára ugyanakkor egyet kell értsek a legendás rendezővel. Persze kérdés, hogy akkor miért nézem meg mégis a legújabb látványfilmeket, ha előre sejtem, hogy csalódás fog érni? Nos, azért, mert egyrészt másként nem tudnám meg, valóban csalódást keltő-e a végeredmény, ugyanakkor hébe-hóba belefutok egy-egy saját műfaján és keretein belül mégis értékelhető alkotásba. No, ne tévesszen meg senkit, a Dzsungeltúra semmiképpen sem kiemelkedő film, ez valóban maga Scorsese vidámparkja, de jelen esetben nem is akar annál több lenni; amit vállal, azt pedig teljesíti.

Dzsungeltúra (2021)

A Disney filmjeivel az utóbbi években az a legnagyobb gond, hogy vagy régi filmeket újráz minimális változással és ötlettelenül, vagy nulla kohézióval bíró ötleteket dobál egymásra, hogy abból teremtsen egy jellegtelen látványorgiát, és sokszor elfelejti, hogy ő a Disney, a családi filmek egykori zászlóshajója, és bizony e minőségébe régen talált bele annyira, mint a Dzsungeltúrával.

Emily Blunt és Dwayne Johnson olykor együgyű, de szerethető bohóckodása bár egyetlen eredeti ötletet sem használ, végül jóval többet hoz ki a Disneyland 1955-ben nyitott Jungle Cruise nevű látványosságának filmes adaptációjából, ez pedig önmagában akár eredménynek is minősül. Emellett pedig okvetlenül kiemelendő, hogy Jaume Collet-Serra filmje kellemes nosztalgiával idézi meg saját, személyes gyerekkorom vasárnap délutáni kalandfilmjeit, emiatt pedig hibáival szemben is elnézőbb tudok lenni vele.

A történet szerint Dr. Lily Houghton (Emily Blunt) és testvére, Jack (Jack Whitehall), az Amazonas mentén egy rejtélyes, ősi, már a konkvisztádorok által is kutatott növényt keres, mely a legenda szerint csodálatos gyógyítóképességgel bír, mely bármilyen betegséget legyőz. Frank Wolff kapitány hosszú évek óta az Amazonas egyik legtapasztaltabb hajóskapitánya, aki végül beadja a derekát, hogy főhőseinket számos kalandon át eljuttassa céljukhoz. Ahogy persze az lenni szokott, mindehhez együtt számos akadályon kell átküzdjék magukat, hol egy becsvágyó német herceg állja útjukat tengeralattjárójával, hol kannibálokkal, máskor meg élőholt konkvisztádorokkal kell megküzdeniük. Ha a fenti fülszöveg bizonyos pontjai ismerősek olyan filmekből, mint az Indiana Jones, a Tomb Raider, a Nemzet aranya, vagy a Karib-tenger kalózai-sorozat, ne lepődj meg, ezek egy része szintén a Disney égisze alól került ki, a stúdió pedig ezúttal nem akart fejleszteni, maradt a jól bevált sablonoknál.

Dzsungeltúra (2021)

Valójában nehéz is önmagában értékelni a Dzsungeltúrát, olyannyira nem tartalmaz egyetlen eredeti elemet sem, és ez nem csupán a történet fordulataira, de tulajdonképpen még a látványvilágra is igaz. A film egésze zöld háttér előtt készült, amit nehéz elfelejteni, ugyanakkor ha valóban gyermekkorunkat idéző mesefilmként igyekszünk értelmezni a látottakat, akkor a szórakozásból nem zökkentenek ki minket a kissé műanyag látványelemek. Ha mégis, akkor is ott van nekünk Emily Blunt, aki a szereplők közül egyértelműen a leginkább üde színfolt, esetlen, bájos, ugyanakkor karakán karaktere sok helyütt A múmia és A múmia visszatér filmek Rachel Weisz-ét, máskor az Afrika királynőjének Katharine Hepburn által alakított Rose-át idézheti emlékezetünkbe. Dwayne Johnsont elsőre szoknom kellett a kelletlen és csalafinta hajóskapitány szerepében, de végül Blunttal alkotott kettősük elvitte a hátán a nem túl bonyolult történetet. Amit szívből sajnáltam, az az egyik legjobb katakterszínész, Paul Giamatti elpazarlása egy jelentéktelen és nyúlfarknyi mellékszerepre, és ugyanez igaz az általam egyébként nagy tehetségnek tartott Edgar Ramirez-re is.

Azt mondtam, a két főszereplő elviszi a hátán a filmet, ami igaz is, de ettől még nem emeli ki a szürke tömegből. Johnson nem képes Harrison Ford, Brandon Fraser, sőt, Nicolas Cage kalandor karizmáját hozni, igaz, karaktere kétségkívül silányabbul megírt, mint bármelyik előbbi hősé, ugyanakkor egy ilyen típusú kalandfilmhez ez épp elengedhetetlen lenne.

Blunt érezhetően nem csupán a Hollywoodban zajló, a nemek szerinti karakterkiosztás kiegyenlítődésének modellváltása miatt lett központi szereplő, de valóban képes hozzáadni a karakterhez, és egy személyben testesíti meg a női egyenjogúság harcosát, ami képes némi új színezetet adni a Dzsungeltúrának. Ugyanez nem mondható el a testvérét alakító, a lehető legközhelyesebb meleg karakterként ábrázolt Jack Whitehall-al. Furcsa ez a kettősség, mintha a Disney nem lett volna biztos benne, egészen pontosan meddig is merészkedhet el a PC-nevében, és meg is bicsaklott a dolog.

Dzsungeltúra (2021)

Hogy a Dzsungeltúra felér-e a fentebb említett kalandfilmekhez? Egyértelműen nem, sem történetvezetését, sem stílusát, sem karaktereit illetően, ugyanakkor egy kellemes, vasárnapi mozizásra alighanem az egész családnak jóleső kikapcsolódást nyújt majd arra a két órácskára, és ezzel lényegében meg is tesz mindent, amiért leforgatták. A film legszimpatikusabb vonása az, amit már a bevezetőben is fejtegettem: hogy pontosan látni miért jött létre, ugyanakkor ennél egy szemernyivel sem akar több lenni, nem pozicionálja magasabbra magát, mint ahová való, így aztán pontosan olyan jól élvezhető lesz, mint bármelyik Disney-, vagy Pixar-animációs film, és lényegében pontosan ugyanazt is adja.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

A rémesen vicces Addams-feldolgozás

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

A Zsiványos nevű űrkalóz, és mindaz, amit nem akartál tudni a lázadásról – Sorozatkritika

A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.