Kovács Krisztián
2020. december 9. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Társadalomkritikus karakterdráma az Aranypolgárt kiötlő aranypolgárról – Filmkritika

David Fincher ritkán hibázik, és bár filmjeit általában a kimunkált párbeszédek, vagy a váratlan fordulatok jellemzik, valójában mindegyikben ott lapul az adott társadalmi közeg kortablója, a rendező pedig akkor van igazán elemében, mikor egy-egy karakterdrámán át képes szociológiai és politikai, vagy épp emberi feszültségpontokra rávilágítani. Új filmje, a Mank ugyan nem éri el a Hetedik, vagy a Harcosok klubja szintjét – igaz, sem stílusában, sem formavilágában nem is emlékeztet rájuk – de ismételten egy olyan harcot elevenít fel, melyben Dávid küzdött a Góliátok ellen.

Mank (2020)

Fincher új filmje Herman J. Mankiewicz amerikai drámaíró, és színkritikus legnagyobb dobásának története, ám szépen-lassan kibomló narratívája valójában átfogó tablót mutat az aranykor Hollywodjának nem éppen rokonszenves belső köreiről, és gazdasági gépezetének csikorgó mozgatórugóiról. Mankiewicz 1940-ben kapott felkérést Orson Welles-től, hogy írja meg az egykori rádiós aranyifjú hollywoodi rendezői debütálásának alapját adó szövegkönyvet. Az épp balesete, és lábtörése után lábadozó, és az alkoholizmusát munkaeszközként használó szerző pedig egy olyan, kétszáz oldalas szkriptet tesz le az asztalra, melyből minden idők egyik legkultikusabb filmje születik.

Az, hogy az Aranypolgár fordulatos története, több rétegben értelmezhető komplex cselekménye, és meglepő nézőpontváltásai, nem-lineáris sztorivezetése miatt valódi klasszikus, ahhoz nem fér kétség, ahogy ahhoz sem, hogy új távlatokat nyitott a filmkészítésben, mintegy felvezetve és új alapokra helyezve a második világháború utáni modern moziipart, inspirálva többek közt Stanley Kubrickot, vagy épp Alfred Hitchcockot. Mankiewicz tragédiája, hogy az Aranypolgárt manapság a filmtörténet és a rajongók egyértelműen Orson Welles egyszemélyes zsenijével párosítják, pedig jóval többen bábáskodtak az elkészülténél.

David Fincher filmje mégsem esik abba a hibába, hogy bár egy meglehetősen szűkös történetet kíván elmondani, megrekedjen egy karakterdráma szintjén.

Persze, az sem lenne rossz, de Finchernek kiváló érzéke van a dramaturgiához, és a lassan kibomló, átfogó koncepciókhoz, így aztán a Mank éppúgy működőképes marad mikroszinten, karakterdrámaként, mint kinyílva, egy egész Hollywood aranykorára, és az azt befolyásoló politikai gépezetre vonatkozó nagyszabású tablóként.

Aki Harcosok klubját, vagy Hetediket vár, az nyilván csalódni fog, a Mank alapvetően a Fincher-életműben A közösségi háló, a Zodiákus, vagy a szintén a rendező nevével fémjelzett Mindhunter című széria hangulati örököse, csendes, és kimért darab, ugyanakkor talán épp ezért olyan végtelenül koherens az ábrázolt történelmi korral is.

Mank (2020)

Fincher fekete-fehérben mutatja meg nekünk az 1930-as és 1940-es évekbeli Hollywoodot, pontosan olyannak, amilyennek a korabeli John Huston- és Humphrey Bogart-filmekből emlékszünk rá. Ez egyébként megértem, ha némelyeknek zavaró lehet, talán szükséges is némi idő, míg hozzászokik az ember, de a kiváló operatőri munka, és az árnyékok szintén autentikus játéka egy idő után feledteti a nézővel.

Ha ez nem lenne elég, akkor pedig ott van Gary Oldman, aki immáron – végre valahára – Oscar-díjasnak mondhatja magát, és váltig állítom, hogy generációja egyik legkiemelkedőbb színészéről van szó, akinek ezúttal nincs szüksége teátrális gesztusokra, vagy lenyűgöző maszkra, mint az aranyszobrot fialó A legsötétebb órában.

Elhízva, pocakosan, az alkoholmámortól dülöngélve jelenik meg előttünk, cinikus csodabogárnak tűnve, aki egyszerre bennfentes, és az őt foglalkoztató rendszer kívülállója, egyfajta művészprototípus, akire éppúgy tudunk megvető szánalommal, mint jóleső tisztelettel tekinteni.

Oldman lényegében egyszemélyes show-vá varázsolja a filmet, alakja szinte rátelepszik a történetre, ami miatt a társak jóval kevesebb teret kapnak, ám éppen ez ad lehetőséget arra, hogy egyetlen ember alakján át Fincher képes legyen egy egész korszak árulkodó és máig törlesztett hibáira rávilágítani. És éppen ez az a pont, melyben talán találni némi kivetnivalót a Mank-ben. Fincher ugyanis annyi, önmagában is fontos epizódot pakol a két órán valamicskével túlnyúló játékidőbe, melyekre szintén komplett filmeket lehetne felhúzni.

Mank (2020)

Szó esik Adolf Hitlerről, az Egyesült Államok reakciójáról a náci mozgolódásokra, a tomboló gazdasági világválság hatásairól, a hollywoodi szakszervezetek működéséről, és a stúdiók az egyénen túlmutató, beláthatatlan hatalmáról, és akkor még nem is beszéltünk a függőségek művészeket katalizáló hatásáról, vagy épp a politikai ideológiák a társadalom minden rétegébe behatoló, és azt szétfeszítő talajvizéről.

Bár a Mank papíron az Aranypolgár születéséről mesél, valójában jóval több annál. Apró hibái, észrevétlen csapongásai ellenére is fontos darab; egy szüntelenül blockbustereket fialó hollywoodi gépezet üdítő színfoltja, mely nagyvonalakban képes rávilágítani arra, hogy bár a stúdióknak ma már sokkal több eszköz áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy szebb arcot mutassanak a világ felé, valójában a mélyben olyan nagyon sok minden továbbra sem változott az elmúlt 80 év alatt, és ahogy egykor e gépezet felemelt, majd letaszított egy olyan zsenit, mint Herman J. Mankiewicz, ha érdekei megkívánnák, ezt 2020-ban is ugyanígy megtenné bárkivel.