• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Kate (2021)

Filmkritika

  • 2021. szeptember 22. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Tökös-csajos arcletépés, avagy könnyű Katát harcba vinni – Filmkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

A tökös-csajos arcletépés a Nikita óta külön alzsánerévé fejlődött az akciófilmes vonalnak, ami mostanában reneszánszát éli: hogy csak az elmúlt évek tesztoszteronszagú halálhölgymatinéiből merítsek, az Atomszőke, az Anna, a Jolt, vagy A védenc mind igyekeztek bebizonyítani, hogy a kaszkadőrképző-koreográfusok nem csak idős férfiakból, hanem dekoratív hölgyekből is képesek hiteles (vásznon)gyilkológépet kreálni. Sőt!

Kate (2021)

Kate (2021)

És míg Kate Beckinsale Jolt-ja egyfajta fordított logikájú, női Crank 2: Magasfeszültségként próbált meg sikertelenül operálni, Mary Elizabeth Winstead (A dolog, 10 Cloverfield Lane) a Kate-ben inspirálódás terén látványosan lép szintet: fogja Jason Statham előbb említett örökbecsűjének első, a folytatásnál még klasszikusabb (igen, ez mától egy létező fogalom) részének alapproblémáját, mellé dobja a John Wick harcmodorát, A rajtaütés brutalitását, egy fantasztikus vizualitású tokiói kulisszát,  és… itt akár meg is állhatna, de nem teszi.

Ehelyett bő száz percben elmeséli egy rapid tempóban sugármérgezésben haldokló bérgyilkos történetét, aki először a vérbosszúért, majd némi későn szerzett életértelemért aprítja sushi-vá a jakuzát, miközben csicska státuszba pofozza az alvilágot.

Ezalatt a néző – bár furcsa lehet, de – nem akarja kivájni saját szemeit az „A csajok is lehetnek kemények!” plakátüzenet dögunalmas, evidenciáig koptatott bizonygatása láttán: nem mintha sértődötten fordultam volna magamba bármilyen korrektül összerakott adrenalinpumpát követően, de a vér sötétlő bíborvörösén túl is egyre inkább vágyom valami mélységre a képernyőn. (Tudom, ódivatú vagyok.) Nos, a Kate zárása felemelően hidegrázós élményt nyújtott.

Kate (2021)

Kate (2021)

Lehetett volna a Katus egy mélyfekete távol-keleti pestisfolt nézője lelki életén, neonfényes trendhullám-utólovaglás, vagy épp szentimentális megváltástörténet, de az előttem eddig teljesen ismeretlen Cedric Nicolas-Troyan úgy keltette életre a szintén kiafeneez? kategóriába eső Umair Aleem forgatókönyvét, hogy az kenterbe veri az összes korábbi Netflixes akciópróbálkozást, amibe eddig szerencsétlenségem volt belebotlani. A leplet az elődökre sikeresen építkezés, sajátos hangulatteremtés és a tökéletes arányérzék hármasának közös metszéspontjáról vélem lerántani; Winstead nem képzett harcművész, ebből kifolyólag láttunk már hosszabbra hagyott vágást, viszont nem is igényel különleges effektusokat, amikor átmászik egy kerítésen, mint bizonyos északír színművészek.

Amit viszont művel, azt profin teszi, így a pokoljárását olykor furmányos kreativitással követő kamera bátran csüng rajta, és nem kíván félvak epilepsziába hajszolni, mint mondjuk az első Bourne-filmek. E kiragadott példákkal mindössze azt szeretném érzékeltetni, hogy a Kate ismertebb pályatársainál számos tekintetben sokkal jobban működik, mi több a nemek harcában nem egynek laza K.O.-t ad.

Kate (2021)

Kate (2021)

Ezzel együtt nem varázsol, mindössze annyit tesz, hogy különféle arcait épp megfelelő mértékben mutatja meg, és ezek az elemek tökéletes koktélt alkotnak a befogadói végen. Bízik magában, és bízik a nézőben, így a tizenhatos karika nem az erőszak felmagasztalásának szól – amúgy sincs semmi vonzó az antihősnő pályafutásában. Meg sem tudom mondani, mikor láttam utoljára ennyire profin koreografált táncot, ami ugyanakkor ilyen távol állt a steriltől, éppen emiatt sajnálatos lenne, ha a dömping maga alá temetné ezt a filmet.

Végre nem egy újabb női főszereplővel támadó harci gépezettel állunk szemben, hanem (eddig, nekem) az év akciómeglepetésével, ami a téma best of-jaként és önálló darabként egyaránt képes helyt állni. Sok sarat kellett átszitálnom ezért az apró aranyrögért, de két megtekintést követően is úgy érzem, megérte.

Kapcsolódó cikkek

Dokumentumfilmben dolgozzák fel az Olof Palma-gyilkosságot

A brit Sky hat dokumentumsorozatot jelentett be, köztük a svéd miniszterelnök elleni merényletet feldolgozó szériát.

Az eredeti szereplők szinkronizálják az Egy rém rendes család animációs folytatását

25 évvel a befejezés után rendhagyó formában folytatódik.

Animációs filmek gyerekeknek, amiket felnőttként is élvezni fogsz

Kicsiknek és nagyoknak – 9 animációs film gyerekeknek, amit felnőtt fejjel is élvezni fogsz

Avagy néhány animáció, amit felnőttek és gyerekek egyaránt élvezni fognak.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Kiváló regények egyenesen Japánból

    A felkelő nap ereje – 10 letehetetlen regény Japánból

    Ahogy a dél-amerikai országok irodalma, úgy bizony Japán ízei is eltéveszthetetlenek.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. május 11.

    A szabadság és rabság arany középútjának keresése – Sorozatkritika

    Mi lenne, ha a munkahelyi életet teljes egészében el lehetne különíteni az otthonitól?

    • 2022. május 5.

    Dr. Strange, avagy rájöttem, hogy meg lehet férni az ideológiával, bár nem kell szeretni – Filmkritika

    Tartogat meglepetéseket, de nem biztos, hogy jó irányba tart a franchise.

    • 2022. április 7.

    A nő szeretetnyelve a kurvulás, a férfié a gyilok? – Filmkritika

    Ben Affleck-et megcsalják, de könnyen lehet, hogy ő tehet róla.

    • 2022. március 31.

    Torokban ragadt szavak a háború védtelen áldozataiért – Filmkritika

    A legjobb háborús drámákat már nem Hollywoodban kell keressük.

    • 2022. március 30.

    Paul Thomas Anderson szerelmes levele az elmúlt ifjúsághoz – Filmkritika

    Akárcsak Tarantin, Anderson is elkészítette ódáját e korszakhoz.