• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Kate (2021)

Filmkritika

  • 2021. szeptember 22. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Tökös-csajos arcletépés, avagy könnyű Katát harcba vinni – Filmkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

A tökös-csajos arcletépés a Nikita óta külön alzsánerévé fejlődött az akciófilmes vonalnak, ami mostanában reneszánszát éli: hogy csak az elmúlt évek tesztoszteronszagú halálhölgymatinéiből merítsek, az Atomszőke, az Anna, a Jolt, vagy A védenc mind igyekeztek bebizonyítani, hogy a kaszkadőrképző-koreográfusok nem csak idős férfiakból, hanem dekoratív hölgyekből is képesek hiteles (vásznon)gyilkológépet kreálni. Sőt!

Kate (2021)

Kate (2021)

És míg Kate Beckinsale Jolt-ja egyfajta fordított logikájú, női Crank 2: Magasfeszültségként próbált meg sikertelenül operálni, Mary Elizabeth Winstead (A dolog, 10 Cloverfield Lane) a Kate-ben inspirálódás terén látványosan lép szintet: fogja Jason Statham előbb említett örökbecsűjének első, a folytatásnál még klasszikusabb (igen, ez mától egy létező fogalom) részének alapproblémáját, mellé dobja a John Wick harcmodorát, A rajtaütés brutalitását, egy fantasztikus vizualitású tokiói kulisszát,  és… itt akár meg is állhatna, de nem teszi.

Ehelyett bő száz percben elmeséli egy rapid tempóban sugármérgezésben haldokló bérgyilkos történetét, aki először a vérbosszúért, majd némi későn szerzett életértelemért aprítja sushi-vá a jakuzát, miközben csicska státuszba pofozza az alvilágot.

Ezalatt a néző – bár furcsa lehet, de – nem akarja kivájni saját szemeit az „A csajok is lehetnek kemények!” plakátüzenet dögunalmas, evidenciáig koptatott bizonygatása láttán: nem mintha sértődötten fordultam volna magamba bármilyen korrektül összerakott adrenalinpumpát követően, de a vér sötétlő bíborvörösén túl is egyre inkább vágyom valami mélységre a képernyőn. (Tudom, ódivatú vagyok.) Nos, a Kate zárása felemelően hidegrázós élményt nyújtott.

Kate (2021)

Kate (2021)

Lehetett volna a Katus egy mélyfekete távol-keleti pestisfolt nézője lelki életén, neonfényes trendhullám-utólovaglás, vagy épp szentimentális megváltástörténet, de az előttem eddig teljesen ismeretlen Cedric Nicolas-Troyan úgy keltette életre a szintén kiafeneez? kategóriába eső Umair Aleem forgatókönyvét, hogy az kenterbe veri az összes korábbi Netflixes akciópróbálkozást, amibe eddig szerencsétlenségem volt belebotlani. A leplet az elődökre sikeresen építkezés, sajátos hangulatteremtés és a tökéletes arányérzék hármasának közös metszéspontjáról vélem lerántani; Winstead nem képzett harcművész, ebből kifolyólag láttunk már hosszabbra hagyott vágást, viszont nem is igényel különleges effektusokat, amikor átmászik egy kerítésen, mint bizonyos északír színművészek.

Amit viszont művel, azt profin teszi, így a pokoljárását olykor furmányos kreativitással követő kamera bátran csüng rajta, és nem kíván félvak epilepsziába hajszolni, mint mondjuk az első Bourne-filmek. E kiragadott példákkal mindössze azt szeretném érzékeltetni, hogy a Kate ismertebb pályatársainál számos tekintetben sokkal jobban működik, mi több a nemek harcában nem egynek laza K.O.-t ad.

Kate (2021)

Kate (2021)

Ezzel együtt nem varázsol, mindössze annyit tesz, hogy különféle arcait épp megfelelő mértékben mutatja meg, és ezek az elemek tökéletes koktélt alkotnak a befogadói végen. Bízik magában, és bízik a nézőben, így a tizenhatos karika nem az erőszak felmagasztalásának szól – amúgy sincs semmi vonzó az antihősnő pályafutásában. Meg sem tudom mondani, mikor láttam utoljára ennyire profin koreografált táncot, ami ugyanakkor ilyen távol állt a steriltől, éppen emiatt sajnálatos lenne, ha a dömping maga alá temetné ezt a filmet.

Végre nem egy újabb női főszereplővel támadó harci gépezettel állunk szemben, hanem (eddig, nekem) az év akciómeglepetésével, ami a téma best of-jaként és önálló darabként egyaránt képes helyt állni. Sok sarat kellett átszitálnom ezért az apró aranyrögért, de két megtekintést követően is úgy érzem, megérte.

Kapcsolódó cikkek

Mel Gibson kapta a John Wick-előzménysorozat egyik főszerepét

A rettenthetetlen Oscar-díjas rendezője elfoglaltabb, mint valaha.

Hollywoodi filmekről készít dokumentumsorozatot David Fincher

A Hetedik rendezője negyedszer dolgozik együtt a Netflix gárdájával.

Legendás párosok

A filmtörténelem 5 elválaszthatatlan színészpárosa, akik valóban jóbarátok voltak

Ismerősökből kollégák, kollégákból olykor életre szóló barátok.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Tények, konteók, gyanúsítottak – Ki felelős a Notre-Dame-ot emésztő lángokért?

    A szomorú tűzeset politikai és vallási ideológiák csapdájában.

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. október 8.

    Életben maradni itt puszta gyerekjáték – Sorozatkritika

    Avagy Dél-Korea elkészített saját és sajátságos Éhezők viadala-sorozatát.

    • 2021. szeptember 23.

    Az új kezdet az új végzet, avagy egy igazán felesleges folytatás – Filmkritika

    Gyerekkorunk egyik kedvenc filmjének folytatásában valami félrement.

    • 2021. szeptember 21.

    Gúnymese hős nélkül, avagy az Artúr-mondakör egy marginális története frissen, korszerűen – Filmkritika

    Akinek a történetét mások írják, avagy a gúnyról.

    • 2021. szeptember 20.

    A végtelen magány filmje lett Enyedi Ildikó új alkotása – Filmkritika

    Enyedi Ildikó vitte filmre Füst Milán világhírű regényét. Sajtóvetítésen jártunk.