- Forrai Márton
- 2021. szeptember 9. | Becsült olvasási idő: 4 perc
Hadd kezdjem azzal, hogy fogalmam sincs milyen érzés/élmény lehet végignézni életed leggázabb időszakát mozgóképen, többtízezred- vagy akár több százezred magaddal. Valószínűleg Szabó Győzőnek sem lehetett, de beleállt, mi több propagálta a projektet, amit próbálok tisztelni. Ez az állítás elhangozhatott volna kilenc évvel ezelőtt is, 2012-ben, amikor a filmnél sokkal személyesebb hangvételű Toxikóma könyv megjelent, amit Csernus Imre javaslatára Szabó (saját szavaival élve) fölvállalt és odab*szott.
Idézem egy interjúból a színészt: „Akkor írjam meg úgy, ahogy volt?” „Igen”, így Csernus. „Ha az ember bármit takargat, akkor nincs értelme.”
Kétségkívül terápiás élmény lehetett, amit lehetett volna mocsokba rántósan, Trainspotting/Rekviem egy álomért/Egy kosaras naplója (satöbbi satöbbi) módra adaptálni, ám a rendezői székben a húsba vágó realitáshoz józan fenntartásokkal közelítő Herendi Gábor ült, aki gyorsan leszögezi, hogy míg bizonyos jelenetek megtörtént eseményeken alapulnak, másokat a képzelet szült.
Akinek új a téma, elég, ha annyit tud, hogy a nyírbátori születésű fiatal Szabó vehemens vérmérséklettel érkezett a fővárosba, ahol hamarosan rácsúszott a különféle kábítószerekre, végállomásként az intravénás – nem pedig úri módra orrba szippantott, vagy elfüstölt – heroinra. Az Országos Pszichiátriai Intézet kapuja forgóajtó-jelleggel köpte ki és rántotta be a színművészt, akit a 2010-ben a Viasat-on Bevállalja? című műsorával nagyot futott Dr. Csernus Imre dinamikus konfrontatív terápiája rántott ki a mélypontról.
Kettejük egoharca áll Herendi olvasatának fókuszában, amit executive produceri minőségben a forrásanyag szerzője hagyott helyben.
Hogy miért jó ez Szabó Győzőnek, azt nem tudom. Pénz? Szerzői munkájának elismerése? Hiszen ez már nem az ő története, hanem egy dramatizált változata annak. Ő mindössze szállította az – hogy stílszerű legyek – anyagot, amihez ezek szerint már nem érzett veszedelmes kötődést, majd belsős tanácsadóként végigasszisztálta a forgatást. Így született meg az ő – illetve Herendi – Nyolc mérföldje, Eminem és rapcsaták nélkül, düledező detroiti gyárépületek helyett omladozó egészségügyi intézményekben. Csak sajnos nem működik olyan jól. Mert bár sokszor mond igazat, vagy legalábbis hitelesen, amikor a nagyobb érzelmi nyomaték kedvéért át kéne értékelni a realitást, nem teszi, amikor pedig nem kéne, akkor igen. Így az egész átlyuggatott vénástul, nyíltszíni hasmenésestül megmarad egy korrekt magyar filmnek mutatós vizuális játékkal, remek szereposztással (Molnár Áron alakításától még a kezdő jógás is lemegy hídba) és hangulatos zenével.
A Marika nénik (ahogy showbusiness-berkekben a sztármagazinok tipikus közönségét nevezik) jókat szörnyülködnek majd rajta, ha leadja az RTL Klub, mindenki mást pedig a nagy nevek és a karcosnak ígérkező téma ránt a moziba. Elmarad a „Kapitány, ó kapitányom!” horderejű tragikus kiállás a végén, ami többet adna a nézőnek egyszeri, kontrollált dózisnál a földi pokolból. Félreértés ne essék, fogyasztásra maximálisan alkalmas a produkció, de nem tudott a függőjévé tenni. Utóirat: köszönöm, nem kérek Stohl András-filmet…
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
John Carpenter utolsó előtti filmje alapján azért még nem egyértelműsíthető a horrorguru zsenijének temetése.
A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.