- Forrai Márton
- 2021. május 26. | Becsült olvasási idő: 4 perc
Bizonyos filmek valamit nagyon tudnak. Challenge (Tony Haylam) Split Second című műalkotása már 1992-ben megjósolta, hogy London szörnyű káoszba hullik majd 2008-ra, csak épp az okot tévesztette el: mint tudjuk, az igazi galibát anno a Lehman Brothers pénzintézet csődje okozta, az ökokatasztrófa még picit várat magára. No nem a filmben, ott a légszennyezés és az áradások teszik kellemetlenné a parkbéli piknikezést a Cinema Magazin által megjelenésekor „ultrabrutális scifi-viccként” aposztrofált koherens káoszban. Az Őrült Stone ugyanis már megint egy olyan terméke filmkultúránknak, ami tekinthető gőzölgő trágyahalomnak ugyanúgy, mint iszonyatosan király bűnös élvezetnek, esetleg mindkettőnek egyszerre; az egész csupán nézőpont kérdése.
Harley Stone nyomozó (Rutger Hauer) tesz az esőre, a szmogra, no meg minden másra is: őt csak a csokoládé meg a kávé érdekli, no és hogy megtalálja egykori társa gyilkosát, akinek asszonyát (Kim Cattrall) azért nem átall időközben vigasztalgatni. Amikor a szíveket kitépkedő szörnyeteg újra lecsap, új társával, az oxfordi okostojás Dick Durkinnel (Alastair Duncan) macska-egér játékba kezdenek nemezisével, csak épp az nem egyértelmű, ki vadászik kire…
A vidámra vett Szárnyas fejvadászt idéző nyitótételt követően Stone napszemüveget és bőrkabátot húz, majd egy bazinagy mordállyal felvértezve sétál végig egy keskeny folyosón. Közben – talán mondanom sem kell – a háta mögül füst gomolyog, majd rendőrségi rádió közli, hogy hősünket körözik, a hírek pedig az újabb amerikai klímavétóról tudósítanak. Persze hova máshova is tarthatna felügyelőnk, mint egy szadomazo-sztriptízbárba, ahol hamarosan az egyik lány szívtelenné válik. Az őrsön aztán a következő párbeszéd „csattan” Stone és felettese közt, ami talán megfelelően szemlélteti a film hangulatát:
„- Mi a lóf*sz ez?
– Helló főnök, hogy s mint?
– A kérdésre válaszoljon!
– Ja, egy pisztoly.
– Az orvosok szerint maga izgalmi neurózisban szenved, szinte már paranoiás.
– Az orvosok bekaphatják!
– Ezen az ágyún kívül még hány fegyvert hord magánál?
– Egy MP15-öst.
– Hát még?
– Egy Glock 50-est.
– Csak…?
– Egy A3-as vadászpuskát.
– Nem is értem, hogyhogy nincs gránátvetője?
– Nem kaptam rá engedélyt…”
Stone és Durkin beszélgetései rettenetesen viccesek: azok is, amikor az elkövető indokait racionalizálják, amúgy véresen komolyan. Rutger Hauer karaktere ugyebár Harley névre hallgat, és egy olyan lakásban él, amiben szabadon röpködnek a galambok, szaladgálnak a patkányok, de a közepén azért áll egy vadonatúj Harley Davidson. Az érzelmesnek szánt, nyugodt pillanatokban bekúsznak zongorán a The Moody Blues Nights in White Satin-jának kölcsönvett dallamai. Ó, és most ugorjon egy bekezdést, aki nem szeretné, hogy lelőjem az amúgy a plakáton is látható gyilkos kilétét: az ugyanis egy háromméteres, Xenomorph-fogazatú fenevad, ami valahogy mégis képes észrevétlenül becsempészni egy hűtőládát a vibrálva nyüzsgő rendőrőrs kellős közepére.
Öröm az ürömben, hogy a finálé oly mértékben trash-jellegű, ami végképp egyértelművé teszi a készítők szándékait: igen, mi is tudjuk, ez sz*r, de abból a gyémántokkal kirakott fajta (és a végeredmény szempontjából úgy is jó, ha ebben tévedek). Egyébiránt az író, Gary Scott Thompson nevét a Halálos Iramban-sorozat letéteményeseként foglalhatja imába a Universal Studios.
Rejtély, hogy láthattam tízévesen moziban az Őrült Stone-t, de innen is üdvözlöm apám, feltehetően ő volt a ludas. Emlékszem, hogy már kölyökként is nagyon bejött ez a szívvadász-vadász izé, igaz, egészen más „értékek” mentén.
Biztos, hogy nem ez a megboldogult Hauer-mester legnagyobb alakítása, de hogy az egyik legszórakoztatóbb, az számomra kétségtelen.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
John Carpenter utolsó előtti filmje alapján azért még nem egyértelműsíthető a horrorguru zsenijének temetése.
A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.