Talabosné Lukács Nikolett
2021. július 5. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Alapi István: Ha valaki zeneileg másként gondolkodik, az engem is megújulásra késztet

Szerencsés az az ember, akit nemcsak tehetséggel áldott meg az ég, de ezt meg is tudja mutatni másoknak, mindig újabb és újabb módon az értékteremtés jegyében. Alapi István is ilyen ember, aki nemcsak zenei őstehetség, hanem egyszerű, kedves és szerény ember, aki hatalmas alázattal űzi hivatását, szenvedélyét és szakmáját: a zenélést. Már 1986-ban az EDDA Művekben játszott, tagsága azóta is töretlen, ahogy a csapat egymásba vetett bizalma és hite is, amely még ritkább egy olyan korban, ahol sokak szerint minden és mindenki pótolható, ahol azt vallják, hogy nem érdemes leragadni sokáig egy helyen. Számtalan zenei projektjeiben működött közre, érdeklődése pedig rendkívül sokszínű, hiszen a jazz világában is több elismerést szerzett. Alapi Istvánnal múltról, jelenről, példaképekről és zenéről beszélgettünk.

Interjú Alapi Istvánnal

A zene gyerekkorodtól végig kísért, már azelőtt, mielőtt zeneiskolába mentél. Emlékszel arra, hogy mi volt az első élményed a zenével kapcsolatban? Mi volt az első dal, az első előadó, ami és aki megtetszett?

Nagyon korán valóban, háromévesen már áhítattal hallgattam őket. A nagyapám nagyon szerette a zenét, bár nem volt zeneileg képzett, mégis remek ízlése volt. 1900-ban született, tehát ő még a klasszikusokon nőtt fel Wagnertől Straussig. Akkoriban még az volt a szokás, hogy vasárnap ebéd után az emberek elmentek presszóba, vagy kávézóba. Salgótarjánban sem volt ez másként, ahol mi laktunk. Mindenhol élőzenét lehetett hallani, s bár a süteményeket is szerettem, mégis a zene érdekelt inkább. A zenekar mellől el sem lehetett rángatni, a süteményt is otthon ettem meg, annyira magával ragadott a zene. A másik kisgyermekkori élményem az 1967-es Táncdalfesztiválhoz kötődik. Amikor éppen az Illés zenekar lépett fel, kivettem egy fakanalat a fiókból és „gitároztam” vele. A nagyapám annyira örült ennek, hogy átment az egyetlen szomszédhoz, akinek volt telefonja azon a pici, ma már nem is létező településen, ahol laktak, felhívta a szüleimet és elújságolta nekik, hogy milyen ügyes voltam.

Miért épp a gitárra esett a választásod?

Nagyon szerettem volna egy zongorát. Az egyik rokonunknál volt egy, amin ha nála voltunk folyamatosan játszottam, de mivel nem voltunk igazán gazdag család, egy saját zongora mindig csak álom maradt. Tízéves korombak viszont az anyai nagypapámtól karácsonyra kaptam egy gitárt. Háromszáz forintba került, ami akkor nagyon soknak számított. Emlékszem egyébként, hogy korábban, három éves korom körül kaptam egy játék tangóharmonikát, amivel minden bizonnyal megőrjítettem a szomszédban lakó harmonikázó férfit, mert amikor kiült az udvarra játszani, mellé ültem és nagy lelkesen össze-vissza húztam a kis hangszeremet. Aztán amióta kivettem a karácsonyfa alól a gitárt, soha többé nem tettem le. Már általános iskolában zenekart alapítottunk néhány osztálytársammal, emlékszem, hogy egyszer egy Petőfi verset is megzenésítettünk, és előadtunk, hogy megússzuk a felelést aznap irodalomból. Tizenhat évesen már aktívan zenekaroztam; a nyári szünetben újságot árultam, hogy meg tudjam venni az első elektromos gitáromat a salgótarjáni bizományiban, ezeregyszáz forintért. Ekkoriban még nem létezett a mulatós zene, mint műfaj, így ahol felléptünk, ott Deep Purple-t, meg Black Sabbath-ot is játszottunk és erre is táncoltak az emberek. Számtalan dalt tanultam meg akkoriban, például az LGT szinte összes dalát.

Interjú Alapi Istvánnal

Van példaképed a gitárosok közül?

Több is van, nagyon szeretem a Led Zeppelint, ezért Jimmy Page megkerülhetetlen, a King Crimsont, az Emerson, Lake & Palmer-t, Eddie Van Halent, Al Di Meola-t, de sokakat sorolhatnék még.

A jazz is közel áll hozzád, több szólólemezed is megjelent.

Nagyon kedvelem ezt a műfajt, a lemezeimen is többféle stílus jelenik meg. Eddig hét szólóalbumom jelent meg, most is két albumot készítek párhuzamosan, az egyik egy rockos, énekes album, a másik egy teljesen akusztikus instrumentális. Engem számtalan fajta zene érdekel, de a jazz a rock mellett mindig is jelen volt az életemben.

1987 óta vagy az EDDA tagja, ami már önmagában is tiszteletre méltó egy olyan világban, amikor sokan a váltásoknak és a változásokban élnek.

Igen, 1986 vége óta vagyok az EDDA Művek tagja, egy rövid 1991 és 1993 közötti időszakot kivéve, amit külföldön töltöttem. Szerintem nagyon fontos a hozzáállásunk a zenéhez, valamint a széles zenei érdeklődés, amellyel mindannyian rendelkezünk. Nagyon sokféle zenét hallgatunk, éppen ezért sem egyhangúak a lemezeink. Nem is tudnék olyan együttesben dolgozni, ahol zeneileg nagyon szűk keretek közé lennék szorítva. A titok, ha van, talán ez lehet. Egyébként, a legfiatalabb tagunk is huszonhat éve tagja a csapatnak. Komolyan vesszük azt, amit csinálunk, és ezt a közönség értékeli.

Közel 100 magyar előadó lemezén működtél közre, ez azt jelzi, hogy látszólag nagyon szereted a különféle koprodukciókat.

Engem mindig inspirált az, hogy olyan zenészekkel dolgozzak együtt, akikkel a közös munka nem mindennapos dolog. Ha valaki zeneileg másként gondolkodik, az engem is megújulásra késztet, és ez rendkívül izgalmas. Nagyon szeretem ezeket a munkákat és nagyon büszke vagyok arra, hogy az összes olyan zenésszel volt alkalmam együtt dolgozni akár élőben akár felvételen, akik gyerekkori példaképeim voltak.

Interjú Alapi Istvánnal

A Magyar Ezüst Érdemkereszt díjazottja vagy, hogyan érintett a kitüntetés?

Nagyon örültem és nagyon meglepett, amikor megkaptam az értesítést a díj odaítéléséről. Egyáltalán nem is számítottam ilyesmire, de nagyon hálás és büszke vagyok emiatt. Ezen kívül egyébként több szakmai és társadalmi díjazásban is részesültem. 2007-ben Salgótarjában Pro Arte-díjat kaptam, Nógrád megye díszpolgára vagyok, 2011-ben Artisjus-díjat kaptam a „modern zene népszerűsítője” címen, 2012-ben Fonogram-díjas lett a niXfactor című albumom az év jazz albuma kategóriában. Úgy gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy nemcsak a szakma, hanem a társadalom is megbecsül, illetve az is látszik, hogy komolyan veszik a könnyűzenészek szerepét a kultúrában, és ez fontos jelzés.

Mik a terveid a jövőre vonatkozóan?

Szeretnénk az EDDA Művekkel és a saját projektjeimmel is élőben játszani, újra találkozni a közönséggel. Két lemezanyagot készítettem el ez alatt az idő alatt, az egyik egy énekes album, a másik egy instrumentális lemez, itt teljesen akusztikus hangszereket használunk, ilyen lemezem még nem volt. Az énekes albumom év vége felé jelenik majd meg, ez kétszemélyes lemez, ahogy a korábbi két szólóalbumom is. A tavaly karácsony előtt megjelent énekeslemezen Fekete Sándor barátom dobol, akivel a Front együttesben játszunk együtt több mint harmincöt éve. A mostanin Hirleman Berci barátom ül a dob mögött, akivel már számtalan projektben dolgoztunk együtt korábban is. Egy zenésznek az a legfontosabb, hogy a közönséggel találkozzon, szóval én is annyit szeretnék élőben játszani, amennyit tudok, mert magunknak játszani olyan, mint „elektromos cigivel kínálni a guminőt”. Remélem ebben az évben sok helyen lehetünk együtt élőben.