- Kovács Krisztián
- 2022. június 16. | Becsült olvasási idő: 6 perc
Budapesten született, de mégis Etyek szülötte, és krónikása; újságíróként végzett, mégis közel húsz évet töltött a felhők felett. Légutas-kísérőből regényíróvá vált, hogy aztán nagyjából tíz év megfeszített és kreatív munka nyomán az ország egyik legkeresettebb írójává váljon. Ha a történelmi és a romantikus regények határmezsgyéjét vizsgáljuk, akkor manapság már lehetetlen elmenni Bauer Barbara neve mellett, akivel ismeretterjesztésről, magányról, írói döntésekről és kedvenc könyvekről beszélgettünk.
Légiutaskísérőből író. Számomra úgy tűnik, hogy bár talán a látszat olykor mást mutat, de e két területet mintha összekötné a magány, nem gondolod?
Magány? Sosem gondoltam bele így, de van benne valami. Azt viszont tudom, hogy amolyan magamnak való vagyok. Képes vagyok teljesen egyedül lenni akkor is, ha egy repülőnyi tömeg vesz körül és vegyülni akkor is, ha éppen egyedül vagyok. Szeretem az egyedüllétet, de sosem vagyok magányos.
Sokat foglalkozol a múlttal a regényeidben, és előszeretettel propagálod is, hogy az emberek, az olvasók igenis ismerjék meg a saját családjuk múltját. Látsz esetleg ezzel kapcsolatban valamiféle közönyt, amit esetleg a tömegmédia hívott életre, vagy épp az ellenkezője igaz?
És miután ezeket a kapaszkodókat nem társadalmi szinten találják meg az emberek, nagy szerepet kap a családfakutatás, a sorsörökség elemzése. Belső utakon, családi nyomokon járunk, ami nagyon fontos lépés. Innen már csak egy nagyobb lélegzet, és talán felismerhetővé válik a történelemkönyvek oldalairól kikiáltó múlt: vegyétek észre a hibákat, tanuljatok belőle! Hozzáteszem, a tankönyvekből nehezebb kiolvasni ezeket a mondatokat, ezért tartom szükségesnek, hogy hétköznapi emberek sorsán keresztül ismerjük meg a történelmünket, legyen az regény vagy film.
Kígyózó sor várt az Ünnepi Könyvhéten, és egy-egy új regényed rendre sikerlistás, mondhatjuk, hogy a siker igencsak széleskörűen érint szerencsére. Az ismertség, az olvasottság változtatott az írói hozzáállásodon az eltelt évek alatt?
Elképesztően inspiráló! Egyszersmind súly is, felelősség, ami egyúttal kihívás is és ily módon még tovább motivál. Valamint megerősít abban, hogy szükség van arra, ahogy és amit írok. Hogy változott-e az írói hozzáállásom? Nem. Én változatlanul magamnak írok és minden egyes regénnyel egy másik világba csöppenek. Ami viszont változás, hogy érzem, egyre többen tartanak velem.
A köteteidben van egyfajta ismeretterjesztő jelleg a magyar történelmi múlt egyes, talán kevésbé ismert eseményei kapcsán. Ez tudatos döntés, érzel egyfajta felelősséget az olvasói horizont tágítása iránt?
A férjem, dr. Valastyán Pál a Magyar Szent Korona kutatója és elképesztő széles látókörű ember, aki a történelmünket egészen hétköznapi perspektívába helyezve képes értelmezni. Olyan élményszintre tudja hozni az amúgy száraz tényeket, amik a tankönyvekből nem kiolvashatók.
Ha jól számolom, idén épp tíz éve vagy az író pályán. Hogy a mindennapjaidban mi változott a korábbi munkádhoz képest, azt nagyjából el tudom képzelni, de vajon az olvasói, irodalmi közeg mennyiben változott meg ez idő alatt, hogy érzékeled?
A teljes folyamatot egy folyton változó közegnek látom, amit számtalan tényező befolyásol. Ne menjünk messzire. Ha csak a karantén időszakát nézzük, komoly következtetéseket vonhatnánk le az olvasási szokásokat illetően. De ennél sokkal kevésbé markáns és átfogó helyzet is változtathat a könyvek világán, annak minden résztvevőjével együtt. De hogy őszintén válaszoljak, kissé kívülállóként vagyok jelen, még akkor is, ha az írói munka is csapatmunka: a kiadó, a szerkesztő, a grafikus, a kereskedő, a piac, a könyvtáros, a pedagógus, és persze az olvasó közössége (és még sorolhatnám a résztvevőket is). De ebben a közegben én az otthonülő, egy-egy történetben bolyongó vándor vagyok. Ebből a nézetből semmi nem változott.
Tőled talán kissé szokatlan módon egy kisregény-sorozatba fogtál, melynek első kötete, Az idegen nemrég került a boltokba. Te, aki alapvetően teljes, lezárt, kerek egész történetekben gondolkodott eddig, miért váltott? Egyfajta kísérlet lenne?
Nem kísérlet. Régen megfogant már bennem a gondolat, de mint mindig, türelmesen hagytam érni, megérni. Mindig várom a pillanatot, hogy megszólaljon a fejemben a hang és lássam a képeket. Csak ezt követően kezdek el írni.
Hogyan tovább? Mikor majd lezárul a Találkozások-sorozat, mi a következő lépés?
Egy szintén régen érő történettel folytatom. Ehhez is idő kellett. Ahogy mondani szoktam, egy hét százezer karakter, de ezt a tempót megelőzi másfél-két év felkészülés. Ismét egy időutazáson veszek részt, de ezúttal az 1400-as évek felé tartok.
A legtöbb írótól megkérdezem, Nálad sem hagynám ki: szerinted melyik a három legnagyszerűbb regény, melyet valaha írtak, és mely három regény a Te személyes kedvenced?
Személyes kedvencet viszont örömmel emelek ki a sok közül. Lehet, hogy holnap másik hármat említenék és tegnap is másik hármat mondtam volna, de most a következőket választom ki az élményeim közül: Láng György: A Tamás-templom karnagya; Ottlik Géza: Iskola a határon és amit mindig, bármennyire is szerettem volna harmadikként egy másikat mondani, Colleen McCullough: Tövismadarak.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Utazás a lélek mélyére, kizárólag a legbátrabb olvasóknak!
Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.
Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.
Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.
A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.
Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.