Kovács Krisztián
2018. június 14. | Becsült olvasási idő: 9 perc

Brandon Hackett: Minden regényem története egyfajta kirakós-játékként formálódik

Jönnek-mennek az új szerzők az irodalmi piacokon, némelyikük megragad, némelyik kihullik, és eltűnik, aztán visszatér, de kifejezetten jót tesz a közegnek, ha rendelkezik olyan arcokkal, akik művei régóta megtalálhatóak a boltok polcain, így mi is úgy érezhetjük, hogy az írót az évről-évre megjelenő legújabb regényénél már régi ismerősként, szinte közeli barátként üdvözölhetjük viszont.

A jelenlegi magyar sci-fi egyik legrégebbi arca 16 éve kezdte meg sikerszériáját a zsáner nyomtatott világában, és persze nézetei és szemlélete óhatatlanul is változott az eltelt évek során, magas minőségre és eredetiségre törekvése végig kitartott, és nyilván ez is hozzásegítette ahhoz a státuszhoz, melyben ma is leledzik, történetesen, hogy a közönség évről-évre tűkön ülve várja a következő megjelenő kötetét, neve pedig szorosan összeforrt a hazai sci-fi világával. Markovics Botonddal, vagy ahogy a borítókról kacsint ránk, Brandon Hackett-tel interjúztunk.

16 éve a pályán Forrás: brandonhackett.hu

Sok helyen elmondtad már, hogy a sci-fi felé többek közt a Star Wars, majd a tizenévesen olvasott Frank Herbert regény, a Dűne orientált. Fel tudod idézni, milyenek voltak az első szárnypróbálgatások, amikor már konkrétan sci-fi történeteket írtál?

Kilenc-tíz éves koromban próbálkoztam először írással, rövid idő alatt számos 5-10 oldalas „regénnyel” töltöttem meg egy spirálfüzetet. Folytattam a klasszikus Csillagok háborúja-trilógiát, és néhány oldal alatt felrobbantottam a harmadik Halálcsillagot, írtam Indiana Jones-kalandot, jöttek az ufók is, mindemellett tucatnyi saját történetet találtam ki. Ezt követően aztán sokáig inkább képregényeket rajzoltam, és csak öt évvel később kezdtem el újra írni. Éppen borzasztóan lassan haladtam az aktuális képregény-sztorimmal, és egyszerre csak arra gondoltam, miért nem próbálom meg inkább leírni? És innentől valahogy természetesnek tűnt, hogy írok.

Milyen érzés volt 2002-ben, mikor a Cherubion Kiadó kihozta az Én, a halhatatlan novellciklust, és hogy gondolsz vissza most az első megjelenésre?

A Cherubion kiadó tulajdonosa, Nemes István 2002-ben döntött úgy, hogy a kiadó az antológiasorozatában, egyesével megjelenteti az Én, a halhatatlan novelláimat. Aztán egy vasárnap reggel megcsörrent a vezetékes telefon (2002-ben vagyunk!). István hívott, mert éjjel elolvasta az összes történetet, és elmesélte, hogy mivel hivatalból rengeteget foglalkozik szövegekkel, már csak nagyon ritkán élvezi az olvasást, de ez a novellafüzér újra előhozta belőle ezt az érzést. Úgyhogy ha nem gond, belerakná mind a négyet a mostani kötetbe, és Én, a halhatatlan lenne a címe is. Nem volt gond. Viszont a kötet, benne mindegyik halhatatlanos novellámmal, éjjel menne is a nyomdába. Úgyhogy elugrottam egy családi ebédre, aztán rohantam haza, hogy még egyszer utoljára, alaposan átjavítsam a szöveget. Az biztos, hogy első megjelenés élményét azonban semmivel sem lehet összehasonlítani.

16 évvel az első nyomtatásban megjelent munkád után hogy látod az sci-fi irodalmi közeget és a piacot? Mekkora változás következett be?

Pár éve még azt mondtam volna, hogy idehaza sokkal nehezebb publikálni, mint az ezredfordulón, azonban az elmúlt pár évben megfordult a helyzet, pont, hogy sokkal könnyebb: számtalan lehetőség nyílt, több a zsánerkiadó, és bátrabban is adnak ki magyar írókat. Viszont hatványozottan többen is próbálkoznak írással, ezért a verseny is jóval nagyobb, ráadásul megjelenést követően a magyar regények már nem egymással, hanem az angolszász fantasztikum krémjével versenyeznek az olvasókért. Nem vagyunk könnyű helyzetben. Nemzetközi oldalról nézve a sci-fi piac szerintem most egyfajta útkeresési korszakát éli. Nincsenek látható, harsány trendek (ami egyébként szerintem nem baj), rengeteg sci-fit lazábban kezelő, közeljövőben játszódó, populárisabb regény jelenik meg, így helyenként elmosódnak a határok a sci-fi és a mainstream között. A távolabbi jövő továbbra is megmaradt a keményvonalas sci-fi regények számára, és remélem, egyre vadabb és furcsább ötletek, regények születnek.

A 2015-ös könyvhéten, az Időutazás tegnapját dedikálva

2010-ben alapító tagja voltál az SFmag weboldalnak, ami egy kezdeményezés volt arra vonatkozóan, hogy olyan többek közt sci-fi, vagy fantasy zsánerben született műveket is bemutassatok, melyek magyarul még nem elérhetőek. Lassan nyolc évvel az indulás után hogyan látod, a törekvés elérte a célját, sikerült tágítani a fantasztikum itthoni horizontját?

Az SFmag.hu-t azért hoztuk létre, hogy mesélhessünk azokról a magyarul nem elérhető, zseniális SFF-regényekről, képregényekről, amelyeket mi, az oldal működtetői nagyon szeretünk. Az SFmagot zsánerírók, fordítók, szerkesztők, újságírók, bloggerek alkotják, nagyon különböző érdeklődésű csapat jött össze. Rengetegen írták egy-egy új cikkünk alatt, hogy de jó lenne ezt vagy azt magyarul is olvasni. Aztán pár évre rá valami elkezdődött itthon, a kiadók elkezdték kiadni ezeket a szuper regényeket, sőt, aztán elkezdték kiadni a frissen megjelenő angolszász regényeket, majd továbbléptek, és megjelenés előtt kezdtek el válogatni a még meg sem jelent, de az irodalmi ügynökségek által ajánlott fantasztikus címek közül. Mi, magyar olvasók jelenleg szerintem el vagyunk kényeztetve, sokszor a megjelenés napján megkapjuk magyarul a legújabb sci-fi és fantasy könyveket, a kiadók frissek és naprakészek. Emiatt az SFmag eredeti koncepcióján a kor túlhaladt. Óhatatlanul meg is torpant a lendületünk, de folyamatosan próbálgatunk új irányokat, nyitottunk a videojátékok és egy sor más médium felé is, és dolgozunk az SFmag újrapozícionálásán.

Közgazdászként dolgozol, ami egy reál terület, szemben az irodalommal. Milyen hatást gyakorol egyik a másikra, tehát pl. van-e befolyása az irodalomnak a civil munkádra?

Az írásnak a munkámra nincs hatása, fordítva viszont annál több. A reálterület, a társadalmi-gazdasági folyamatok iránti érdeklődésem minden regényemben tetten érhető. Az időutazás napjában és folytatásában például megpróbáltam felvázolni, miként működhetne egy olyan őrült, folyamatosan változó, darabjaira hullott világ, ahol bárki számára elérhető az időutazás. A regény az első időgép bekapcsolásakor kezdődik, amikor is megjelenik a Földön 200 milliárd időutazó, akik bulizni jönnek az időutazás első pillanataiba. Akár életük folyamán számos alkalommal. A Xeno című regényemben pedig három, a miénktől teljesen eltérő idegen civilizációt próbáltam felépíteni, és a velük való együttéléséből kialakult társadalmi-gazdasági-kommunikációs rendszert bemutatni. Viszonylag sok ismeretterjesztő könyvet, cikket olvasok, elsősorban tudományos és futurológia témákban, igyekszem naprakész lenni, és tudományos elképeléseket, fejtegetéseket science fictionbe fűzhető formában továbbgondolni. Nagyon izgalmas világban élünk, ami folyamatosan gyorsul és változik, ha nem vigyázunk, könnyen lemaradunk. Érdemes például megnézni, hogy mekkora a kommunikációs szakadék egy mai tizenéves és egy felnőtt között. Ez a generáció beleszületett a digitális világba, más nyelvet beszélnek, máshonnan szerzik az információt. És hamarosan felnőnek. Eközben a legidősebb generáció jelentős része még mindig abban a 30 évvel ezelőtti, lassan megszűnő világban él, ahol az esti szórakozást a tévécsatornák böngészése, a Híradó, a Barátok közt és pár éves filmek nézése jelenti. Eközben jönnek az önvezető, elektromos autók, drónok, virtuális, augmentált valóság, robotok, hypergyors internet, streaming szolgáltatások, öntanuló algoritmusok, egyre több és fejlettebb technológia, lehetőség, ami mind-mind hatással van az életünkre, de a gondolkodásunkra is. Félelmetes, hogy mennyivel több inger ér már most egy átlagos embert, mint mondjuk két évtizeddel ezelőtt, és mindez egyre nőni fog.

Akad író, aki szerint mindig az első leírt mondat a legjobb, és akad, aki több tucatszor átírja a saját szövegét. Te hogy dolgozol, milyen az a Hackett-módszer?

Ebből a szempontból meglehetősen sajátos típus vagyok, ugyanis sokszor még magam számára is megdöbbentően mozaikosan írok. Minden regényem története egyfajta kirakós-játékként formálódik, és hagyom, hogy az agyam ösztönösen, kedve szerint pakolgassa a részeket. Ha egy jelenetrészlet bevillan, akkor azt rögtön leírom, de simán megtörténhet, hogy a jelenet közepén egy teljesen másik, fejezetekkel későbbi jelenettöredék ugrik be, és ilyenkor azonnal átváltok arra. Akár egy mondat közepén is, és hagyom, hogy a csapongó gondolatok vezéreljenek. Az első leírt szöveg így inkább csak vázlat, amit aztán részleteiben kidolgozok, aztán addig írom újra és újra, amíg az összes részlet, mondat, szó is a helyére kerül. Ez közel sem hatékony, viszont nálam ez vált be. Viszont ahány író, annyiféle módszer, ismerek olyan kollégát, aki meg pont fordítva csinálja.

A közönség és kritikai sikert aratott legutóbbi regény, a francia Stephan Martiniere borítójába csomagolva

Mi határozza meg számodra inkább az adott regényt, a karakterek, a történet, vagy a háttérvilág?

Regényenként változik, attól függően, hogy melyik mit igényel. Viszont az utóbbi történeteimnél szinte mindig az alapproblémára-gondolatra és az ehhez kapcsolódó karakterekre épült rá minden egyéb.

Megfigyelhető, hogy a zsáneren belül maradva a regényeid általában igen eltérő témákat boncolgatnak. Ez inkább kísérletezés, vagy tudatos írói fejlődés a részedről?

Valahol mindkettő. Bizonyos időközönként szükségem van új ingerekre, ötletekre, karakterekre, gondolatokra, világokra. Másrészt valahol tudatos is, mert igyekszem elkerülni, hogy beleragadjak egyetlen világba, sorozatba. Emellett nagyon erőteljesen motivál a fejlődés, és bőven van hová. Szeretném azt hinni, hogy egyre jobb és jobb regényeket tudok írni. Az egyik legnagyobb dicséretet pár hete pont a kiadómtól kaptam, amikor Velkei Zoli, a kiadóvezető kifejtette nekem, hogy a legtöbb író esetében mindig az első néhány könyv a legerősebb, és ritka az, amikor a sokadik kötetről mondható el ugyanez, mint most nálam, a Xeno kapcsán, ami a visszajelzések alapján valóban az eddigi legjobb munkámnak tűnik. Valahol minden egyes regényem egyben egy nagy kísérletezés, egyfajta bolyongás a kétség és bizonytalanság erdejében. Na, meg egy jókora félelem is, hogy mi van, ha nem sikerül. Ez a félelem azonban egyben kifejezetten motiváló is.

A sci-fiben talán még az átlagosnál is fontosabb az aktuális trendek nyomon követése, hogy az ember ne botoljon önkéntelenül már elhasznált ötletekbe. Manapság ez mennyire nehéz, amikor ekkora dömping van a piacon?

Szerintem a trendkövetés pont nem jó megoldás, mert mindig rengetegen próbálkoznak vele, de általában csak a trendet elindító regény ér valamit, a többi egyre kevesebbet. Ettől még egy írónak tisztában kell lennie azzal, amit ír, ezért muszáj minél többet olvasni, már csak azért is, amit te is említesz, hogy ne írjunk meg egy ötven éve számtalanszor megírt sztorit újra. Az egyediség szerintem nagyon fontos, mert olvasást követően legtöbbször az egyedi könyvekre emlékszünk.

Amikor író dedikáltat íróval, Botond és Richard Morgan, a Takeshi Kovacs-regények írója Forrás: brandonhackett.hu

Mára azért kialakult egy masszív olvasóbázisod, és olyan tagjává váltál az itthoni sci-fi irodalmi közéletnek, akinek a véleményére odafigyelnek a zsáner kedvelői. Hova tovább, mit lehet még elérni itthon, és mit külföldön?

Elsősorban a következő regényemre koncentrálok, azt próbálom megfejteni, hogyan tudom a lehető legjobban elmondani ezt a történetet. A közélet bizonyos részétől pedig igyekszem távol tartani magam, mert helyenként sajnos pont olyan, mint a politika, csak kicsiben. Az olvasókkal ellenben szívesen beszélgetek, hiszen mindannyian szeretjük a sci-fit. A külföldi megjelenés egy érdekes kérdés. Az Agave kiadóval dolgozunk rajta, Az időutazás napja angol fordítása révén egy ideje szerződésünk van az USA egyik legnevesebb irodalmi ügynökségével. Ez egy hatalmas előrelépés és „majdnem” siker, de valójában még mindig csak éppen beléptünk az előszobába, és egyelőre még a kabátot sem tudtuk levenni. Ügynök nélkül a tengerentúlon szóba sem állnak az emberrel, de láthatóan itthonról még ügynöki háttérrel is szinte esélytelen eljutni az angol kiadásig. Gondolj bele, itt van egy magyar író, messze van, az írásait fordítani kell, nem angol az anyanyelve, csupa-csupa probléma, miközben ezernyi helyi szerző tolong jobbnál jobb kéziratokkal. Reálisan nézve esélytelen. De nem adjuk fel.

Legutóbbi regényed, a Xeno nagy siker volt, egyrészt talán azért is, mert új nézőpontot adott egy nagyon is mai társadalmi és politikai problémára. Legközelebb milyen irányba mész el, mi várható a készülő regénytől?

Ez egy 300 évvel a jelenünk után játszódó transzumanista-cyberpunk-űropera lesz, ami a harmadánál egy nagyon furcsa mind-fuck történetté fog változni. A középpontjában egy az egész naprendszerre kiterjedő krízis áll, amely arról szól, hogy milyennek kell lennie a jövőbeli emberi teremtményeknek. Egyelőre nagyon boldog lennék, ha meg tudnám írni úgy, ahogy elképzeltem.