"A lényeg, hogy elfogadjuk, emberből vagyunk"/Forrás: velvet.hu/

Benke Éva
2020. november 30. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

Csernus Imre: A lényeg, hogy elfogadjuk, emberből vagyunk

Amikor májusban szétnéztem az országban, azt láttam, hogy mindenki úgy viselkedik, mintha nem kaptunk volna egy durva intő jelet – mondta dr. Csernus Imre nemrégiben megjelent könyve, a Főnix kapcsán. A Jaffa Kiadó gondozásában megjelent mű nem véletlenül viseli a mitikus tűzmadár nevét, mely élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, amelyet meggyújt és vele együtt porrá ég. A hamvakból egy új és fiatal főnix születik a megújulás és az újrakezdés szimbólumaként. Ez a fajta átalakulás az író szerint az emberekre is bőven ráférne.

A vírusra való tekintettel csak telefonon volt alkalmam beszélgetni a Doktor Úrral, ám meglepődve tapasztaltam, hogy kezdetben nyoma sem volt a Bevállalja? című televíziós műsorból ismert „kiabálós” pszichiáternek. Miközben egyre inkább elmélyedtünk a Főnix kapcsán felmerülő kérdésekben, azért már én is kaptam hideget-meleget, de végül megvitattuk a fiatalság, az élet és az elmúlás nagy kérdéseit, és végül beszélgettünk azokról a könyvekről és írókról is, amelyek felejthetetlenek maradtak Csernus Imre számára is.

„A lényeg, hogy elfogadjuk, emberből vagyunk”/Forrás: velvet.hu/

A Főnix központi témái a megújulás és az újrakezdés. Akkor is írt volna erről, ha nincs a koronavírus járvány vagy egyértelműen a pandémia inspirálta erre?

Nem a járvány miatt írtam erről, hanem azért, mert amikor májusban szétnéztem, akkor azt láttam, hogy az emberek úgy viselkednek Magyarországon, mintha nem kaptuk volna egy nagyon durva intő jelet. Jó magyar szokás szerint ismét a homokba dugtuk a fejünket, és úgy csináltunk, mintha mi sem történt volna – tulajdonképpen elindult egy nemtörődöm, hanyag hozzáállás a dolgokhoz.

Egy bizonytalan helyzetben – mint ami jelenleg is van – mi a valószínűbb: kimozdulunk a komfortzónánkból és változtatunk, amin változtatni kell vagy éppen ellenkezőleg, ragaszkodunk a megszokott dolgainkhoz, és kevésbé vagyunk hajlandók váltani?

Én azt tapasztalom, hogy krízishelyzetben reagálni vagy változtatni legtöbbször szalmaláng effektus. Amikor újra megnyílik a világ, valójában az fogja megmutatni, hogy az emberek mire használták ezt az időszakot:

arra, hogy különböző tüneti módszerekkel hedonistán éljenek vagy arra, hogy feltegyék maguknak azokat kérdéseket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Önre volt valamilyen hatással a járvány, és ha igen, akkor miben?

Semmilyen hatással nem volt rám kedves kisasszony, ugyanazt csinálom most is, mint előtte. Nyáron a Csendülőben dolgoztam, amikor pedig jött az ősz, és még lehetett, jártam az országot, és arról beszéltem, hogy mit jelent felnőni és megvalósítani az érzéseinket.

Egy pillanatig sem tartott attól, hogy mi lesz, ha elkapja a vírust, és itt a vége?

És akkor mi van, ha itt a vége? Minden csak hozzáállás kérdése. A kérdés ilyenkor az, hogy az ember felhasználta-e azt az időt, amit életnek hívunk. Hogy szívvel lélekkel megtettük-e, amit kellett, és én megtettem. Különben is egy vírus megakadályozzon abban, hogy azt csináljam, amit szeretek? Hát nem fogom hagyni! Természetesen meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket, amelyek fontosak a közösség szempontjából, de összességében, önmagammal szemben nem kell, hogy félelmeim legyenek. Ha meg jön a vírus, akkor meg megteszek mindent, hogy azt megoldjam, nem igaz? Én legalábbis így állok hozzá.

„Amikor májusban szétnéztem az országban, azt láttam, hogy mindenki úgy viselkedik, mintha nem kaptunk volna egy durva intő jelet” /Forrás: life.hu/

Én úgy tudom, hogy általában azok a kultúrák elfogadóbbak az elmúlással, amelyek hisznek benne, hogy a halál után is van élet. Erről mit gondol?

A helyzet az, hogy ennek sosem néztem utána, de a kérdése kapcsán eszembe jut például a polinéz és az eszkimó hozzáállás. Én inkább abból indulnék ki ebben az esetben, hogy azok a népek, amelyek ténylegesen mindent megtesznek az életben, nem jönnek zavarba attól, ha eljön a halál ideje. Másrészről meg ez az élet normális rendje, nemde? Megszületünk, utána pedig meghalunk. A kérdés inkább az, hogy a köztes időt mire használjuk.

Szerencsére én fiatal vagyok és egészséges, ebből kifolyólag nem igazán félek a vírustól, ám idősebb családtagjaimért már annál jobban aggódok, és egész biztos, hogy sok fiatal van így ezzel. Mit tanácsol azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én?

Mentális szempontból is egészséges a kisasszony?

Bízom benne, hogy igen.

A bízom benne az nem a valóság, hanem egy vágy!

Akkor úgy fogalmazok, hogy igen, mentálisan is egészséges vagyok. Visszatérve a kérdésemre, mit mondana akkor azoknak, akik aggódnak az idősebb szeretteikért?

Krízishelyzetben az aggódás veszett fejsze nyele, mert ilyenkor csak a saját energiáinkat pocsékoljuk. Aggódni olyanon, ami nincs… mégis minek? Igaz, hogy a vírus halálos kimenetellel is járhat, de mégis mit nyerünk azzal, ha állandóan félünk és rettegünk?

Akkor Ön nem aggódik?

Nem. Az a helyzet, hogy én mindent megtettem a szeretteimmel szemben: amikor csak lehetett megmutattam, hogy mit jelent a szeretet, az odafigyelés és a törődés. Édesanyám ott él a faluban, így amikor csak lehetett, kimutattam felé az érzéseimet. Szerencsére már jó ideje tudom, hogy aggódással felesleges nyomasztani a lelkemet, ha máskülönben mindent megteszek. Érti ezt kisasszony?

Értem. A könyvében sokat használja a tudatosság kifejezést…

Egyértelmű, tudja miért?

Na, miért?

Egyszer egy pedagógus azt mondta nekem, hogy ahhoz, hogy valaki valamit megjegyezzen, tizenhétszer szükséges elismételnie, és még így sem egészen biztos, hogy éles helyzetben is emlékezni fog rá. Ennek kapcsán belegondoltam abba, hogy általános iskolás koromban én is hányszor ismételtem a szorzótáblát, újra, újra és újra, amíg az belém nem vésődött. Ha a könyvben csak egyszer használtam volna a tudatos szót, akkor az olvasó a 10. oldal után elfelejtette volna, de mivel sűrűn beszéltem róla, így talán jobban rögzült az emberek fejében. Az természetesen megint egy más kérdés, hogy éles helyzetben is emlékeznek-e majd rá és fogják-e tudni használni.

A legtöbb ember, amikor azt mondja, hogy képes kimutatni az érzéseit, arra gondol, hogy sokszor mondja azt a másiknak, hogy szeretlek. Ez azonban nem az érzések kifejezése, hanem csak egy adott érzelmi állapotnak a megfogalmazása! Nem véletlen az, hogy most, hogy megjelent a vírus, a félelem orrba-szájba száguldozik közöttünk.

Nem lehet, hogy a halálfélelem egyfajta életösztön?

Életösztön mégis mire? Arra, hogy az ember ne tegye meg azt, amit szeretne, hanem mindig mindent csak halogasson? Ez nem életösztön, ez csak kompenzáció.

Csernus Imre felszámolta a praxisát is /Forrás: 24.hu/

A könyvében a fiatal főnix áll szemben az öreg főnixszel. Ebből a logikából kiindulva, Ön szerint mi az, amitől a lelkünk fiatal maradhat?

Ha elfogadjuk, hogy emberből vagyunk.

És ez mit jelent?

Ez azt jelenti, hogy ha tévedek, akkor nem szégyellem bevallani, nem dacolok és mondogatom azt magamban, hogy nem, nem és nem. Legtöbbször, ha megmondjuk valakinek, hogy ilyen vagy olyan, akkor az illető megsértődik és elkezdi tagadni, hogy ő márpedig nem ilyen. Hát dehogynem! Emberként kell hozzáállni a világhoz, nem pedig úgy, mintha félistenek lennénk, mert nem vagyunk azok.

Miért, kik azok a „félistenek”?

Azok az emberek, akik a váratlan krízishelyzetekben megijednek és elkezdenek pánikolni. Ez annak a szimbolikája, hogy ezek a személyek önmaguk és a környezetük előtt is erősebbnek mutatják magukat, mint amilyenek valójában.

Ha már a változtatásoknál tartunk, akkor több mint 10 éve Ön is vidékre költözött. Elég volt a nagyvárosi pörgésből, vagy mi vezette Budapestről Noszvajra?

Szeretem a megújulást, és azt, ha váratlan helyzetekben mérettethetem meg önmagam. Abban a pillanatban, ahogy megérzem a belső hiányérzetet, utánajárok, hogy mi okozhatja: például, ha azt tapasztalom, hogy óriási a nyüzsi, felületes a kommunikáció, és még a szomszédok sem figyelnek egymásra, akkor elmegyek egy olyan világba, ahol a szomszédasszonnyal jót lehet dumálni. Van, aki szereti a nagyvárosi életet – és ezzel nincs is semmi gond -, de az én minőségi életembe ez nem fér bele.

Akkor már nem is praktizál?

Felszámoltam mindent.

Nem hiányzik?

Kiszámoltam, hogy napi szinten nyolc emberrel ültem le beszélgetni, és évente durván 1600 személlyel találkoztam leszámítva a szabadnapokat. Ebből kiindulva mérlegeltem, és mivel rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, hogy valóban lehet emberként élni, és optimistán hozzáállni a dologhoz, elkezdtem előadásokat csinálni, hogy azt, amit én vallok és hiszek, meg tudjam osztani másokkal is. Így sokkal több emberhez tudok eljutni. Tehát válaszolva a kérdésére nem, nem hiányzik.

Csernus Imre új kötete /Forrás: jaffa.hu/

Visszakanyarodva kicsit a Főnixhez, felkaptam a fejem olvasás közben, amikor A Legyek Urát említette benne. Ez az egyik kedvenc könyvem, Ön is szereti?

Abszolút, sok mással egyetemben.

Miért, milyen könyveket szeret még?

Sokszor eszembe jutnak azok az olvasmányaim, amelyek meghatározóak voltak számomra, bár fiatalon nem teljesen értettem, hogy mit jelentenek pontosan. Az egyik ilyen Eric Knight-tól a Légy hű magadhoz. Ismeri?

Igen, ismerem, de még nem olvastam.

Emellett hasonló élmény volt számomra John Steinbecktől az Édentől keletre, de Boris Vian-t és Hemingwayt is szeretem. Tudja,

Hemingway például azért fogott meg, mert annak ellenére, hogy öngyilkos lett, az ő hozzáállása szerintem maga az élet: amikor élt, akkor nagyon élt, amikor ivott, akkor ivott, amikor meghalt, akkor pedig meghalt.

Ez egy tiszteletreméltó hozzáállás, én legalábbis így gondolom.

Többnyire realista írókat sorolt fel. Sci-fit, fantasyt vagy kevésbé földhöz ragadt műveket nem is szokott olvasni?

Engem az ember érdekel a könyvekben – éppen ezért Jókai hosszú természetleírásait gyakorta átlapoztam -, de krimiket például szoktam olvasni. Imádom azokat a könyveket, amelyek egy adott kor társadalmáról beszélnek, mondjuk egy bűnügyi történetbe ágyazva.

Köszönöm az interjút…

Várjon kedves kisasszony, kanyarodjunk csak vissza ahhoz a mondatához, hogy aggódik a szülei miatt. Emlékszik még rá, hogy ezt mondta?

Igen, természetesen.

Kérdezem én: ha a szülei érzelmi szempontból felnőttek lennének, ha beszélnének arról, ami fontos, és az élethez valóban felnőtt emberként viszonyulnának, akkor is aggódna értük?

Háát…

Látja kedves kisasszony, ezért írtam meg a könyvet! Ez hiányzik ma nekem Magyarországon az ún. felnőttekből.