
- Kovács Krisztián
- 2020. október 12. | Becsült olvasási idő: 8 perc
Dean R. Koontz a szórakoztatóirodalom élő legendája. Az idén 75. évét betöltött szerző hátborzongató írásainak idehaza is óriási rajongótábora van, szinte kimondani is hihetetlen, hogy már 1965-től jelennek meg rendszeresen írásai nyomtatásban, az elmúlt több mint öt évtizedben pedig regényei sorra a bestsellerlisták csúcsát ostromolták.
A hivatalos számok szerint nagyjából 370-400 millió példányt értékesítettek világszerte a műveiből, amivel a világ húsz legolvasottabb írójának listáján is szerepel. Néhány évvel ezelőtt a 21. Század Kiadó gondozásában látott napvilágot legújabb, Jane Hawk-sorozata, melynek apropóján kérdeztük pályafutásáról, és az irodalmat és könyvkiadást érintő nézeteiről, Koontz pedig nagyon nagy kedvvel mesélt nekünk.
Dean R. Koontz regényei 1965 óta jelennek meg folyamatosan
Az 1960-as években kezdett komolyabban az írással foglalkozni, akadtak akkoriban példaképek, vagy előképek, akik segítettek a saját stílus, vagy mondanivaló kialakításában?
A pályafutásom elején leginkább a spekulatív fikciós irodalom három nagyágyúja, Ray Bradbury, Theodore Sturgeon és Robert Heinlein hatottak rám. Összességében azonban Dickens és John D. MacDonald tették rám a legnagyobb benyomást karaktereik lelki mélységének és komplexitásának ábrázolásával.
A horrort, a thrillert ma is sokan egyszerű ponyvairodalomnak titulálják, Ön szerint van értelme ilyen módon osztályozni az irodalmat, vagy egyszerűbb csak jó és rossz regényekre osztani?
Minden műfajban ott rejtőzik a potenciál, hogy szépirodalmi szintre emelkedjen. Az én véleményem szerint az „irodalmi fikció” csak egy műfaj a sok közül. Idehaza az Egyesült Államokban sohasem fogadtam el a könyvek horrorként való felcímkézését és mindig igyekeztem lebeszélni a könyvkiadókat, hogy thrillernek se nevezzék őket. Írás közben nem műfajokban gondolkozom, csak írok. A könyvkiadók azonban kénytelenek bekategorizálni a könyveket a marketing követelményeknek megfelelve, még akkor is, ha ezzel szűkül az elérhető olvasók köre.
mert azt gondolta, hogy ezek a pozitív kritikák visszatetszést keltenek a műfaj olvasóiban. A papírborítású kiadás előtt pedig nekem kellett foggal-körömmel ragaszkodnom ahhoz, hogy mégis rákerüljenek az előlapra. Az amerikai kiadók szörnyen lebecsülik az olvasóközösség intelligenciáját.
A közel 400 millió könyvet eladott író fanatikus könyvgyűjtő
Miként látja a horror, a thriller, és a krimi irodalom jövőjét jelenleg?
Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Úgy gondolom, hogy az egyes műfajokban alkotó írók tehetségén múlik az, hogy az adott műfaj sikeresebb lesz-e, vagy éppen háttérbe szorul.
Magyarországon főleg a 1990-es évek végén, és a 2000-es évek elején szokás volt, mint a horrorműfaj nagyjait, versenyeztetni Önt és Stephen Kinget. Van értelme Ön szerint egy ilyen jellegű összehasonlításnak?
Stephen King mögött egy fantasztikus és teljesen megérdemelt karrier áll. Én személy szerint sohasem értettem, miért gondolják sokan azt, hogy ugyanannak a fának a gyümölcsei vagyunk. Én kizárt, hogy képes lettem volna megírni a Kedvencek temetőjét, vagy a Halálos Árnyékot, csakúgy, ahogy az ő tollából sem született volna meg a Kötődés, vagy a Jane Hawk-sorozat. Egyértelműen különbözik a világlátásunk. Az pedig, ahogy egy író a világot látja és értelmezi, adja a senki mással össze nem téveszthető egyediségét a műveinek.
Óriási könyvgyűjtő hírében áll. Manapság rémhírek terjengenek arról, miként esnek vissza a példányszámok, és sokan vizionálják a könyv formátumának megszűnését. Ön szerint ez pusztán rémhírkeltés, vagy esetleg lehet némi alapja, egyáltalán a könyv, mint olyan, mint jelent az Ön számára?
Mindenevő vagyok, ha olvasásról van szól. Ugyanúgy olvasok fikciós felnőtt-, mint gyermekirodalmat. Fáradhatatlanul keresem azokat a hangokat, azokat az írói stílusokat, melyek azt az izgalmat, katarzist tudják kiváltani belőlem, amiket gyerekkoromban éltem át. Nagyon szeretem Kate DiCamillo fiataloknak írt könyveit, melyeket teljes szívből ajánlom a felnőtt olvasóknak is. Cormac McCarthy is kedvenceim közé tartozik. Mindkettőjükről elmondható, hogy rendkívül egyedi hangot ütnek meg a saját műfajukon belül.
Nem gondolom, hogy a nyomtatott könyv valaha is megszűnik létezni. Sajnos sok amerikai könyvkiadó rendkívül gyenge minőségben készít könyveket. Ennek ellenére meglepően sokan hajlandók így is 30 dollárt fizetni értük, pedig sokszor már egy olvasás után kiesnek a lapjaik és darabokra hullanak. Épp ez volt az egyik oka annak, hogy leszerződtem az Amazonnal és már náluk jelennek meg először a könyveim. Tény, hogy több elektronikus könyvet adnak el, viszont a Thomas & Mercer kiadójuk fémjelezte nyomtatott kiadásaik egészen kiváló minőségűek mind anyaghasználatban, mint dizájnban. A New york-i könyvkiadók 95%-át utcahosszal megelőzik.
A Jane Hawk-sorozata idehaza is rendkívül népszerű
Egy ilyen hosszú írói pályafutás közben változik az, mit jelent maga az írás intézménye az alkotó embernek? Mást jelent manapság, mint mondjuk 1968-ban, a Starquest írásakor?
Az írás jelenti számomra az élet értelmét. Az elmúlt néhány évtizedet azzal töltöttem, hogy kényszerítettem magam az élettel kapcsolatos tapasztalataim megírására. Ez idő során bizonyos értelemben fejlődtem és változtam, valamint megszilárdultak bennem azok az értékek és eszmék, melyekhez érdemes hűnek lenni.
A Jane Hawk történetekben valamiféle egészen új írói lendületet érezni. Miként képes megújulni valaki több, mint 80 kötettel a háta mögött, egyáltalán valamiféle tudatos váltásról beszélhetünk ez esetben?
Az egész karrierem során igyekeztem minden könyvemmel magasabbra helyezni a lécet. Ez nem igazán volt a kiadóm ínyére. Nem szeretem az unalmas dolgokat, ezért szívesen kockáztatok és próbálok ki újdonságokat. Egy átlagos New york-i kiadó számára ez nemkívánatos tulajdonság. Ők abban érdekeltek, hogy az írók kiszámíthatók legyenek, és ne próbáljanak újítani, megújulni, hiszen akkor nem tudják majd, hogyan építsék fel jó előre a könyveik marketingjét. Azt hittem, hogy az Ártatlanság és az Ashley Bell történeteiben olyan témákat találtam, melyek egyediek és a maguk nemében lenyűgözőek. Ezt támasztották alá az olvasók visszajelzései is. Ennek ellenére a kötetek kiadójának oldalán hasonló lelkesedésnek nyoma sem volt.
Sajnos rengeteg regénynek van olyan női főszereplője, akik végtelenül egysíkúak, hazugok, megtévesztőek, kiszámíthatatlanok, alkoholproblémákkal küzdenek és a történeteik narrátorai is egyúttal. Nekem nem ez a tapasztalatom a nőkkel. Az én életem tele van erős, megannyi szenvedést átvészelő nővel, akik igazi áldást és biztos támaszt jelentenek környezetüknek. Egyszer akartam írni egy regényt, melynek főszereplője egy belevaló FBI ügynök lett volna, az összes általam ismert erős női tulajdonsággal felvértezve, ugyanakkor tele gyengédséggel, hisz annak sincsenek híján az erős nők. Amikor elkezdtem írni az első Jane Hawk-novellát, húsz sor után tudtam, hogy olyan a karakterre bukkantam, aki olyan utat járhat be, amit előtte senki más, és amelyre magával vihet engem és az olvasót is.
Koontz számtalan regényében nagy szerepet ad a kutyáknak
Közel másfél tucat művéből készült filmadaptáció, de akad esetleg olyan, amit Ön is szívesen látna viszont a vásznon?
A legtöbb film és sorozat nyomokban sem hasonlít a könyvhöz, ami az alapjául szolgált. A filmstúdiók és a producerek horrortörténetet akarnak faragni belőlük, maguk mögött hagyva a karakterek közötti komplex kapcsolatokat, nihilista sötétséggé torzítva a szereplőkben is megjelenő optimizmusomat. Ezzel a tevékenységükkel Hollywoodot is sikerült lezülleszteniük az elmúlt harminc év folyamán. Azért van pozitív élményem is. A Stephen Sommer rendezte Halottlátó és a tévé sorozat, melynek a Végsőkig című regényem adta az alapját például nagyon tetszettek.
A kérdésre válaszolva azonban azt kell mondjam, hogy számos olyan könyvem van, melyet szívesen látnék viszont film, vagy sorozat formájában. A szeme sarkából például egy igazán epikus sorozatot lehetne készíteni. A felfokozott és horrorisztikus hangulatát leszámítva, az intellektuális tartalma és optimizmusa meghaladja Hollywood jelenlegi kreatívjainak szellemi befogadóképességét. A nihilizmus hálója mindent beborít manapság, én nem vagyok hajlandó beleragadni, hiszen pont az ellenpólust képviselem.
Számtalan regényében világít rá az emberi gyarlóságra, kicsinyességre, de mégis érzek bennük némi egészséges idealizmust. Alapvetően inkább idealistának, vagy realistának tartja saját magát?
Miért ne lehetnék mindkettő? Ha valaki elég jól ismeri az emberiség történelmét, és realistaként felismeri a tényt, hogy az emberi szív mindenekelőtt álnok, megtévesztő természetű, akkor nem lehet marx-i, vagy más értelemben vett utópista gondolkodó, viszont, ha az élet számos területén elért fejlődésre tekint, melyet egy fajként vittünk véghez, az már adhat optimizmusra okot. Bárminemű utópikus gondolkodás, illetve az idealizmus bizonyos szélsőségesen felfokozott formái a szabadon gondolkodni képtelen „igaz” hívők hatalmának koncentrációjához vezetnek és elkerülhetetlenül tragédiába torkollanak. Éppen ezért az emberiséget nem szabad megfosztani a szabadságától.
A regényei korábbi magyar kiadásai
Korábban Richard Morgantől és Blake Crouch-tól is megkérdeztük, most sem hagynánk ki ezt a kérdést: Ön szerint melyik a három legnagyszerűbb regény, és melyik az Ön három személyes kedvence?
Minden idők egyik legjobb regénye, egyben a személyes kedvencem is. Ez pedig nem más, mint Charles Dickenstől a Két város regénye. Ebben Dickensnek sikerül hitelesen ábrázolni a jakobinus diktatúra borzalmait, valamint az emberi szív azon képességét, hogy képes a szeretetre és könyörületre. Rámutat továbbá, hogy ez alól még a legromlottabb embertársaink sem kivételek. A történet szerint az alkoholista Sydney Carlton ahelyett az ember helyett vállalja a guillotine halált, aki feleségül vette azt a nőt, akit mindketten szerettek, megkímélve őt férje elvesztésének fájdalmától. Tűpontosan mutatja be a társadalmi osztályok szintjeit, valamint zseniálisan jeleníti meg a társadalmi státusz jelentette kiváltsággal járó felelősség súlyát és a lelkünket emésztő legnagyobb mételyt, az irigységet. Carlton még igyekszik megnyugtatni a sorban előtte álló, s ugyancsak a kivégzésére váró fiatal lányt, s annak halála után, mikor ő kerül sorra, ezekkel a szavakkal búcsúzik: „Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint bármi, amit eddig tettem – sokkal, sokkal jobban nyugszom majd ott, ahová most indulok, mint bármikor is nyugodtam”. Minden egyes alkalommal könnybe lábad a szemem, mikor ezeket a sorokat olvasom, hiszen Dickens itt úgy ragadja meg az emberi lét tragédiáját és dicsőségét, mint soha senki más.
A Bűn és bűnhődésben Dosztojevszkij keresztül-kasul bejárja egy „sápadt bűnöző” elméjét. Raszkolnyikov egyszerre gyenge és erőszakos, lázadó és megalkuvó jellem, egy forradalmi karakter, aki egyúttal sóvárog is azért, hogy letérdelhessen a feljebbvalója előtt, egy igazán hajmeresztő figura. Az az igazán ijesztő viszont az, hogy korunk Amerikája tele van ezzel az embertípussal. A Don Quijotéban Cervantes felfedi előttünk, hogy képzeletünk miképpen világosítja meg, vagy sötétíti el az elmét. Józan perceiben a főszereplő tisztában van a téveszméivel, mégis egyre inkább elmerül bennük. Hasonlóan érezhetett sok német az 1930-as években, akik tudták mi történik körülöttük, mégsem tettek semmit, csak csendben maradtak.
Mark Twain Huckleberry Finnjét pedig minden bizonnyal be fogják tiltani, amennyiben korunk barbárai túl nagy hatalomra tesznek szert. Ettől is látszik, hogy egy kivételesen nagyszerű könyvről van szó. Nagyon szeretem James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című klasszikusát, melyben rávilágít arra, hogy milyen könnyedén találnak igazolást bármilyen tettre azok, akik nem hisznek semmiben, s kiválóan szemlélteti szívünk csalfa természetét. Végül pedig szerepeljen itt néhány név, a teljesség igénye nélkül: John D. MacDonald és Thomas Mann, Donald Westlake és Cormac McCarthy, Jane Austen és Daphne du Maurier, Kate DiCamillo és Raymond Chandler. Az egész életem a könyvekről szólt. Bizonyos értelemben kiváltságos élet volt az enyém, hiszen a könyveken keresztül megélhettem ezer másik életet, sőt, még ennél is többet.
A kiváló fordításért nagyon nagy köszönet illeti kollégánkat, Almási Pétert.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.
Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.
Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.
A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.
Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.