Doszpot Péter, volt gyilkossági főnyomozó /Fotó: Bärlein Martin/

Benke Éva
2020. április 23. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Doszpot Péter: Arra vagyunk kódolva, hogy vonzódjunk a titkokhoz

Engem személy szerint mindig is izgatott a valóság és a fikció kapcsolata. Bár ez így elsőre homályosan hangozhat, ezért rögtön ki is fejtem, mire gondolok. Vegyük például a krimiket: egy bűntény felgöngyölítése a valóságban is hasonló a regényekben és filmekben látottakhoz? A helyszínelő sorozatoknak – mint a CSI vagy az NCIS – mennyire hihetünk? Egy kihallgatás valóban olyan izgalmas, mint a filmekben? Ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ, interjúalanyunknál pedig keresve sem találhattunk volna relevánsabb személyt a szakmában.

Doszpot Péter, egykori sztárnyomozó a kilencvenes évek maffialeszámolásai idején a Budapesti Rendőr-főkapitányság Életvédelmi Osztályát vezette, de olyan ügyek felgöngyölítésében is részt vett, mint Balogh Lajos, a százhalombattai rém vagy Erdélyi Nándor, a bolti sorozatgyilkos esete. Péterrel azt boncolgattuk, vajon mennyi igazság rejlik a klasszikus krimiirodalom vagy éppen az amerikai bűnügyi filmek által elénk tárt történetekben.

Doszpot Péter, volt gyilkossági főnyomozó /Fotó: Bärlein Martin/

Ön mit gondol, miért szeretjük a bűnügyi sztorikat?

Nehéz kérdés, de szerintem mi emberek arra vagyunk kódolva, hogy vonzódjunk a titkokhoz, rejtélyekhez. Ha egy kicsit merészebben fogalmazok, akkor szeretjük a vért, a hullát, azt pedig különösen, ha a nyomozó megoldja az ügyet, és rámutat valakire, hogy na, ő a gyilkos. Az emberek egyszerűen szeretik megoldani ezeket a keresztrejtvényeket, és megfejteni a kérdést, hogy pontosan mi is történt. Persze több oka is lehet, de véleményem szerint ilyen egyszerű tényezők biztosan szerepet játszanak a bűnügyi történetek népszerűségében.

Tud-e pusztán szórakozásból olvasni/nézni egy krimit, vagy egyfajta szakmai ártalomként mindig igyekszik mögé látni, keresni a hitelesség morzsáit?

Én abszolút úgy nézem a filmeket és olvasom a könyveket, hogy az valóban csupán szórakozás a számomra. Nem is szoktam gondolkodni rajtuk, például előfordult, hogy részt vettünk egy interaktív színházi előadáson, ami egy gyilkosság körül bonyolódott. A művészek a nézőket is bevonták a játékba, és ki lehetett találni, hogy ki a gyilkos. Közben a színészek felismertek engem, kérdeztek, én meg egyszerűen beégtem, mert halvány fogalmam sem volt, ki lehet a gyilkos. Nem tudok úgy leülni szórakozni, hogy közben nyomozóként gondolkodom, és próbálom kitalálni, ki lehet az elkövető. Azért megyek el ilyen helyekre, hogy szórakozzak, és ehhez igyekszem is tartani magam.

Doszpot Péter 2000-ben /Forrás: pestisracok.hu/

Néhány éve nagyon népszerűek voltak az amerikai helyszínelős sorozatok. Tudna olyan dolgot kiemelni, amely a valóságban egyértelműen nem úgy zajlik, mint ahogy a képernyőn tálalják nekünk?

Például a valóságban nem tudom, létezik olyan, – tudtommal legalábbis nem – hogy helyszínelők nyomozzanak az ügyben, és végül az elkövetőt is ők fogják el. Ez az első olyan momentum, amely a filmben előfordulhat, de a valóságban nem. A helyszínelő a való életben kimegy a helyszínre, összegyűjti a bizonyítékokat, utána pedig kielemzi őket, és itt véget is ér az ő története az ügyben. Aztán jönnek a nyomozók, akik a kapott adatok segítségével járnak az ügy végére. A másik fontos dolog, hogy milyen boldog világ is lenne, ha nyomokból valóban annyi mindent meg lehetne állapítani, mint a CSI-ban vagy hasonló sorozatokban. Bár óriási a technikai fejlődés, de azért valljuk be, mindig van mit javítani e téren. A legnagyobb baj, hogy ezek a sorozatok azt sugallják, hogy pusztán nyomokból meg lehet állapítani mindent. Ez hülyeség, a filmben ez jól hangzik, de a való életben nem így működik.

Gondolkodott már krimiíráson? Volt olyan eset a pályája során, amely egy az egyben beleillene egy regénybe is?

Krimiíráson nem, mert nem tudok írni. Beszélni tudok, imádom ezt a témát, és szeretek is róla beszélni. De ez két különböző dolog, maximum tollba mondhatnám valakinek. Másrészről úgy gondolom, hogy a valós életből hozott példák sajnos nem biztos, hogy olyan izgalmasak, mint egy fikciós krimi. A regényekben és filmekben érdekfeszítően fel van építve a folyamat, a valóság ehhez képest a mozinéző, vagy az olvasó számára talán unalmasan hatna. Ugyanakkor, ha kicsit haza akarok beszélni, akkor azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen bármely ügy elmehetne egy krimitörténetbe is. Én azokat a sztorikat szeretem, amelyek kicsit életközelibbek, és egy olyan világba visznek engem, ami nem idegen a számomra. A science fiction ennél fogva nem az én műfajom, a való életet szeretem. Bármelyik ügyet – amiben nyomoztam – simán át lehetne ültetni a könyvek vagy a filmek világába is, legfeljebb hozzá kellene nyúlni, hogy izgalmasabb legyen például az adatgyűjtés vagy a kihallgatás fázisa.

CSI: Miami helyszínelők /Forrás: imdb.com/

Apropó kihallgatás… A filmekben/regényekben gyakori mozzanat, hogy az elkövető a kihallgatás során árulja el magát. A valóságban is ilyen nagy arányban sikeres ez a fázisa a nyomozásnak?

Azt szoktuk mondani, hogy a koronát akkor tesszük fel a nyomozásra, amikor az elkövető beismerő vallomást tesz. Ez több dologból tevődik össze, de nyilván a taktika, aminek mentén kihallgatjuk, kulcsfontosságú. Persze, azt is hozzá kell vennünk, hogy rengeteg bizonyíték van a kezünkben, ezt pedig valahogy tálalnunk kell az elkövetőnek, a kommunikáció pedig ebben elkerülhetetlen. Beszélgetni kell vele, ki kell hallgatni, és ennek struktúráját precízen fel kell építeni, hiszen adott esetben ez egy nagyon komoly párharccá tud fajulni, különösen akkor, ha egy értelmes elkövetővel állunk szemben. Nyilván sokféle gyanúsított létezik, de vannak köztük kifejezetten intelligens és érzékeny emberek, velük a kihallgatás borzasztóan nehéz. Ekkor kell nagyon komoly tervet kovácsolni, és nagy tudást összeszedni ahhoz, hogy az ember kommunikálni tudjon velük. A kihallgatás a filmen kívül az életben is tud megfelelő izgalmakat és komoly feszültségeket okozni mind a két fél számára. Itt óriási a tét, szerintem ez a legizgalmasabb és legkomolyabb része a nyomozásnak.

A jó zsaru-rossz zsaru technika például létező dolog?

Ez létezik, bár ebben a formában nincs kimondva. Az első és legfontosabb, hogy megfelelően feltérképezzük az elkövetőt, lássuk, hogy milyen jellemű ember. Lehet, hogy ő egy érzékeny személy, jól érzi magát vagy éppen rosszul érzi magát, mindent látnunk kell, amit elvárunk egy adott személytől. Rá kell jönnie a kihallgató tisztnek, hogy megvan-e közte, és a gyanúsított közt a rezgés vagy nincs. A kémia ugyanis nagyon fontos tétele a kihallgatásnak. Mindez csak akkor tud működni, ha szimpatikusak vagyunk egymásnak. Tudom, furcsán hangzik, de valamilyen szinten meg kell kedveltetnem magam a gyilkossal, ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk kommunikálni. Ha mindez működik, akkor lehetek én a jó zsaru. Itt kell bejönnie egy harmadik félnek, aki eljátssza a másik végletet. Pszichikailag ez nagyon komoly nyomást gyakorol az emberre, de ezzel elérhetjük, hogy engem szeressen, engem, aki megértette az ő problémáját. Nincs kimondva, hogy minden kihallgatásnak törvényszerűen így kell zajlania, de ez a technika valóban jól tud működni a valóságban is.

A krimi evolúciója és valósága című előadáson /Fotó: Bärlein Martin/

Volt olyan gyilkos, aki kifejezetten szimpatikus volt az Ön számára, esetleg sajnálta?

Természetesen. Gondoljunk bele, hogy ugyanabból a társadalomból jön a rendőr és az elkövető is. Lehet, hogy ugyanazt sportoltuk, ugyanaz az érdeklődési körünk, és amíg eljutunk odáig, hogy gyanúsítotti kihallgatás történik valakivel, addigra általában már nagyon sok mindent megtudsz a másikról. Igenis lehet szimpatikus, igenis lehet jó fej, miért is ne lehetne? Ő is egy ember, az hogy mit követett el, arra majd a végén pont kerül, és megkapja a maga büntetését. Addig viszont adjuk meg az esélyét annak, hogy ő is emberként üljön ott. Velem is előfordult többször is, hogy abszolút rokonszenveztem a velem szemben ülővel, és ő is érezte az én rezgéseimet. Létkérdés, hogy az ember ezt el tudja érni az elkövetővel szemben. Ez egy gyakorlati szakma. Meg lehet tanulni, méghozzá úgy, hogy kommunikálok mindenkivel, akivel lehet, és amikor csak lehet. Felhasználom a velem szemben ülőt arra, hogy tanuljak belőle. Ez az egyik legfontosabb a kihallgatásban.

A bűnügyi regények végén mindig megvan az elkövető. A valóságban ez mennyire van így?

Mi olyan 70%-os felderítéssel dolgoztunk, ami jónak számított. Nyilván 100%-os eredmény sosincs, hiszen a nyomozáshoz természetesen a szerencsefaktor is szervesen hozzátartozik.