A ’90-es évek Csallóközében a maffia volt az úr, igazi terrorállamot hozva létre a térségben. A dunaszerdahelyi szervezetbűnözés története viszonylag ismert, ám az áldozatok szemszögéből eddig senki nem közelítette meg az eseményeket. Mi történt azokkal a lányokkal, akiket elraboltak és csoportos erőszak áldozataivá lettek? Hol vannak az édesanyák, akiknek gyermekei belekeveredtek a maffiába, aztán eltűntek, és később befalazva találták meg a holttestüket?
Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regényével megtörte a csendet, és megszólaltatta a maffia eddig ismeretlen áldozatait. Grandiózus és érzékeny munka, a 2018-ban a Libri Kiadó gondozásában megjelent regény viszont az év egyik leghangosabb hazai könyvsikerévé vált. Témaválasztásáról, kutatómunkájáról és a regénye kapcsán megélt tapasztalatairól kérdeztem az írónőt.
Durica Katarina a dunaszerdahelyi maffia áldozatainak hangja
Miért éppen a dunaszerdahelyi maffia?
Mert ez a mi ügyünk, a mi temetetlen múltunk. Számos alkalommal foglalkoztam a nagyvilág gondjaival, sokszor írtam az afrikai nők helyzetéről is, de amikor belekezdtem a saját népem bonyolult viszonyait feltárni, akkor éreztem úgy – újságíróként, íróként – hogy megérkeztem. Hogy ez az én ügyem. Azt próbáltam megfogni, hogy hogyan érzi magát az egyszerű ember egy ennyire bonyolult időszakban. Egy várossal arrébb nőttem fel, Somorján, de számos rokonom, ismerősöm és barátom ott élt Dunaszerdahelyen, így sokat jártam oda. Picit fiatalabb vagyok, mint azok a nők, akik áldozatául estek a maffiának. Elsős gimis voltam, amikor megtörtént a tízes gyilkosság (Szlovákia legnagyobb alvilági leszámolása), de emlékszem, hogy akkoriban mindenki erről beszélt. Aki Csallóközi, az megszámlálhatatlan történetet hallott róluk. Nyilván vannak mendemondák és az évek során kiszínezett sztorik, de ez annyira erősen bennünk volt, hogy nem volt olyan családi összejövetel, ahol ne beszéltünk volna a maffiózókról. Viszont mindig csak az elkövetőkről, az áldozatokról csak kis mértékben esett szó. Ha például beírod a Google-ba, akkor nagyon sokáig csak elkövetők történeteiről olvashattunk: ki hogyan darabolt fel kit, ki hogyan gyilkolt vagy mit robbantottak fel. Nagyon fontos, hogy erről beszéljünk, de az is, hogy az áldozatokkal foglalkozzunk. Nincsenek számok, nincsenek történetek, csak hallgatás van és szégyen. Ezek a kimondatlan problémák a mai napig itt vannak velünk, az emberek, akiknek ekkora fájdalom van a szívében, pedig köztünk élnek. Erről akartam én írni.
Rengeteget interjúztál a könyved kapcsán. Mesélnél nekünk erről?
Nagyon változóan zajlottak az interjúk, mindig attól függött, hogy ki volt az interjúalany, és mit akart nekem elmesélni. Voltak olyanok, akikkel kávézóban találkoztunk vagy étteremben, de akadt arra is példa, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy ne Dunaszerdahelyen interjúzzunk. Olyan is megesett, hogy nem akartak nyilvános helyre menni, és játszótér mellett találkoztunk. Egyszer történt, – bár ilyet meg is fogadtam magamnak, hogy többé nem csinálok – hogy erdőszélén kettesben találkoztam az interjúalanyommal.
A kötet 2018 egyik hazai könyvsikere lett
Milyennek láttad ezeket az embereket, mennyire hagyott nyomott rajtuk az, ami a múltban történt?
Nagyon. Meggyőződésem, hogy akit valaha szexuális bántalmazás ért, azon nyomot hagynak a vele történtek. Szeretnénk azt hinni, hogy nem így van, és el tud múlni nyomtalanul. Az sem segít, hogy sajnos ezt a társadalom is sokszor elbagatellizálja. Sok pszichológussal beszéltem ennek kapcsán, és ők is megerősítettek ebben. Aztán, hogy ezt ki, hogy tudja feldolgozni az már változó. Van, aki látszólag teljesen rendben van, karrierje, családja, nagy autója van és fontos része a társadalomnak. Aztán kiderül, hogy szorong és rémálmai vannak, mikor egyedül marad. Bár kívülről úgy látszik, hogy tökéletes házasságban vagy párkapcsolatban él az illető, sokszor ez is csak egy kirakat dolog.
Mennyire viselt meg, amiket hallottál?
Borzasztóan megviselt. Most már nem félek erről beszélni, de nekem PTSD-m volt, azaz poszttraumás stressz szindrómám. Amíg lendületben voltam és írtam a kéziratot, hajtott előre, hogy én igazságot szolgáltatok, – bármilyen patetikusan hangzik is ez – addig csak a célra koncentráltam. Amint leadtam a kéziratot, előjött a belső feszültség, amelyet korábban a kemény munkarenddel próbáltam elnyomni. Minden előbukott és felszínre tört. Húsból és lélekből vagyunk, az ilyen dolgok pedig nyomot hagynak az emberben. Nem véletlen, hogy a háborús zónákat megjárt hadi tudósítóknak hazatérve számos problémája lesz, kezdve a beilleszkedési zavaraktól az alkoholizmusig. Hónapokig kínzássokkal, gyilkosságokkal, a nőkkel elkövetett legundorítóbb állati dolgokkal foglalkoztam, ezt hallgattam nap, mint nap. Utána komoly kihívás volt, hogyan jöjjek vissza az életbe, és tanuljam meg újra élvezni az élet apró örömeit. Egyáltalán nem volt egyszerű.
Volt olyan pillanat, hogy úgy gondoltad inkább abbahagyod?
Amikor csináltam, akkor nem. Inkább akkor, mikor megjelent a könyv, és elég nagy médiavisszhangot keltett. Ennek nagyon örültem, végre egy ilyen téma is bekerült a köztudatba. Rengeteg visszajelzést kaptam érintettektől, áldozatoktól, túlélőktől. Ezzel egyidőben érkezett több fenyegető üzenet is és a szakmai részről pedig pár irodalmár olyat mondott, hogy aminek ekkora sikere van, annak nincs nagy irodalmi értéke.
Az írónő jelenleg új regényén dolgozik
Mit tapasztaltál, vannak olyan témák, amelyekről még mai napig nem szívesen beszélnek a helyiek?
Ez változó, 20 év hosszú és rövid idő is egyben. Vannak mára már aktuálisabb problémák is Szlovákiában, de akiket közvetlenül érintett a maffia uralma, azokban ugyanúgy benne él ma is.
Nem féltél attól, hogy olyan témába tenyerelsz bele, ami még kényes lehet, vagy akadnak még néhol elvarratlan szálai a történteknek?
Amikor elkezdtem a munkát és a családomnak, barátaimnak meséltem a témámról, akkor többen azt mondták, hogy remek téma, de írja meg valaki más. Féltettek. Nyilván volt bennem félsz, de amikor csináltam, akkor meg sem kérdőjeleztem, hogy akarom, annyira erősen bennem élt az igazságszolgáltatás iránti vágy. A másik oldalról meg persze fél az ember. Amikor leadtam a kéziratot, pár nappal később gyilkolták meg Jan Kuciakot és barátnőjét Szlovákiában. Szóval igen, akkor féltem.
Katarina most is egy újabb könyvön dolgozik, és bár egyelőre nem tudni róla sokat, mi már nagyon várjuk, hogy olvashassuk az írónő negyedik művét.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.
Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.
Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.
A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.
Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.
