Szerencsés Dániel
2022. szeptember 12. | Becsült olvasási idő: 6-7 perc

A hóhér, akivel szívesen elborozgatnánk – Interjú Gráczer L. Tamással „A Háromfa hölgye” című történelmi krimije kapcsán

Gráczer L. Tamás a Prae Kiadó krimipályázatának kapcsán kapott nagyobb figyelmet, elsősorban a történelmi könyveket és krimiket kedvelők körében. Pedig igen rutinos szerzőről van szó: az idén megjelent Háromfa hölgyét megelőzően már több sikeres könyvet, sőt könyvsorozatot publikált – igaz, nem a saját neve alatt. Terveink szerint ősszel részletesebben is írunk a könyvéről.

Könyvbemutató a Kis Présházban /forrás: nepszava.hu/

Sok feltörekvő szerzőnek már azelőtt van külön hivatalos írói oldala, mielőtt egyetlen sort is publikált volna. Te fordítva csinálod: korábban már három könyved is megjelent, a Háromfa hölgye pedig megnyerte a Prae Kiadó krimipályázatát, mégsincs írói oldalad. Miért választod a rejtőzködést?

Egyrészt nem szeretem a látványos felhajtást – ez alapvetően idegen az alkatomtól. Nekem az furcsa, ha valaki rögtön brandet akar építeni magának akár egyetlen könyvre, akár úgy, ahogy te mondtad, hogy egyetlen sort se publikált még. Nekem ekkora önbizalmam nincs. Annál önkritikusabb vagyok. Másrészt elég sok negatív tapasztalatot szereztem abból, ha az ember családon, közeli barátokon túli tágabb környezete (munkahely) megtudja, hogy írással is foglalkozik. Jobb szeretem a nyugalmat magam körül, ezért nincs is mondjuk Facebook oldalam – se privát, se szerzői.

Hogy A háromfa hölgye a saját nevemen jelent meg, az én „hibám”: abszolút esélytelennek gondoltam, ezért küldtem be a valódi nevemmel. A többi meg már – hogy a témánál maradjunk – történelem.

Mesélj egy kicsit arról, hogyan rekonstruáltad Mátyás uralkodásának korai éveit. Milyen forrásokból dolgoztál? Voltak könyvek, mint például Bán Mór Hunyadi-sorozata, amik a Mátyás-kor újrateremtése során inspiráltak, segítettek? Tudsz olyan könyvet ajánlani, amik révén jobban meg tudjuk ismerni a korszakot?

Regényeket nem olvastam, Bán Mór sorozatát sem, kizárólag szakmunkákból dolgoztam: könyvekből, tanulmányokból, történészek munkáiból. Nem akartam, hogy mások irodalmi művei befolyásoljanak, és szerencsére bőséges a források sora. A politikai események elég jól dokumentáltak, gyakorlatilag bármely, a korszakról szóló könyvben megtalálhatók. Ezeknél inkább az újabb, az ismert eseményeket, történelmi személyiségeket más szemszögből bemutató munkákat használtam leginkább. Ilyen volt C. Tóth Norbert Mátyás király első felesége c. tanulmánya, vagy Pálosfalvi Tamástól a Tettes vagy áldozat? Hunyadi László halála címen megjelent írása. De hogy könyv is legyen: szintén Pálosfalvi Tamás alkotása a Kossuth Kiadó Magyarország története című, 24. kötetes munkájának hetedik kötete. Ez A Hunyadiak kora (1437-1490) címen jelent meg, és ezeket a korai éveket is alaposan és részletesen tárgyalja.

Magát a korszakot részben népszerűsége okán választottam, részben pedig azért, mert egy korábbi trilógia kapcsán (Aranyszív, ami a Mohács előtti időkben játszódik) ismertem már a korabeli Budát, a történések szűkebb környezetét. A város szempontjából ez az időszak a fénykor, és mi már tudjuk, hogy egy korszak végső szakasza, mert a török hódítással odavész jóformán az egész középkori épített öröksége, mindannyiunk nagy kárára. Ezt a kiteljesedett, még a végtől elég messze lévő időszakot akartam megragadni, amikor már szinte minden készen van, működik, és az embereket ugyanúgy a mindennapi problémák foglalkoztatják leginkább, mint manapság.

Egy történelmi kriminél, mint a Háromfa hölgye, az akkori emberek gondolkodását, beszédét is valósághűen kell ábrázolni. Hogyan lehet megoldani, hogy az elbeszélés hiteles legyen, de egy mai olvasó is a szereplők helyébe tudja képzelni magát? Mekkora kompromisszumot kellett kötni például a dialógusokban, hogy ne kelljen archaizálni, mégis érezni lehessen, hogy itt 600 évvel korábban élt emberek beszélnek?

Ezzel sokat pepecseltünk a szerkesztés során. Eredetileg jóval több mai, modern kifejezést használtam a könyvben, meg szabadosabban is fogalmaztam, de aztán ezeket jórészt kigyomláltuk, és olyan szavakkal helyettesítettük, amiket már a korszakban is ismertek. Persze ha igazán korhűek akartunk volna lenni, a dialógusok tele lennének latinizmusokkal, fura szószerkezetekkel, ma már nem használt, ezért nem is érthető magyar szavakkal. Olvastam ilyen könyvet, eléggé igénybe vette az ember figyelmét, hogy megértse a párbeszédeket. A korabeli magyar helyesírásról meg ne is beszéljünk – mert olyan nem is volt.

Bizonyos szavaknál a régiesebb alakot használtam (papír – papíros, toll – penna), vagy a korabeli szóhasználatot, ha furcsának hat is (kenőcs, krém helyett balzsam, ír/gyógyír). Voltak kompromisszumok (ragaszkodtam például a kutya nevéhez, a Henteshez, noha a szó maga írott anyagokban pár évtizeddel később bukkan fel – ami nem zárja ki, hogy használhatták már korábban), de például a masszírozás szóra egyáltalán nem találtam korabeli kifejezést, ami visszaadná a jelentését, és a benne lévő árnyalatokat. Ügyeltem a korabeli mértékegységekre is, ha azok meg is nehezítik az átváltást (olvastam már középkoros történelmi regényben kilométereket és métereket – borzasztó). S bár Buda részben német nyelvű város volt, a német nyelvű párbeszédeket hanyagoltam – egyrészt, mert a lakók megértették egymást a másik nyelvén, másrészt pedig végképp megnehezítette volna az olvasást. Lábjegyzetből meg így is van épp elég. A végeredmény szerintem elég jó lett – bár itt-ott, főleg a narrációban tetten érhetők modernebb megfogalmazások.

Marcust nem az akkori Buda valódi hóhéráról mintáztad, de vettél-e inspirációt más korabeli kollégáról? Létezett-e valahol egy ilyen humanista műveltségű hóhér?

A korszakból egyetlen budai hóhér ismert (én legalábbis többről nem találtam információt), az, aki levágta Hunyadi László fejét. A nevét sem tudjuk, azt sem, hogyan élt-halt, mi lett vele; a könyvben emléket állítok neki is. A példákat részben a többi városból fennmaradt töredékes forrásokból, de leginkább külföldről vettem (hasznos forrás volt Richard van Dülmen könyve, a magyarul 1990-ben megjelent A rettenet színháza: Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban) német területekről – tetszik vagy sem, a korabeli Buda jórészt német város volt, minden kozmopolita jellege mellett is, így a párhuzamok adják magukat. Sok hóhér értett a gyógyításhoz (Bethlen Gáborhoz a lőcsei hóhért hívták, hogy a vízkórját kezelje), kapott a nyakába egyéb tennivalókat (sintérkedés), látott el mai szemmel fura árukapcsolásnak tűnő feladatokat (hazai példa: a pozsonyi hóhér felügyelte a korban a városi bordélyházat, a jövedelmei pedig lehetővé tették, hogy az akkor ritkaságnak és drágának számító üveges ablakai legyenek – ez szintén megjelenik a könyvben). De kereskedtek a kivégzettek testrészeivel is, ahogy az szintén felbukkan a regény lapjain.

A műveltségük mélysége kérdéses; nem hiszem, hogy a kor átlagemberénél tanultabbak lettek volna, tudásuk inkább a gyakorlati tapasztalatokból táplálkozott (például az anatómiai ismeretek). Marcus azért lett művelt, reneszánsz ember, bukott orvos, hogy könnyebben azonosulhasson vele az olvasó (hisz szinte ugyanúgy gondolkodik, mint a ma embere), és tudása révén el is higgyük, hogy képes a maga racionális felfogásával felderíteni egy ilyen szövevényes ügyet.

Már a 2013-ban megjelent Germánia c. könyvedben is sikerült olyan alternatív világot építened, ami sikeresen behúzta az olvasókat. Szerinted vannak a világépítésnek olyan eszközei, amiket egy fiktív alternatív világ és egy konkrét történelmi kor rekonstruálásában egyaránt használhatók?

A környezet mindenképp – de én ilyen földhözragadt ember vagyok, szeretem, ha van (valós) földrajzi kerete egy történetnek és az minél korhűbb és hitelesebb. A Germánia fiktív világa sem annyira fiktív: nagyon jól ismert a fennmaradt makettekből, építési tervekből, emlékezésekből, hogyan képzelte el Hitler és Albert Speer Berlin/Germániát, a világ fővárosát (és magát a német győzelem utáni Birodalmat): csupa rideg gránit és márvány, abszurd monumentalitás, egyszerre nagyon modern (német technika, ugyebár), mégis archaikus. Az egészet pedig körüllengi egyfajta kedélyes, kispolgári miliő, a Rend és a bőség illúziója, amire a németek legtöbbje sok év nyomorúság után vágyott.

A háromfa hölgye kapcsán sokan emlegették, hogy igazi „szagos” könyv: érezni benne a bűzt és a mocsok szagát az oldalakon, ami ennek a korszaknak sokkal inkább a velejárója volt, mint a mai világunknak. Ami nem jelenti azt, hogy a kor embere nem törődött a higiéniával – de, nagyon is. Ez az időszak a középkori fürdőkultúra csúcsa, hogy aztán pár évtizeddel később Európa tényleg a fürdetlenség mocskába merüljön, amit a francia parfümök illata sem bírt elnyomni. De ugyanígy jelen van a sár, a hideg, a korabeli ételek, a vallásosság hangsúlyozása, a hóhérmunka bemutatása, sok-sok apróság, ami hozzájárul a háttérként felfestett korszak átélhetőbbé tételéhez.

Több ismertetőben is felmerült, hogy a Háromfa hölgye egy sorozat első része. Te is finoman utalsz a könyvben arra, hogy Marcus és Regina összeszokottsága nem a véletlen műve. Tervezed, hogy egy reneszánsz kori nyomozópárost csinálsz belőlük?

Igen, mindenképpen szeretném errefelé (is) tovább vinni a történetet. Nyomoztak már korábban, bőségesen van rá utalgatás, itt is jól működnek együtt – és nem csak az ágyban. Regina is hozzáteszi a maga tapasztalatait és vele született ösztönös tudását a közös munkához. Több tehát, mint egy női Watson, akinek az eredetije többnyire csak aléltan figyelte, hogyan oldja meg Sherlock Holmes az adott ügyet.

„Ez az időszak a középkori fürdőkultúra csúcsa”

Ha könyvesbolti eladó lennél és neked kellene eldöntened, melyik polcra tennéd a könyvet, inkább a krimik vagy a történelmi regények közé kerülne?

Fogas kérdés. Úgy látom, azok sem tudják eldönteni, akik tényleg ezzel foglalkoznak. Leginkább a krimik közt szoktam látni könyvesboltokban, de én igazából a történelmi regények közt csinálnék egy külön szekciót, történelmi krimiknek. Angol nyelvterületen és hazai berkekben is vannak a témában regények, nem árválkodna ott egymagában.

Idehaza leginkább Baráth Katalin és Böszörményi Gyula könyveit, de persze Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusát szokás a „történelmi krimi” alá sorolni. Szerinted mikortól „történelmi” egy krimi? Mennyire kell a morális, társadalmi kontextusnak távolinak lennie ahhoz, hogy „történelmi” krimiről beszéljünk? Vagy elég, ha a történet a múltban játszódik?

A könyvemről szóló kritikájában írta Pintér Bence pont ennek a témának a kapcsán hogy „mára elmondhatjuk, hogy a történelmi kriminek hagyománya van itthon: Baráth Katalin huszadik század elején, illetve Kondor Vilmos két világháború között játszódó regénysorozatai a nullás évek végétől, illetve kicsit később a nemrég elhunyt Böszörményi Gyula Ambrózy báró-sorozata bizonyították, hogy ami külföldön működik, az működhet itthon is. A formula egyébként nem olyan bonyolult: veszel egy történelmi korszakot, aztán kreálsz benne egy bűnügyet, aminek megoldása közben bemutatod az adott korszakot.” Minden szavával csak egyetérteni tudok.

Az is történelmi lenne, ami retró? Például ha a hetvenes-nyolcvanas években látszódik?

Ha okvetlenül kell egy határt húzni, azt mondanám, hogy az a krimi, ami egy emberöltővel ezelőttnél régebben játszódik, még ha a velünk élő közelmúltban is (Kádár-korszak, hidegháború) nyugodtan nevezhető történelminek. Függetlenül a morális-társadalmi kontextusoktól – már csak azért is, mert az emberi természet mit sem változott az évszázadok folyamán. A belső mozgatórugóink ugyanazok voltak régen is, mint most.

Gráczer L. Tamás: A Háromfa hölgye. Prae Kiadó, 2022, 410 oldal. Kapható a Libri boltjaiban.